A történet tizenkét évvel ezelőtt kezdődött. A váci Fehérek templomának felújítása közben a munkások egy elfalazott ajtóra s mögötte egy rég elfelejtett lejáratra bukkantak. A lejárat a templomtorony alatt fekvő nagy, boltozatos kriptába vezetett, ahol újabb meglepetés várt a látogatókra: a szinte a plafonig felhalmozott kétszázhatvanöt díszes koporsóban csontok helyett igen jó állapotban megmaradt, természetes úton mumifikálódott, halotti ruhába öltöztetett emberi maradványokra leltek. A leletek feltárását végül a váci püspökség engedélyével a helyi Tragor Ignác Múzeum munkatársai végezték: azóta ők őrzik a halotti rítus tárgyait, míg az emberi maradványokat a Magyar Természettudományi Mú-zeum Embertani Tára gondozza.
Az efféle természetes konzerválódás általában ritka - sok, egymástól független körülmény együttes hatására van szükség ahhoz, hogy rendre elpusztuljanak azok a mikroorganizmusok, melyek felelősek a holttest maradéktalan lebontásáért. Az elődök e szempontból előnyösnek tartották, ha a temetkezőhelyet folyamatosan meleg, száraz légáramlat járja át. Csakhogy a váci kripta sem nem volt száraz, sem különösebben meleg (az állandó hőmérséklet 10-12 fok körül alakult) - ám az állandó légáramlás egy a felszínre vezető kürtő segítségével biztosítva volt, s úgy tűnik, hogy jelen esetben ennyi is elég volt az amúgy módfelett ritka esemény bekövetkeztéhez. Tudnunk kell ugyanis, hogy ilyen nagy mennyiségű, természetesen konzervált múmia keletkezése és fennmaradása európai szinten is példátlan. (A sokat emlegetett palermói kapucinus kripta álló helyzetben, nyitott koporsóban lévő múmiái egy ideig valóban természetes úton maradtak fenn, ám a sajátos, morbid divat következtében mind gyakoribbá váló temetkezések és a hely nyugalmát megzavaró turisták idővel megbontották a természeti tényezők mumifikációt eredményező egyensúlyát. A holttestek bomlani kezdtek, aminek a megállítására konzerválni kellett őket.)
A múmiák keletkezésének, a test konzerválódásának más módjai is ismeretesek: ilyenre nyújtanak példát az oxigéntől elzárt, savas közegben, főként tőzeglápban konzerválódott múmiák. E kategóriába sorolandó a Dániában, egy lápi lelőhelyen, a fején hülye sapkával és a nyakában kötéllel megtalált tollundi ember (akit nyilvánvalóan kivégeztek) vagy a valószínűleg szakrális okokból feláldozott, majd modern kriminalisztikai módszerekkel (lásd: Helyszínelők) is megvizsgált ydei lány. Mindkettejüket jó állapotban találták a régészek - viszont az is igaz, hogy az ebből a korból (a Kr. e. 4. századból, a skandináviai korai vaskorból, illetve utóbbi esetben néhány századdal későbbről) származó múmiák száma igen csekély. A test konzerválódásának másik módja, ha az illető jó alaposan belefagy egy gleccserbe, s nem is olvad ki egyhamar: korunk leghíresebb jégmúmiája Ötzi, a tiroli vadász, akit alighanem jódlizás közben leptek meg botfülű ellenségei.
Halottak élén
A váci Fehérek templomának kriptájába először papok és dominikánus szerzetesek földi maradványait helyezték el - hamarosan a váci polgárok is értesülhettek róla, hogy az itt elhelyezett koporsókban nem bomlik le a test, s ezt követően szokássá vált ide temetkezni (persze embertársaink mindig is szerettek a megszentelt helyek közelében nyugodni - egy kicsit közelebb az isteni kegyelemhez). Ennek csupán egy feltétele volt: a temetkezni vágyó akkor kerülhetett a kriptába, ha még életében adományt tett a templom javára.
Az első halottak még az 1730-as években kerülhettek ide, s bár II. József közegészségügyi okokból betiltotta a kriptatemetkezést, a gyakorlat túlélte őt, s egészen a napóleoni háborúkig tartott. Az utolsó elhunytat 1808-ban helyezték el itt, majd a hatóságok befalazták a lejáratot, hogy ily módon vessenek véget a hagyománynak. Ezután már csak egyszer, 1838-ban, egyetlen kivételes alkalommal nyitották ki a kriptát. E ráadás temetés után olyan alaposan elfalazták a temetkezőhelyet, hogy idővel már senki sem emlékezett arra, hogy valaha is létezett - a mai kutatók és általában az utókor legnagyobb szerencséjére.
