A beavatás élvezete - A "Jackass-jelenség"

  • Mannhardt András
  • 2012.12.29 10:12

Lélek

Két srác felmászik a fenyőfa tetejére, majd egy társuk motoros fűrésszel kivágja alattuk a fát. Alsónadrágra vetkőzött férfiak botokkal ütnek egy vadméhekkel teli kast. A méhek dühödten kirajzanak, és másodpercek alatt összevissza csípik az embereket. Ilyen jelenetekkel van tele a Jackass három évadon át sikerrel futó szériája és a társaság azóta készült több mozifilmje. De miért vállalkoznak a sorozat készítői ilyen eszement és fájdalmas kalandokra? És ez miért akkora siker a nézők körében?

Férfiak mindkét kezükre olyan kesztyűt húznak, amelyet előzőleg teleraktak egy csomó, irtózatosan fájdalmas csípésű puskagolyóhangyával. Tíz percig ugrálnak így, miközben a kétcentis hangyák számtalanszor beléjük vágják a fullánkjukat. Ez már nem Jackass-jelenet, a dél-amerikai Satere-Mawe indiánok beavatási szertartása.

Vérrítus

A beavatási szertartásokra alighanem a világ összes kultúrájában vannak példák. A lényeg mindig az, hogy az egyént kizárják abból a társadalmi csoportból, ahová addig tartozott, próbának vetik alá, majd új minőségben, új társadalmi pozícióban visszafogadják a közösségbe. Felnőtté avatáskor a gyermektől megvonják addigi státusát, cserébe a rítus elvégzése után felnőttjogokkal élhet tovább a társadalomban. Hasonló a menetrend a különféle hivatásokba való befogadás szertartásaiban is, a próba ilyenkor alkalmassági vizsgaként is felfogható. Az ókori Spártában akkor vált egy férfi alkalmassá arra, hogy katonai vezető legyen, ha sikeresen teljesítette a krüpteiának nevezett gyilkolási gyakorlatot, melynek során rabszolgákat kellett megölni.


Ám a felnőtté avatási szertartások sokszor hajmeresztően kegyetlen és értelmetlennek tűnő kínzásaiban is van némi ráció: a bátorságot vagy ügyességet igénylő próbatételek a felnőttléthez szükséges tulajdonságok meglétét bizonyítják.

A modern társadalmak felszámolták a sokszor embertelen, véres beavatási szertartásokat, csakhogy ezzel megoldatlanná lett a feladat, amelyet a rítusok nagyszerűen betöltöttek: az egyén határozott és egyértelmű átvezetése egyik társadalmi státusból a másikba. A fejlett társadalmakban a serdülőkorból a felnőttlétbe való átmenet elmosódottá és elnyújtottá vált, évekig, évtizedekig is eltarthat. Azok a "pótlékok", amelyeket a mai társadalom felnőtté avatási szertartás helyett kínál - leggyakrabban az érettségit szokták ilyen intézményként említeni - gyakorlatilag nem jelentenek semmit, a gyerek az egyik iskolapadból átül a másikba. Nem csoda, hogy a serdülő generációk megkeresik, megteremtik a maguk beavatási szertartásait. A kamaszkori balhék, lerészegedések, a droghasználat, a veszélyes mutatványok, sőt az esetleges kisebb bűncselekmények is erőpróbának tekinthetők, melyekkel a fiatal önmaga és mások előtt is bizonyítani akarja, hogy birtokában van a felnőtti léthez szükséges bátorságnak, ügyességnek.

A baj csak az, hogy az efféle rítusok időszakát nem mindig követi a társadalomba való visszailleszkedés. A fiatalkori deviancia egyik értelmezése szerint a serdülők megrekednek az erőpróbák, virtusok fázisában, és nem akarnak felnőttként beilleszkedni a társadalomba, mert nem látnak olyan példát, életmodellt, amelyet követni szeretnének.

A Jackass óriási találmánya, hogy - talán nem is tudatosan - szélsőséges gúnyrajz a felnőni nem tudó, de nem is akaró túlkoros kamaszokról, akik az örökös idétlenkedés közben szép lassan kívül rekednek a társadalmon. A Jackass szereplői harminc-negyven évesen is kirúgják egymás alól a széket, festékkel öntik le a másikat, és belenyúlnak az áramba - s ezzel a hajmeresztően infantilis viselkedéssel érzékletesebb képet adnak a világszerte létező kidult vagy magyarul: gyernőtt rétegről, mint sok szociológiai vagy lélektani tanulmány.

Adrenalinfüggők

A Jackass az extrém sportok csodálatos paródiája is. Az ötletek - például akrobatikus síugrás olyan pályán, ahol az ugrató után közvetlenül egy nagy fenyőfa áll, vagy ejtőernyős ugrás egy száguldó ló hátáról - groteszkségben elérik a Monty Python jeleneteinek színvonalát. A sorozat kaszkadőrei kifigurázzák az adrenalinvadászokat, így természetesen önmagukat is.

