Pető Andrea nőtörténész: „Nyugodtan lehet ellenállni”

  • Götz Eszter
  • 2019. augusztus 11.

Lélek

Most megjelent kötete, A Láthatatlan elkövetők egy 75 évvel ezelőtti tömeggyilkosság történetéből kiindulva azt vizsgálja, hogyan kerülnek nők a szélsőjobboldalhoz. Pető Andreával arról is beszélgettünk, mi következik abból, ha a hatalom definiál­ja a nők szerepét a családon belül.

Magyar Narancs: A könyv – a 2015-ben megvédett akadémiai doktori disszertációjának a széles olvasóközönség számára átdolgozott változata – témája tulajdonképpen néhány órányi eseménysor, 1944. október 15-e estéje, amikor egy budapesti házban 19 (más adatok szerint 18 vagy 21) embert megöltek az otthonukban. Hogyan jutott hozzá a történethez?

Pető Andrea: 2002–2003-ban, amikor a Napasszonyok és holdkisasszonyok könyvet írtam, interjúkat készítettem az akkor alakuló szélsőjobboldali nőszervezetek vezetőivel. Meglepett, hogy egészen más nyelvet beszélnek, mint én, holott ugyanarról beszéltünk, és az is feltűnt, hogy néhol visszaköszöntek a két háború közötti korszak szófordulatai. Kíváncsi voltam, honnan jön ez többgenerációnyi kommunista antifasizmus után.

Akkor kezdtem foglalkozni az 1945 utáni népbíróságokkal, mivel elvben ennek az intézménynek kellett volna a legalizmus eszközeivel világos vonalat húzni jó és rossz között, ami mérsékelten sikerült. A szakirodalom felsorol három elvetemült nyilas nőt, akit kivégeztek. Történészként ennek alapján azt hittem, hogy tudom, mi történt.

Egészen addig, míg egy konferencián, amikor a nyilas nőmozgalomról beszéltem, oda nem jött hozzám a Csengery utcai mészárlás egyik túlélője, és el nem mondta, hogyan találkozott az egyik nővel: Dely Piroskával. Ettől kezdve kutatom ezt az esetet, mert jól mutatja azokat a tényezőket, amelyek a nők szélsőjobboldali radikalizmusát láthatatlanná teszik, és ezzel hozzájárulnak napjaink polarizált emlékezetpolitikai harcaihoz.

Pető Andrea

Pető Andrea

 

 

 

MN: A Csengery utcai gyilkosságokra alkalmasint Dely Piroska adott parancsot a házba betörő nyilasoknak és SS-katonáknak. Van erre magyarázat?

PA: Hogy valóban adott-e parancsot, nem tudhatjuk, mert a vallomások, interjúk ellentmondásosak. Ez egy intim mészárlás, egy ati­pikus holokauszttörténet volt, magyarok mészároltak le magyarokat a laká­suk­ban, Budapest közepén. De azt tudjuk, hogy a munkavállaló nők tömegei élték meg a munkahelyi diszkriminációt, szegénységet, és mivel a baloldali radikalizmus és a szakszervezetek zárva voltak számukra, szükségszerűen a szélsőjobb irányába húzódtak. Már azért is, mert a Horthy-korszak „konzervatív ajánlata” a nőknek, azaz, hogy legyenek lojálisak a férfiak által, a férfiak érdekében működtetett politikai rendszerhez, és fókuszáljanak a családjukra, számukra nem volt elfogadható, többek között anyagi források hiányában.

Magyar Királyi Kertészeti Tanintézet, 1938 - Idegeneknek tilos belépni!

Magyar Királyi Kertészeti Tanintézet, 1938 - Idegeneknek tilos belépni!

Fotó: Fortepan/Ormos Imre Alapítvány

 

Némelyik nyilas tagszervezetnek 30 százaléka volt nő – és ha a mai politikai pártokkal vagy a parlamenttel vetjük össze, ahol ez alig 10 százalék, az egykori szélsőséges pártok láthatóan megfogalmaztak egy olyan politikai üzenetet, ami sokakban rezonált. Sok nő használt erőszakot a háború utolsó hónapjaiban, mert ez volt az egyetlen eszköz, hogy a politikai közösség tagjai legyenek: hogy gyilkoltak, kínoztak és raboltak. A nyilas mozgalom egy erőszakra alapuló emancipációs lehetőséget jelentett, olyat, amit ma is látunk, amikor a félkatonai szervezetek egyre növekvő számú női tagjainak motivációit elemezzük.