A halottak jelentős része jól azonosítható, elvégre olvashatók a díszes koporsók feliratai, ráadásul sokszor a halotti anyakönyvi kivonatok is, melyekből néha még a halál oka is megállapítható. Szintén sok tapasztalattal szolgált a múmiák biológiai vizsgálata - igaz, ehhez speciális módszereket kellett alkalmazni, elvégre egy mumifikálódott emberi testet nem lehet a hagyományos módon felboncolni. Ilyen esetben a maradványok röntgenes és CT-s (tomográfos) feltérképezése segített a kutatóknak, akik sokat megtudhattak a maradványokból vett minták DNS-vizsgálata során is. A holttestek részletes vizsgálata megdöbbentő következtetéshez vezetett. A kriptában eltemetettek majdnem hetven százalékában megtalálták a TBC-fertőzés nyomait, mi több, a mycobacteriumok törzséhez tartozó kórokozó (Mycobacterium tuberculosis) szinte példátlan fajtagazdagságban fordult elő az emberi maradványokban. Előfordult az is, hogy közeli rokonokat más- és másfajta TBC-baktérium fertőzött meg. Az viszont szinte megállapíthatatlan, hogy eleink végül mily okból is vesztették életüket. Néha az anyakönyvi kivonat vagy a holttestek vizsgálata alapján nyilvánvaló, hogy az elhunyt halálát a tüdővész okozta (például ha az iratok megfogalmazása szerint vérhányás kíséretében halt meg), máskor viszont nehezen megállapítható, hogy a TBC korai, esetleg kifejlett, végső fázisában érte-e a halál, avagy sikerült-e végül kigyógyulnia a kórból. Mindez már csak abból a szempontból is fontos, mert tudjuk, hogy a korábban kihaltnak vélt TBC napjainkban is terjed, ráadásul az új baktériumtörzsek immár rezisztensek az ismert antibiotikumokkal szemben, ami állandó, új, rendkívül költséges gyógyszerfejlesztést tesz szükségessé - s a betegség még így is évente vagy hárommillió embertársunk halálát okozza. Ebből a szempontból reményre ad okot az a fejlemény, hogy több olyan (meglehetősen magas kort megélt) ember maradványait is fellelték a kriptában, aki a természetes védekezőrendszere segítségével szerencsésen kigyógyult a betegségből. Mivel őket még olyan baktériumok betegítették meg, amelyek nem voltak immúnisak a modern gyógyszerekkel szemben, egy későbbi, még előttünk álló kutatás során esély kínálkozik arra, hogy elkülönítsük a maradványokból azt a speciális (belső termelődésű) fehérjét, melynek segítségével a szervezet képes legyőzni az egykor morbus hungaricusnak is nevezett kórt.
Csörögnek a halottak
A Természettudományi Múzeum eddig úgyszólván még sohasem használt eszközökkel, interaktív módon igyekszik bemutatni a feltárt emberi maradványokat, valamint a vizsgálatuk során szerzett tudományos tapasztalatokat és eredményeket. A látogató maga is mintegy kiveheti részét a felfedező és kutatómunkából, és kipróbálhatja a vizsgálatok során használt eszközöket.
A mostani kiállításhoz több, a leletegyüttesben megtalált tárgyat és mindenekelőtt a ruházatot rekonstruálni kellett - elvégre sem az eredeti koporsók, sem a halottak ruhái nem maradtak meg kiállítható állapotban (ez esetben a mulandó és romlandó emberi test bizonyult tartósabbnak). Mindenekelőtt persze rekonstruálni kellett az egykoron a kriptában uralkodó fizikai kondíciókat, s gondoskodni kellett az állandó páratartalom és a légáramlási viszonyok megteremtéséről. A múmiákat fertőtleníteni és konzerválni kellett. A látogatók jórészt nem szó szerint csupasz valójukban találkoznak a holttestekkel (ahogy azok a vizsgálatokat végző kutatók szeme elé kerülnek) - a kiállítás alkotói már csak kegyeleti okokból is felöltöztetik a múmiákat, elvégre itt névvel is azonosítható, konkrét személyekről van szó. Három, névtelenségben maradó holttestet azonban ruha nélkül is láthat a kíváncsi utókor, amely előtt így feltárulnak a maradványok sajátos embertani jellegzetességei. A tárlat különösen érdekes része a Tudástár nevet viselő kiállítási blokk, ahol a látogató - persze csak szimuláltan - maga is elvégezheti a röntgen- és a CT-vizsgálatokat. Mi több, az érintő-képernyős megoldásnak köszönhetően csaknem testközelbe kerül egy DNS-labor működése, így az érdeklődő szinte már maga is részt vehet a koporsókban fellelt maradványok örökítőanyagának rekonstrukciójában. A múmiákból egyébként nem csupán az emberi DNS-minták azonosíthatók, hanem számos mikroorganizmus (mint a már említett TBC-baktériumtörzsek), a halál után a holttestben megtelepedett paraziták (pl. a húslégy lárvái) vagy a kriptában honos, esetleg már az áldozat életében is "őslakos" gombafajták genetikai anyaga. A kiállítás szervezőinek reményei szerint a gondosan összerakott szemléltető anyagból azok is megértik a DNS mibenlétét és jelentőségét, akik ezzel eddig nem voltak tisztában - s ehhez remek alkalmat kínál, amikor a leletekből elkülönített, szekventált DNS-láncokat kell passzítaniuk ismert fajok primer DNS-szakaszaihoz.