Az adrenalin korunk egyik divatszava. Sokan úgy gondolják, hogy az adrenalinra függőség alakul ki, nagyjából úgy, ahogyan a cigarettára vagy az alkoholra szokik rá az ember; először megtapasztalja, milyen, megtetszik neki, s később már mindent elkövet, hogy hozzájusson. A lélektani valóság azonban ennél azért összetettebb.


Marvin Zuckerman, a pszichológia élő klasszikusa több mint negyven évvel ezelőtt írta le azt a személyiségvonást, amelyet ma szenzoros élménykeresés néven ismerünk. Az elmélet alapját az a megfigyelés szolgáltatta, hogy az embereknek eltérő mennyiségű külső ingerre van szükségük, hogy jól érezzék magukat. Van, aki elolvas egy érdekes cikket az újságban, és máris elönti az izgalom, másnak ugyanilyen hatás eléréséhez izzó parázs fölött egy gerendán kell egyensúlyoznia alsónadrágra vetkőzve, miközben kötélen lengő lángoló gömbökkel próbálják eltalálni. (Aki ezt túlzásnak gondolja, nézze meg a Jackass 3.5-ben, hogy Steve-O milyen csúnyán megégette magát, amikor az egyik égő golyó oldalba találta, és leesett a gerendáról, bele a vaslemezen izzó parázsba.)

Az, hogy valakire milyen mértékben jellemző a szenzoros élménykeresés, nem nevelés vagy szándék kérdése. Zuckerman ikerkutatásai azt jelzik, hogy genetikailag eléggé erősen meghatározott személyiségvonásról van szó. Aki pedig élménykeresőnek születik, annak egyszerűen be kell gyűjtenie a megfelelő mennyiségű külső ingert, hogy rá ne törjön az elviselhetetlen unalom.

Az "adag" megszerzésére megvannak a bevált módszerek. Mayer Krisztina és munkatársai nemrég tettek közzé beszámolót arról a kutatásról, melynek során 305 fiatal - 19 és 24 év közötti - lánynyal töltették ki a szenzoros élménykeresés szintjét mérő tesztet. A vizsgált személyek közül százan extrém sportolók voltak, akik szabad idejükben ejtőernyőzéssel, siklóernyőzéssel, sárkányrepüléssel, sziklamászással, falmászással és vadvízi evezéssel foglalkoztak, a fennmaradó 205 nő a Miskolci Egyetem efféle sporttevékenységet nem folytató hallgatója volt. Talán nem meglepő, hogy a kutatók azt találták, a két csoport személyisége a vizsgált vonás tekintetében jelentősen eltér: az extrémsportolókra sokkal nagyobb fokú szenzoros élménykeresés volt jellemző. Ezek a fiatalok tehát megtalálták azt a forrást, amelyből többé-kevésbé biztonságosan hozzá tudnak jutni a jó közérzetükhöz szükséges ismételt, erős ingerléshez. Ám nem mindenki csinálja ilyen okosan.

Kábítószer-használat, ivás, veszélyes vezetés, felelőtlen, promiszkuus szexuális élet, szerencsejáték - mind-mind tipikus viselkedésformák, melyekkel a szenzoros élménykeresők fenntartják a számukra optimális idegrendszeri izgalmi szintet. A szenzoros élménykeresés biokémiai, neuropszichológiai hátterének feltárása még csak a kezdeténél tart, de az eddigi kutatások arra utalnak, hogy a személyiségvonás kialakulásában nem az adrenalin, hanem egy idegi ingerületátvivő anyag, a dopamin játssza a főszerepet. Pontosabban a monoamino-oxidáz (MAO) nevű enzim, amely a dopaminháztartás és általában az idegi ingerületátvivő anyagok egyensúlyáért felel. A MAO szintje az átlagosnál sokkal alacsonyabb azoknak a szervezetében, akikre nagymértékben jellemző a szenzoros élménykeresés. Az életkor előrehaladtával a MAO termelődése fokozódik, így amint elmúlik a lázas ifjúság, a legtöbben lecsendesednek, megnyugszanak - idegrendszerüknek nincs többé szüksége az állandó ingerlésre.

A Jackass szereplői látványosan demonstrálják, milyen a szenzoros élménykereső ember. S nemcsak filmjeikkel, életükkel is, Steve-O már többször volt kábítószer-elvonó kúrán, Ryan Dunn pedig 2011-ben úgy halt meg, hogy részegen vezetve Porschéjával több mint 200 km/h sebességnél lesodródott az útról, és nekivágódott egy fának. A tragédia eshetősége mindig jelen van a szélsőséges élménykeresők életében, de az idő múlásával - és a dopamin-egyensúly kialakulásával - talán még a Jackass hőseinek is benő a feje lágya. Mert lehet, hogy hetvenévesen már nem ugranának fel szörfdeszkával egy sor oldalára fordított hordóra, hogy végigbukdácsolva a pályán végül óriásit bukjanak, de a feneküket még mindig oda tudnák tartani egy morcos aligátorteknősnek egy harapásra. Ám remélhetőleg már nem lesz kedvük hozzá.