MN: Miért mondja, hogy ez a meglehetősen széles és jól körvonalazható társadalmi szegmens láthatatlan?

PA: A szélsőjobboldali politikai radikalizmus női vonala sokáig láthatatlan volt. Először is azért, mert maguk a politikai pártok lenyomják a párthierarchián belül a nőket a szociális feladatokra. Ebben a pártok között nincs olyan nagy különbség. Kevés irat születik itt, amit a történészek elemezhetnének. Amikor a nyilas pártvezetőség a közelgő Vörös Hadsereg elől Nyugatra menekült, nem véletlenül nem vitte magával a női szekció anyagait. Így mikor az egyetlen átfogó nyilas párttörténet megszületett Szöllösi-Janze Margit tollából, a müncheni anyagokra alapozva, egyetlenegy nőt sem említ.

A másik ok a tudománypolitikai láthatatlanság. A nők az „alternatív nyilvános térben” aktívak, amit a történészek általában nem tekintenek fontosnak, és erről sem születik sok írott forrás. Lutz Gizellának, Szálasi partnerének a teázókörében nem vezettek jegyzőkönyvet, mégis fontos kérdésekről születtek informális döntések: kinevezésekről, stratégiáról. Az elkövetőkutatás, a fasizmuskutatás mind a fontos – azaz ismert, illetve döntési helyzetben dolgozó – férfiak történetét elemzi, ezekben a struktúrákban a nők maximum titkárnők lehettek.

Lutz Gizella vőlegényével, Szálasival nyaral 1940-ben

Lutz Gizella vőlegényével, Szálasival nyaral 1940-ben

Fotó: Wikipédia

 

Őket elemzem a könyvben. A nőtörténeti kutatások is csak nemrégen kezdődtek meg, akkor is a feleségek, szeretők, illetve a koncentrációs táborok női őreinek történetét, motivációját elemezték. 1989 után pedig a feminista történészek inkább azokra a történetekre figyeltek, amelyek beleillettek a nőtörténeti kutatás kánonjába. Azok a nők, akik kiharcolták, hogy először a nyilas párt nyújtsa be a munkahelyi szexuális zaklatás elleni törvényjavaslatot – persze rasszista éllel, hogy a zsidó tőkések veszélyeztetik az ártatlan magyar munkavállaló nőket –, nem illettek bele.

MN: A könyvben pontosan leírja a házat, az udvart, az egyik család véres takaróját, amit az üres lakásokat fosztogató házmestercsalád női tagja még napokig áztatott az udvaron. Fontos forrás a tárgyakhoz fűződő emlékezet?

PA: A történetek fontosak, ahogy a múltunkról beszélünk, és a történetek tárgyakhoz és terekhez kapcsolódnak. Ezért is fontos ennek a mészárlásnak a története, mert a ház és az első, Budapesten felállított holokauszt-emléktábla még mindig áll, el lehet menni, és el lehet mondani, mi történt. Úgy szerettem volna megírni a könyvet az MTA doktori disszertációm alapján, hogy olvasmányos legyen, az olvasó be legyen vonva a kutatásba, érezze, része a történelmünknek.

MN: Beszédes tárgy a kötetben egy korabeli fotón is bemutatott zsebkendő, amelyet nyilas nők hímeztek Szálasi Ferencnek. A szélsőjobb a nőknek a zsebkendőhímzést delegálta, miközben, mint említette, nem kevés nő a hatalomban, sőt az erőszakos tettekben is részt kívánt venni. Ez paradoxon, vagy logikus következménye a korabeli társadalmi normáknak?

PA: A fénykép a tárgyalásról készült film egy kockája, amikor Szálasit a női szekcióról kérdezik. A kommunista irányítású Igazságügyi Minisztérium égisze alatt működő bíróság képviselője persze rögtön a nyilas nők állítólagos ledér erkölcsein csámcsog, így hiteltelenítve és láthatatlanná téve a politizáló nőket. Szálasi pedig a nők feladatát a hólapátolásban jelölte ki, de csak ha túl sok a hó.

