„Egyetlen képen sem látható azonosítható áldozat”

Rév István, a Blinken OSA Archívum igazgatója

Az öngyilkosságok számát tekintve a harmadik helyen állunk az Európai Unióban, s voltunk ennél is rosszabb helyen. E fojtogató társadalmi problémára hívja fel a figyelmet a Centrális Galériában a Blinken OSA Archívum felkavaró, de nem minden problémától mentes tárlata, amelynek gerincét az öngyilkosságok helyszínén 1956 és 1986 között készült rendőrségi fényképek adják. A kiállítás kurátorával beszélgettünk.

Magyar Narancs: Nem tudok arról, hogy a világon valaha is kiállítottak volna olyan rendőrségi fotókat, amelyek öngyilkosságok helyszínén készültek. Hogyan jött az ötlet?

Rév István: A Blinken OSA Archívum a II. világháború utáni történelem kutatóhelye, főként az 1945 és – az egyszerűség kedvéért – 1989 közötti időszak történelmével foglalkozunk. Amikor tudomásunkra jutott, hogy a Budapesti Rendőr-főkapitányság bűnügyi helyszínelő részlegének fényképgyűjteménye bekerült Budapest Főváros Levéltárába, úgy gondoltuk, ezzel a különleges anyaggal csinálnunk kell valamit. Ez egy feldolgozatlan archívum, a képgyűjtemény pontos nagyságát sem ismerjük, de valószínűleg 100 ezer fotónál is többről van szó az 1956 és 1990 közötti időszakból. A képek keletkezésének évét is csak az ’56 és ’72 közötti időszakból tudjuk biztosan. Nagy részük pitiáner bűnügyek szörnyű, lepusztult helyszínén készült, gyakran a tettesekkel újrajátszatva a bűneseteket. De több kép rendkívüli haláleset, vagyis gyilkosság és öngyilkosság helyszínén készült. Bűnügyi fotókiállítások voltak már a világon, a New York-i Metropolitan Múzeumban gyilkossági helyszíni képekből, Los Angelesben  A bűn helyszíne címmel, de öngyilkosság helyszínén készült bűnügyi fotókat tudtommal soha senki nem állított még ki. Azért is fontos, hogy itt történt ez meg először, mert ’56 és ’86 között Magyarország világelső volt a befejezett öngyilkosságok lakossághoz mért arányszámát tekintve, évente közel 5 ezer ember vetett véget önkezével az életének, és bár 1986 óta csökken ez a mutató, még ma is harmadik helyen van az Európai Unióban. Az öngyilkosság még mindig súlyos társadalmi probléma, ráadásul a csökkenés 2007 és 2012 között megtorpant.

MN: Bár a kiállítás és tárlat szót használjuk, valójában valami egész másról van itt szó, nincsenek képek kitéve a falra.

RI: Csak becsukott iratgyűjtőket látni, különálló posztamenseken. Ezekhez oda kell lépni, és a dossziékat ki kell nyitni. Ez nemcsak azért van így, hogy tiszteletben tartsuk az áldozatok és a hozzátartozók jogait. Azt is nyilvánvalóvá tettük vele: ez most nem egy galéria, hanem egy olyan tér, ahol az archívum információt oszt meg a nyilvánossággal azért, hogy – bár az öngyilkosság a legszemélyesebb ügy, a legmagányosabb döntés – elgondolkodjunk egy fontos társadalmi problémáról.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Hogyan döntötték el, hogy a kép öngyilkosság, és nem gyilkosság helyszínén készült?

RI: Ez látszott a fotón. Különös gondot fordítottunk arra, hogy ne tévedjünk ebben, a kérdéses képeket, például egy vonatszerencsétlenség helyszínén készült fotót, inkább kihagytuk. A képekről jóformán semmit sem lehet tudni – a teljes anyagban vannak olyan képek, amelyeken látszanak arcok, de nem ismerjük a neveket, sem a további részleteket.

MN: Hogyan válogatták ki a bemutatott képanyagot?