A valóság varázsa

Percekig tartó jelenet a tévében: egy autó menekül a rendőrjárőr elől, áthajt a piroson, nekikoccan egy másik kocsinak, felhajt az útpadkára, a vezető kiugrik, futni kezd, a rendőr utána, és el is kapja. Ha játékfilm lenne, ez lenne a legunalmasabb autós üldözés; semmi kaszkadőrmutatvány, lövöldözés, robbanás. Csakhogy ez dokumentumfelvétel, és ettől mindjárt teljesen másképpen tekintünk rá - képesek vagyunk hasonló jelenetekből összeállított műsorok végtelen sorát megnézni a tévében. Megnézzük, az állatkórházban hogyan vizsgálják meg a kutyát, hogyan gyógyítják a törött szárnyú madarat, egy mobiltelefon ellopásáról készült videó bejárja a világ elektronikus sajtóját. A Jackass sikerének egyik kulcseleme az, hogy a megrendezett jeleneteket képes dokumentumfilmmé avatni. Ami mindenütt másutt filmtrükk lenne, az náluk valóság. Ennek tudata a nézőben fokozza az élményt, mert megkönnyíti a látottak átélését. Felszisszenünk, amikor a szereplőket megrázza a sokkoló, vagy tiszta erőből eltalálja a labda, mégpedig általában a legérzékenyebb ponton. És ez aranyat ér, hiszen a néző így közvetetten, behelyettesítve magát a szereplők helyébe izgalmat élhet át, és a legtöbbeknek ez pont elég.

De ott van Tom és Jerry. A macska és az egér minden epizódban megöli egymást, az áldozat mégis felpattan, és sértetlenül fut tovább. Ez a hazugság megunhatatlan. "Olyan közeli a Halál / S olyan nagyszerü győzni rajta" - igaz, hogy Ady egészen más összefüggésben írta e sorokat, de a megállapítás itt is érvényes. Az idétlen, szerencsétlen Jackass-bohócok az ember legsötétebb félelmét rángatják ki a napvilágra, hogy felszabadultan körberöhögjék. Nemcsak eljátsszák, hanem be is mutatják, hogy amiről azt hinnénk, csak belepusztulni lehet, az túlélhető, sőt nagyszerű móka. Lehet, hogy a halál nem is érvényes.

Ez a gondolat azonban nemcsak szorongásoldó lehet, hanem sokak szerint veszélyes is. Noha a Jackass sorozatban állandóan figyelmeztetik a nézőket, hogy ne próbálják meg utánozni a mutatványokat, természetesen mindig vannak, akik mégis megpróbálják - tragikus eredménnyel. 2005-ben a Jackass egyik jelenetét fiatalok rossz technikával próbálták meg utánozni. Egy tizenhat éves lány felült a játszótéri forgóhintára, majd a hinta aljára tekert kötelet a társa autóval erősen meghúzta. A hinta felpörgött, a lány lerepült róla, és olyan erővel vágódott a földnek, hogy meghalt.

Kérdés, hogy a Jackass bátorítja-e a fiatalokat a veszélyes viselkedésre, vagy csak utánozhatónak, túlélhetőnek tűnő trükköket mutat be, és ezzel példát szolgáltat a vadulni akaróknak? Charles M. Slem és munkatársai 2003-ban ismertették kutatásukat, mely során 210, többnyire elsőéves egyetemi hallgatót kérdeztek meg, vett-e már részt valamilyen kockázatos tevékenységben, és készített-e erről videofelvételt. A kutatók a kockázatos viselkedésnek hat fajtáját határozták meg: extrém sport, extrém fizikai aktivitás (például épületekről való leugrás, pankráció), rongálás, jármű veszélyes használata, mértéktelen ivás és nyilvános meztelenkedés. Kiderült, hogy az átlagosan 19 éves diákok 86,2 százaléka már részt vett legalább egy ilyen tevékenységben, 51,4 százalékukról pedig videó is készült, de csak a fiatalok 18,9 százaléka állította, hogy a veszélyes mutatványhoz az ötletet valamely tévéműsorból vagy filmből vette. Ezek alapján nem lehet azt állítani, hogy a Jackass vagy a hasonlóan veszélyes jeleneteket bemutató filmek közvetlenül ösztönzik a fiatalokat a veszélyes viselkedésre, de Slam megjegyzi, hogy az ilyen műsorok léte önmagában is azt sugallja, hogy extrém dolgok videóra rögzítésével sikert lehet aratni, és rajongókra lehet szert tenni.

Vagyis: éppen a legőrültebb mutatványoknál kell a leginkább észnél lenni, és nemcsak a kaszkadőrnek, a nézőnek is.

Neked ajánljuk