Magyar Narancs: Traumatológiai szempontból mi számít bántalmazásnak?
Kassai Tamás: Elsősorban a szándékosan okozott sérülésekre kell gondolni, de arra is, ha a nem odafigyelés okoz sérülést a gyereknek, vagy ha nem teszünk meg mindent a gyerek legoptimálisabb gyógyulásáért, például eltörik egy végtagja, és nem visszük el orvoshoz. Ezeknek többnyire fizikai tüneteik vannak, és akkor még nem beszéltünk a szexuális és pszichikai bántalmazásról vagy arról, amikor csak nem kezeljük a korának megfelelően a gyereket. Minden agresszió idesorolható, ha ordítunk vele, ha nem támogatjuk a személyiségfejlődését. Más bántalmazási formákat is ismer a szakirodalom, vannak intézményi bántalmazások, de létezik a meg nem született gyermek bántalmazásának fogalma is, ha például egy heroinista édesanya gyermeke függőként születik. A legfontosabb, hogy ezeknek a bántalmazásoknak az arányát csökkentsük.
MN: Mikor találkozott először ilyen esetekkel?
KT: Régen, csak nem ismertem fel. Először egy amerikai rendszerű sürgősségi továbbképzésen kaptam nagyon részletes oktatást ezzel kapcsolatban. Persze nem úgy kerülnek hozzánk a gyerekek, hogy az anyuka azt mondja, hogy jaj, annyira türelmetlen voltam, hogy a fejét a falba vertem vagy úgy megráztam, hogy eltört a combcsontja, de amikor megtanultuk, hogy milyen gyanújelek vannak, szép lassan rájöttünk, miről van szó.
MN: Mit tehet egy orvos ilyen esetben? Van-e feljelentési joga? Kivel tud összefogni a gyerek biztonsága érdekében?
KT: Ha életveszélyes sérülés alakul ki, azt jelezni kell a rendőrségnek, baleset esetén a kisebb sérülést is. Ha nincs életveszély, csak eltört egy csontja vagy kék-zöld-lila foltokat találunk, akkor nem tudjuk megítélni, hogy bántalmazás vagy véletlen baleset volt-e. Ha úgy látjuk, hogy nem egészen stimmel a történet, mert nem lehet úgy leesni a lépcsőn, hogy az embernek hátul, oldalt és mindenhol sérülései legyenek, akkor sem gyanúsítunk meg senkit, de jelzünk a Gyermekjóléti Szolgálat felé.
MN: Mik az egyértelmű jelek?
KT: Ha több különböző sérülés látszik egy gyereken, miközben a szülei azt mondják, hogy csak egyszer ütötte meg magát. Ha látunk olyan röntgenfelvételt, amelyen gyógyult, különböző időpontokban elszenvedett törések vannak. Tipikusak a védekező mozdulatokból következő sérülések, amikor a gyerek az arca elé emeli a kezét, és a singcsont oldalsó részén szenved törést. Egyéves gyereknél a combcsonttörés gyakran bántalmazás részeként jön létre. A megrázott csecsemő egyértelmű esete, ha a lágy agyburok elcsúszása miatt találunk bevérzést a fejben. Ezek mind bántalmazásra utaló tünetek a nemzetközi és a magyar szakirodalom szerint. Persze bárki elmagyarázhatja, hogy épp esett le a gyerek a pelenkázóról, amikor utánakapott, és a bokájánál fogta meg, és úgy megrántotta, hogy eltört a combcsontja. Ha ez tényleg így volt, akkor a Gyermekjóléti Szolgálat a környezettanulmány készítése közben meggyőződhet róla, hogy egyébként biztonságban van-e a gyerek. Van olyan, hogy azért ég meg a gyerek keze, mert túl közel van a kiságy a kályhához, de van, akit azzal büntetnek a szülei, hogy izzó kályhához nyomják a kezét. Most jár vissza hozzám helyreállító plasztikai műtétekre egy okos, ügyes kislány, aki az ilyen sérülésekből következően már nem tudta használni az egyik kezét. Mind a szociális, mind az egészségügyi szakmának vannak egyébként utasításai, szakirodalma a gyerekbántalmazás témájában.
MN: Milyen arányú a gyerekbántalmazások száma a baleseti sérülésekhez képest?
KT: A baleseti sérülés a vezető halálok egyéves kor felett. Balesetben halnak meg a legtöbben, illetve lesznek súlyosan károsodottak. A közlekedési baleset vezet, leginkább az utakon halnak meg a gyerekek is. A százötven-kétszáz ilyen balesethez képest évente körülbelül húsz körüli azoknak a gyerekeknek a száma, akik bántalmazásba halnak bele. Tehát havonta egy-két gyereket vernek agyon Magyarországon, hatot-nyolcat életveszélyesen bántalmaznak, a latenciát pedig megbecsülni sem tudjuk.
MN: Ha nem látjuk a fizikai jeleket, honnan lehet tudni, hogy egy gyerek bántalmazott?