RI: Minden évből véletlenszerűen kiválasztottunk egy dobozt, amelyben sok száz fénykép volt. Végül közel ezer képből válogattunk száz képet Szilágyi Lenke fotóművésszel. A képeken semmit sem változtattunk, nem szerkesztettük őket, csak digitális kópiákat készítettünk a negatívokból. A teljes anyag a levéltári törvény alapján vélhetőleg kutatási célra felhasználható, és ettől a ponttól kezdve a kutató felel a jogi szabályozás és az etikai elvek betartásáért. Úgy gondoljuk, minden felnőtt magyar állampolgár, kutató és érdeklődő egy­aránt, megnézheti ezeket a képeket.

MN: Ugyan a tárlat képein sehol sem láthatók arcok, fennáll a lehetősége annak, hogy egy látogató egy tárgy vagy lakásrészlet alapján ráismer egy rokonára.

RI: Amikor felkértem egy jelentős magyar írót, hogy nyissa meg a kiállítást, az első kérdése az volt, hogy láttuk-e az apját 1957-ből. Mondtam, hogy ha láttuk volna, akkor sem tudtuk volna, hogy őt látjuk, hiszen a képekhez nem tartozik semmiféle információ. A felismerés valószínűsége igen csekély. Egyetlen képen sem látható azonosítható áldozat, nemcsak a túlélő rokon védelme, hanem a halottakat megillető kegyeleti jogok miatt is. Már a munka legelején egyeztettünk pszichiáterekkel, pszichológusokkal, bio- és orvos­etikussal, az információs jogok szakértőjével, áttanulmányoztuk az öngyilkosság nyilvános bemutatására, leírására vonatkozó európai irányelveket, minden szempontból tisztességesen, a kegyeleti jogot, az emberi méltóság alapelveit figyelembe véve igyekeztünk eljárni. A képek melletti szövegekben mindössze két név olvasható: a csehszlovákiai bevonulás elleni tiltakozásul magát felgyújtó 17 éves Bauer Sándoré és egy hatvanas évekből származó öngyilkossági tudósításban szereplő fiatal lányé. A hírrel azt akartuk bemutatni, hogy 1989 előtt nem védték törvények az áldozatokat, a magán­szférát. A fiatal lány nevét azonban mi az újsághírben egy fiktív névre változtattuk. Azt persze nem tudjuk teljesen kizárni, hogy valaki itt felismeri a nagymamája műtermét a nagyon kevés polgári lakásbelső egyikén.

MN: Vagy egy búcsúlevelet; ilyenből több is van, és több fényképen el is olvasható az írás.

RI: Igen. Az egyik így szól: „Szeretet hiányában meghaltam.” Egy másikon ez olvasható: „Dorkát ne engedd be a szobába!” Lehet, hogy ez a Dorka eljön és felismeri, hogy itt róla van szó. De Dorkának az is világos lesz, hogy mi nem az ő tragédiájával akartunk visszaélni, nem csináltunk belőle szenzációt, és az emberi méltóságot tiszteletben tartó fontos cél érdekében jártunk el a köz és mindannyiunk érdekében. Nem sajátos intézményi érdekből hoztuk létre ezt az ingyenes kiállítást. Az archívum egy nyilvános magánintézmény – mi nem adóforintokból működünk –, mégis úgy tekintünk magunkra és úgy működünk a közelmúlt történetének egyik legfontosabb intézményeként ebben az országban, hogy vannak közfeladataink, felelősséggel tartozunk a köznek.

 

Fotó: Sióréti Gábor reprodukciója

MN: A képekhez rendelt idézetek, tanulmányok, szakszövegek eltérő megközelítéseket villantanak fel. Miért volt fontos a szakirodalmi beágyazottság?