A Rejtélyek és sorsok szekcióban feltárul az a közeg is, amelyben a kor embere élt - ehhez járulnak a kiállítás szerves részét alkotó vetítések és a nagyon sajátos vizuális reprezentáció. (Különleges ezen szempontból az egykoron Vácra is ellátogató Mária Terézia arcképeiből összevágott minifilm, amely jól szemlélteti, hogy egy nem is oly egyszerű földi halandó miként éli át az öregedés folyamatát.) A város egykorú életének megismeréséhez jó adalékot kínál a halottak nevének és társadalmi pozíciójának feltüntetése: notabilitások és egy-szerű polgáremberek maradványai fekszenek egymás mellett, köztük kanonokok, városi elöljárók vagy olyan, utóbb elhíresült személyek, mint Simon Antal paptanár, az első, siketnémáknak szóló fonetikai kézikönyv szerzője. A kiállítás megrázó momentumokat is tartogat: a kripta feltárása során például megtalálták egy szülés közben elhunyt fiatal nő maradványait, akiből a korabeli előírások nyomán császármetszéssel eltávolították a magzatot (őt azonnal megkeresztelték), majd miután elhunyt, anyja mellé temették. Az édesanya testén a mumifikáció után is jól láthatóak a korabeli sebészeti beavatkozás nyomai. Amúgy a boncolás nem volt túlzottan elterjedt abban a korban: a kétszázötvenhatból mindössze három múmián találhatók autopszia nyomai - érdekességképpen megemlíthetjük, hogy a vizsgálatot végző kirurgus (sebész-borbély) utóbb maga is a kriptában végezte.
Köröm alatt
Ha valakiben félelmet ébresztenének a fent leírtak (különös tekintettel a mikrobiológiai részletekre), el kell oszlatnunk az aggodalmakat. Ahogy Szikossy Ildikó tudományos kutatótól megtudtuk, ennyi idővel a halál után már nem marad működőképes organizmus a testekben, amelyeket azért, biztos, ami biztos alapon, röntgenbesugárzással sterilizáltak is. Ugyancsak ő hívta fel figyelmünket más, a holttestek vizsgálatából adódó felfedezésekre, például arra, hogy a fogkövekből következtetni lehet a korabeli táplálkozási szokásokra is. Ezek szerint a XVIII. századi váciak jórészt krumplit és kukoricát fogyasztottak - húst viszonylag keveset. A fogak állapotából egyéb következtetések is levonhatók: a nők fogai szignifikánsabban romlottak, a szuvasodás az ő körükben sokkal kiterjedtebb, ami mindenekelőtt a gyakori terhesség okozta kalciumhiánnyal magyarázható. A sok terhesség ugyanakkor nem jelentett ezzel arányos reprodukciót. A mai szemmel nézve döbbenetes csecsemő- és gyermekhalálozási ráták csupán a népesség mérsékelten bővített újratermelődését tették lehetővé - ugyanakkor mindennaposak voltak a tragédiák. Ez a kripta feltárása nyomán is nyilvánvaló: sokszor egész családok haltak ki viszonylag rövid idő, akár néhány év alatt, míg másokat már fiatalkorukban megnyomorított a gümőkór. A járványhelyzet amúgy Vácott különösen kritikus volt, elvégre a Duna mellett fekvő kereskedővárosba a hajósok bármikor behurcolhatták a kórokozókat - ennek megfelelően többször is pestisjárvány tizedelte meg a lakosságot. Ugyanakkor tudomásunk van azokról a szigorú elkülönítési, járványkezelési és temetési rendszabályokról is, melyekkel az időről időre visszatérő járványt próbálták kordában tartani. Szikossy Ildikó egy másik, a TBC hihetetlen mértékű elterjedtsége szempontjából fontos tényezőre is felhívta a figyelmünket: a kor poros, tisztítatlan utcáin sokáig megmaradhattak a testnedvekkel a szabadba került és ott betokozódott baktériumok, amelyek így akár hosszú hónapokig is megőrizték fertőzőképességüket. A különlegességek között megemlíthetők még az óvat-lanul a kriptába merészkedő, ott pusztuló, majd szintén mumifikálódó háziállatok maradványai; például egy megdöbbentő küllemű macskamúmia, s persze az is, hogy némely áldozatnak még a körme és a haja is megmaradt, márpedig egy atkafaj kifejezetten a hajunk és a körmünk elfogyasztására szakosodott.
A kiállítás mintegy ötszáz négyzetméteres, látványos része a jövő évtől egyébként más helyszíneken is megtekinthető majd - elvégre múmiák terén egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.