KT: Egy csecsemő reflexszerűen visszamosolyog, ha meglát egy arcot, ha nem teszi, akkor ott nem stimmel valami. Amikor egy két-három éves, dackorszakban lévő gyerek nyugodtan hagyja, hogy vért vegyünk tőle, és nem húzza el a kezét, valószínűleg nagyobb fájdalmakhoz szokott, nem mer ellenkezni, megtörték a személyiségét. Egy kamasz is gyanús, ha nem beszél, lesüti a szemét, miközben kékre-zöldre van verve. A pedagógusoknak, a pszichológusoknak nagy szerepük van abban, hogy észrevegyék az ilyen jeleket. Persze leginkább a megelőzésnek van értelme, és a média ebben segíthetne úgy, hogy nem szítja a tüzet, hanem a megoldásokat keresi. Mi felvilágosító előadásokat tartunk szakembereknek, orvosoknak, védőnőknek, együttműködünk az Országos Gyermekegészségügyi Intézettel. Tavaly kezdődött és idén is folytatódik a Never shake a baby (Sose rázd a csecsemőt) felvilágosító program. A védőnői graduális képzésben sajnos még nincsen benne a bántalmazás, az orvosi képzésben már igen.
MN: Láttam az egyik előadását. Nagyon kemény. Milyen hatást szeretne elérni?
KT: Hogy lássuk be, senkinek nincs joga megütni a másikat, sőt senkinek nincs joga a másikkal kiabálni. Persze van, hogy ijedtében kiabál valaki a másikkal, miközben akkor is inkább segítenie kéne. Nem gondolhatják komolyan, hogy a fizikai fájdalom fogja megakadályozni a gyereket abban, hogy még egyszer elkövessen valamit. A fájdalom és a félelem további agressziót szül. Mindenki hibás abban, az egész társadalom, ha egy gyereket agyonvernek, nem csak az elkövető.
MN: Lehet-e a nemek között különbséget tenni a bántalmazók körében?
KT: A férfiaknál gyakoribb, de az elhanyagolásban nagyon egyformák vagyunk. Amikor nem visszük orvoshoz a gyereket, nem vesszük komolyan, megráncigáljuk, nem reagálunk rá, az elhanyagolás. Ha a családon belül egy gyereket bántalmaznak, az a család nem működik. Amelyik család jól működik, abban a gyereknek jó sora van. Nem tudom, mennyire feltűnő, de néhány populációban elhanyagolható a gyerekbántalmazás. A cigányoknál például nem ütik meg szándékosan a gyereket, úgy tekintik, mint a legnagyobb értéket, nem agresszívek velük. Másfajta bántalmazást elkövetnek, például nem engedik iskolába, vagy nem viszik orvoshoz, mert a gyerek azt mondja, hogy fél odamenni. Nagyon sok konfliktusom volt cigány szülőkkel, akik nem akarták a gyerek kórházi kezelését. Elmentem egy főiskolára, ahol tanították a cigány kultúrát, és egy tanár elmagyarázta, hogy nem ér semmit, ha a bírósággal hozakodom elő, inkább el kell mondani, hogy a gyerek életét akarom megmenteni, és ha nem sikerül, akkor a szülő fog felelni a család előtt. Sokat tanulhatunk tőlük a gyerek tiszteletéről.
MN: Mit tapasztal a bántalmazók motivációit illetően?
KT: A leggyakoribb, hogy a saját frusztrációikat, feszültségeiket töltik ki a gyereken. De az a helyzet, hogy egymáson is, ám felnőttek között ez más, mert mindkét fél kérhet segítséget valamiképp. A három hónapos gyerek nem lehet részese ennek a játszmának. Mégis jellemző, hogy akiket nagyon megvertek, azok a gyerekek is ragaszkodnak a szüleikhez. A bántalmazás jogát és okát kell elvenni a szülőktől, nem a gyereket.
MN: Nincsenek indulatai a bántalmazó szülőkkel szemben?
KT: Dehogynem, de közben tudom, hogy meg kellene őket tanítani arra, hogy ne ártsanak, hiszen ők is áldozatok. Segítségre szorulnak. Büntetnie a törvénynek kell, de erről is van egy történetem. Volt egy bántalmazó, akit innen vittek el az előzetesbe, az anyuka meg jött látogatni a gyereket, és mesélte, hogy a férjét minden kedden és csütörtökön megverik a cellában, és addig verik, amíg mozog. Amíg valaki így él egy cellában, akár évtizedekig, addig nem működik a büntetés-végrehajtás. Az önbíráskodás ugyanolyan tévedés, mint a gyerek fizikai fenyítéssel való tanítása. Miről beszélünk addig, amíg az iskolában van intő, vagy egy pedagógusnak megoldást jelent, ha a gyereket elrángatja az igazgatóhoz, és nem a szülővel meg a gyerekkel együtt találja ki, mi a jó?