RI: Az öngyilkosság kutatása során azzal szembesültünk, hogy a pszichiátriában, pszichológiában, szociológiában alapvetően egymással versengő magyarázatok léteznek, és nincs megnyugtató magyarázat arra, mi történt Magyarországon ’56 és ’86 között. Hogy miért volt már a 19. század utolsó évtizedeitől kezdve magas az öngyilkosok aránya. Miért nagyobb a külföldre szakadt, diaszpóra magyarság körében az öngyilkossági hajlandóság, mint az Európa más országaiból érkezettek között? Megnyugtató válaszok nincsenek, csak hipotézisek. Mi a szakemberek – egymástól sokszor alapvetően eltérő – feltételezéseit akartuk a nyilvánosság elé tárni. Egyesek szerint az öngyilkossági hajlandóság összefügg a szenvedélybetegségekkel, a depresszióval, utóbbi pedig egyes kutatók szerint az ivóvíz magas arzéntartalmával magyarázható. Mások az öngyilkosságok száma és a lottónyerőszámok vagy a napfolttevékenység között kerestek összefüggést. Az minden­esetre egyértelmű, hogy a magyar társadalomban igen régóta létezik egy ilyen minta, generációk nőttek fel úgy, hogy a nagyszüleik, dédszüleik között voltak olyanok, akik így akartak megoldást találni a problémáikra, vagy így ismerték be, hogy nincsen megoldásuk az élet nehézségeire. Az is nyilvánvalónak látszik, hogy az öngyilkosság kapcsolatban áll a társadalomban hosszú ideje létező agresszivitással, a lappangó feszültség mértékével, az alternatívák hiányával, a reményvesztettséggel, a kiúttalansággal. Mi nem tudunk állást foglalni, csak megmutatjuk, mások miképpen vélekednek.

MN: Van mégis egy kiemelt szempont: a szegénység.

RI: Lehet, hogy egy pszichológus arányeltolódást érzékel a tárlaton. Szó esik sok mindenről: Freudról, a bűnügyi regény születéséről, Voltaire Zadigjáról, Wittgensteinről, az ellenpszichiáter Thomas Szaszról, de nem tudtunk szabadulni a nyomor látványától – szinte minden képen átsüt a torokszorító szegénység, a kiszolgáltatottságnak, kitaszítottságnak és kilátástalanságnak az a foka, amit talán soha sehol nem lehetett még így látni az 1956 és 1986 közötti évtizedekből. Ha egy öngyilkosságnak nem is a szegénység volt a kiváltó oka, az öngyilkosságok többségét súlyos szegénység körülményei között élő emberek követték el. Kevés olyan fénykép került elénk, ahol polgári környezetet láthatunk. Elképzelhető, hogy a jobb módú családok elérték, hogy a mentők elvigyék a holttestet, és ne készüljenek felvételek, és ne rögzüljön öngyilkosságként a haláleset. Nem állítjuk, hogy a szegénység volt a tragédiát kiváltó ok, de úgy gondoltuk, ezt a két jelenséget egymásra vonatkoztatva kell bemutatnunk, csak így adhatunk hiteles képet ezekről az évtizedekről.

MN: Érte önöket olyan vád, hogy a tárlat az öngyilkosság felé mozdít el egy öngyilkosságon gondolkozó embert?

RI: Még a megnyitó előtt kaptunk aggódó leveleket, egyikük arra figyelmeztetett, hogy a kiállítás kiválthatja a Werther-effektust – a szakirodalomban így nevezik azt a jelenséget, hogy a nyilvánosság elé tárt öngyilkosságok után megnő a veszélyeztettek körében az elkövetett öngyilkosságok száma. Meggyőződésem, hogy ezzel a tárlattal nem ez a helyzet. Ne tekintse blaszfémiának, de egy kollégám, miután több napig dolgozott ezekkel a fényképekkel, azt a megjegyzést tette, hogy egy életre elment a kedve az öngyilkosságtól. Ezek a képek nem megoldást sugallnak, sokkal inkább elriasztanak attól, hogy így vessünk véget a problémáinknak, hogy a jelen kilátástalannak tűnő körülményei között folytassuk a múltból öröklött mintát.

Az Öngyilkosság – Magyarország 1956–1986  című kiállítás november 4-ig tekinthető meg.