IX. Tompa u. - Angyal u.sarok, egykori nyilas párthelyiség

IX. Tompa u. - Angyal u.sarok, egykori nyilas párthelyiség

Fotó: Fortepan/Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény

 

Ez jól mutatja a konfliktust, hogy a nők a párton belül is sok nehézséggel néztek szembe. Ami a történésznek persze jó, hiszen az az elhúzódó botrány, hogy a konzervatív sajtó feminizmussal vádolta a nyilasokat, sok elemezhető forrást termelt. A Horthy-korszak poros uram-bátyám világában ezek a nők más norma szerint akartak élni, ami a nyilas párt vezetőségének nem nagyon tetszett, mert ők éppen azért dolgoztak, hogy ebbe a poros elitbe bekerüljenek.

MN: A népbíróságok működési gyakorlatát elemezve kitér arra, hogy a „női oldal” hangsúlyozásával, a férfi hozzátartozókra hárítva a felelősséget enyhített ítéletet lehetett elérni. A nőkről nem feltételezték, hogy önálló döntés alapján vettek részt a bűncselekményekben?

PA: Erre a legjobb példa Rátz Erzsébet – Rátz Jenő miniszter lányának – története, aki olaszországi művészettörténeti tanulmányai alatt kezdett lelkesedni a fasizmusért, és tudósításokat küldött az egyik szélsőjobboldali lapnak. A családi kapcsolatoknak köszönhetően ezek meg is jelentek. 1945 után azért ítélte el a népbíróság, mert a női politikai újság­írók egyike volt, ezzel olyan szakmát művelt, ami nem nőies és nem nőknek való, és ezért nagyon súlyos büntetést kapott.

1990 után kérte a rehabilitációját, amelynek során azért mentették fel, mert női újságíróként csak összefoglalókat lehetett képes összeszerkeszteni mások írásaiból, nem az ő élményét tükrözi – hiszen nőként neki ilyen nincs, tehát nem felelős a nyomtatásban megjelenő gondolatokért. Ez jól mutatja, hogy a nőkkel kapcsolatos előítéletek és diszkrimináció elemzésénél új utakat kell keresnünk.

MN: Van analógia az akkori szélsőjobboldalhoz csatlakozó nők „antimodernista emancipációs” törekvései és a mai magyarországi életben hivatalossá tenni kívánt nőkép között?

PA: Ezért kezdtem szélsőjobboldali politikai mobilizációval foglalkozni; hogy megértsem ezeket a folyamatokat. Valós társadalmi kérdések merültek fel az első világháború után: Mi lesz a nők szavazati jogával? Hogyan alakul helyzetük a munkaerőpiacon? Hogyan alakul át a család fogalma? Milyen szerepet vállaljon az állam a családok életében? Ezekre a kérdésekre a Horthy-rendszer a női elit számára sem tudott vonzó választ adni.

Az egyetemet végzett nők is rengeteg nehézséggel találták szembe magukat. A munkavállaló nők, akik elutasították az 1919-ben diszkreditálódott baloldali alternatívát – ami mellesleg nem volt különösebben a női egyenjogúság támogatója –, más kínálat után néztek, és megtalálták a szélsőjobboldalt. Hasonló a helyzet ma Magyarországon, de Európában is sok helyen.

MN: Mi következik abból, ha a hatalom definiálja a nők szerepét a családon belül?

PA: A szélsőjobboldali nőmozgalom hiányolta az állam szerepvállalását a szociális kérdésekben, és megvetette az urizáló, korrupt elitet. Az volt a céljuk, hogy az állam szabályozókat hozzon a kiszolgáltatottak védelmében. Sikerült elérniük – igaz, csak a soproni utolsó kormányülések egyikére –, hogy törvénytervezet készüljön, amelynek értelmében azt a férfit, aki nem gondoskodik a családjáról és szenvedélybeteg, kasztrálják. Ez jól mutatja, hogy a nők védelme, a család védelme hogyan valósult meg egy rendkívül bizonytalan világban.