MN: Mik a leggyakoribb veszélyeztetések a közlekedési balesetek mellett?
KT: A gyerek dolgoztatása. A paraszti világban ez szokás volt Magyarországon, de a mai napig van ilyen. Fekszik nálunk egy kisfiú, akinek a bátyja véletlenül levágta az egyik ujját baltával, mert kettesben mentek tüzelőért. A testvér nagyon szomorú, mi megpróbáljuk visszavarrni az ujjat, reméljük, sikerül, de nem lehet egy ilyen dolgot megtenni a gyerekkel. Nem szabad magára hagyni a krumplipucolással sem, és nem lehet rábízni a nagyobb testvérre. Így esett ki egy másfél éves gyerek az ablakból, mert sírt az anyukája után, és a hatéves felemelte, hogy az ablakból láthassa, de megtartani már nem tudta. Ki tehet róla? Miért nincs egy olyan családsegítő, aki elmegy bevásárolni az anyukának, vagy vigyáz a kicsikre addig, míg beszerzi a vacsorát? Aztán vannak a kutyával magukra hagyott gyerekek. A kutya falkában élő állat, tépőfogai vannak, és lehet, hogy nehéz megszokni a falkájában egy új tagot egy kisgyerek személyében, aki ráadásul hamarabb kap enni, mint ő. Ehhez a gyereknek még nem is kell tennie semmit, de olyan kisfiút is hoztak be hozzánk, akinek a karját azért harapta meg a nagyon türelmes bernáthegyi, mert már negyven perce mosta fogkefével a fogát. Nem tudta a gyerek, hogy nem egy óriás plüssmacival van dolga. Az összes előadásomban a szülői felelősséget, az aktív szülői magatartást szoktam hangsúlyozni, és azt, hogy az a szülő, aki bajban van, tudjon segítséget kérni, és kapjon segítséget.
MN: Milyen kifogásokkal jönnek a szülők?
KT: Keresik a kifogásokat. Hogy a gondozónő, az iskola, a nagybácsi tehet róla, nem kellett volna rájuk bízni a gyereket. A másik érv az, hogy nem tudta, hogy mekkora a veszély. Volt itt egy apuka, aki a nyakába vette a lakásban a gyereket, az meg beverte a fejét az ajtófélfába, leesett, és betört a koponyája. Felvettük az osztályra, nézegettük, nem lett komoly baja. Véletlen volt, tudatlan volt az apuka stb., de két hónap múlva megjelentek megint, ugyanezzel. Nagyon típusos gyerekkori baleset egyébként, de meg kell magyarázni az apukának, hogy a gyerekét a karjában hordja, és ne a nyakában. Gyakori a kirántott könyök esete is, amikor kézen fogva vezetik a kisgyereket, aztán ha másfelé akar menni, megrántják, és becsukódik egy darab a könyökízületéből az orsócsont és a felkarcsont vége közé. Egy fél ficam jön létre, amit könnyű visszatenni, de fájdalommal jár. Hatévesnél kisebb gyereket a karjánál kell megfogni vagy ölbe kell venni. Ilyenből is van többszörös visszaesőnk, és a mi kudarcunk, ha nem tudjuk megtanítani, de nem úgy, hogy kificamítjuk az ő kezét is. Talán óriásplakáton kellene hirdetnünk.
MN: Van tudomása gyerekvédelmi kampányról, illetve reklámról?
KT: Rendkívül sok spot készült, a filmekre vannak pályázatok, elkészülnek az anyagok, örülnek a színészek meg a készítők, aztán ott áll a végeredmény a polcon, mert nem vehetik el a fizetős reklámidőt a televíziókból, és nálunk nincsen benne a médiatörvényben, hogy harmincpercnyi reklámból tíznek társadalmi érdekűnek kell lennie. Az orvosoknak sem szólnak, hogy a váróikban ne csak gyógyszerreklám menjen, ami arról szól, hogy vegyünk hatvanezer grammos C-vitamint, mert azt könnyedén ki tudjuk pisilni… Sajnos nem tartunk ott, mint Németországban, hogy ha nem ültetjük a gyereket biztonsági gyerekülésbe, akkor a rendőrök előállítanak gondatlan veszélyeztetésért, mert növeljük a baleset halálozási kockázatát. Nálunk elméletileg pénzbüntetést lehet kiszabni, de senkinek nem jött csekk azért, mert a gyereke menet közben két ülés között ugrált. Megvan az élmény, hogy kimegyek a baleset helyszínére mentővel, egy biztonsági gyerekülést találok egy alig sérült gyerekkel, és két súlyosan sérült gyereket szanaszét. Két hónappal később jön a rendőrség, hogy a tanúk állítása szerint minden gyerek biztonsági gyerekülésben volt. Az összes rokon tanúskodik, nehogy ők legyenek a felelősek. Aztán a bíróság dönti el, hogy milyen szakértői anyagot kér be, és mit tekint bizonyítéknak.