Nemcsak a nők, de a férfiak viselkedését is szabályozni kívánták. Most elemezték a Gestapóhoz küldött német nők által írt feljelentő leveleket. Ezekben szinte kivétel nélkül a férjüket jelentették fel, hogy családon belüli erőszakot követ el, veri a feleségét és a gyerekeit, iszik, tehát – szól a feljelentő levél – nem jó náci és nem jó német. Ennek alapján férfiakat vittek börtönbe és táborokba, ez jól mutatja, hogy a nők kihasználták a meglévő intézményeket a létező problémák megoldására, ha más megoldás nem volt.

MN: A könyvben többször is hangsúlyozza, hogy több mint tízévnyi kutatással sem lehetett pontosan rekonstruálni, mi történt azon az estén a Csengery utca 64. számú házban, kik voltak jelen, ki adott parancsot a gyilkosságokra, hányan haltak meg, hová lettek a holttestek, és egyáltalán, hogyan alakult ki az, ami ide vezetett. Azt állítja ezzel, hogy a leíró történelem igen gyakran nem tényekre támaszkodik, hanem a bizonytalan, ráadásul időben is változó emlékezésre?

PA: A Dely-történet bekerült a történetírás, sőt, a magyar oktatás kánonjába mint a „vérszomjas nyilas nő” története. Minél többet foglalkoztam az esettel, annál világosabb volt, hogy az egyszerű magyarázatok és elemzések nem segítenek a megértésben. A történetírók a saját elfogultságukat objektívnek beállítva csak azt látják meg, illetve írják meg, ami beleillik a prekoncepciójukba. Én próbáltam ebből kilépni, és szembenézni azzal, mit és miért nem tudunk erről az esetről, és ez hogyan függ össze napjaink emlékezetpolitikai harcaival.

MN: Milyen eszközökre van szükség ahhoz, hogy a hivatalos történelem mellett az „intim történelem” is létjogosultságot kapjon, aminek révén esetleg láthatóvá válik az, ami korábban láthatatlan volt?

PA: Közhely, hogy a tudomány, illetve maga a történetírás is válságban van. A populista fordulat teljesen jogosan kérdőjelezi meg, hogy kinek írjuk a történelmet, és milyen nyelvet használunk ehhez. A bonyolult szakkifejezésekkel teletűzdelt, száraz történeti munkák azért jók, mert egyelőre segítik az írójuk személyes karrierjét, hiszen a szűk szakma olvassa. Teljesen jogosan merül fel a társadalmi hasznosság és hatás kérdése a tudományos teljesítmény értékelésében is.

Olyan érdekes történelmet kell írni, amiben az olvasó ráismer magára és a történeteire, szempontokat kap annak megértésére, ami foglalkoztatja, és ezt alapos elméleti tudásra és kutatómunkára épülő történeti kutatásra kell építeni. A tudományt ért populista kihívásra nem válasz az elefántcsonttoronyba zárkózás, mert mindig vannak olyanok, akik ezt a valós igényt különböző politikai agenda alapján, ráadásul nem túl igényesen kielégítik.

MN: 2018-tól Magyarországon a genderkutatásokra a kormány gyakorlatilag „fatvát hirdetett”. Milyen veszéllyel járhat a nőtörténeti kutatások feladása?

PA: Szerencsére a genderkutatások remekül vannak, sőt virágoznak: konferenciák zajlanak, kötetek jelennek meg. Sőt, még talán jót is tett a politikai támadás, mert a nemzetközi tudományban egyre több forrás áll rendelkezésre a magyar kutatók meghívására, segíteni akarják ennek a szakmának a művelőit. Magyarországon eddig senkit nem rúgtak ki az állásából és nem zárták börtönbe, ellentétben Törökországgal. Ez azt jelenti, hogy mindenki ugyanott dolgozik, ahol eddig, és csak rajta múlik, hogy alkalmaz-e öncenzúrát, önként meghajlik-e az ideológiailag motivált ellenőrzés nyomására.

A kommunizmus történetéből megtanultuk, hogy nyugodtan lehet ellenállni, mert hosszú távon csak ebből az erkölcsi pozícióból születik értékes és értékálló munka, a kollaborálókat pedig csendesen megvetik és elfelejtik.

Neked ajánljuk