Sárosdi Lilla elfogadta Marton László homályos bocsánatkérését. Gothár Péter öt mondatban, rossz modorát emlegetve, Vári György hosszan vezekelve kért nyilvánosan bocsánatot, utóbbi áldozatai kérése ellenére. M. Viktória ultrafutónő a tárgyaláson arra kérte a magát bűnösnek valló erőszaktevőjét, H. Istvánt, hogy nézzen „őszintén a szemébe”.
Bayer Zsolt bírósági felszólításra sem kért bocsánatot a trágár szavakkal illetett Hadházy Ákostól, mondván, kérjen előbb Hadházy bocsánatot Orbántól. De nézhetünk távolabbra is. II. János Pál meglátogatta a börtönben merénylőjét, az olasz elnök pedig kegyelmet adott Ali Ağcának, aki megcsókolta a Szentatya gyűrűjét.
A kanadai Truth and Reconciliation Commission felállítása után, 2015-ben a kormány hivatalosan bocsánatot kért az őslakosoktól. A rabszolgaságért az Egyesült Államok képviselőháza 2008-ban kért bocsánatot, Magyarország ENSZ-nagykövete 2014-ben kérte a holokauszt áldozatainak bocsánatát, Németország évtizedek óta fizet kárpótlást holokauszttúlélőknek. Bocsánatkérés- és megbocsátástörténetek, amelyekben más és más formát öltenek elkövetők és áldozatok, máshogyan merülnek fel a vallomás, a megbánás, a feloldozás, megbocsátás alakzatai. De azt megmutatják, hogy kortünetről van szó.
| ||
Az ezredforduló pozitív pszichológiai mozgalma óta a megbocsátás hívószó a pszichológiában, az önsegítő-életmódfejlesztő szubkultúrában, a jelenségről filozófusok írnak tudományos könyveket, s a legfrissebb jogelméletek feszegetik, hogy a mediáció vagy az áldozat és az elkövető igényeire egyszerre érzékeny resztoratív eljárások hogyan kaphatnának több teret az igazságszolgáltatásban.
Persze a bocsánatkérés-kultúra berobbanásával nem köszöntött be a békés együttélés. Az Arizona State University politikai filozófusa, Jeffrie G. Murphy egyenesen a „morális petyhüdtség” eluralkodásától félti a megbocsátás társadalmát: minél könnyebb bocsánatot nyerni, annál kevesebb önrevíziót igényel a folyamat. A „megbocsátásparancs”, vagyis az „Oprah-szindróma” – hogy egy nagy öleléssel a szeretet gesztusaként bocsássunk meg mindenkinek – Murphy szerint nemcsak olcsó szentimentalizmus, hanem személyes, szociális és politikai szinten is veszélyes: csökkenti a morális tartást, az önbecsülést, és több agresszióhoz vezethet.
Martha Minow, a Harvard jogtudósa szerint viszont a történelem kitüntetett pillanataiban a társadalom revideálja a bosszúról, haragról, büntetésről és megbocsátásról alkotott elképzeléseit: a 2008-as világgazdasági válság után, nemzetközösségen belüli és transznacionális konfliktusoktól feszítve, a #MeToo-mozgalom hajnalán épp ilyen korszakban élünk. Tavalyi, When Should Law Forgive? című könyvében például a kongói gyilkos gyerekkatonák büntethetetlenségét körüljárva érvel amellett, hogy megbocsátóbbnak kellene lennünk a fiatalkorú bűnelkövetőkkel szemben: a felelősség Minow szerint a felnőtt-társadalmat terheli, amiért nem tudta a bűnelkövetéstől megóvni a rábízott kiskorút.
Jézus és Derrida
De ahogy egyre több szó esik a megbocsátásról általában, úgy tűnik egyre nehezebbnek a konkrét bocsánatkérés, és így kerül egyre nagyobb nyomás az áldozatra, holott a megbocsátás csak a sértett szabad döntésének eredménye lehet. A megbánásnak is csak akkor van értelme, ha őszinte; büntetőperekben mégis enyhítő körülménynek számít, és a bocsánatkérésre kötelezés is máig élő gyakorlat, elmaradása esetén pénzbírság is kiszabható.
De mi is az a megbocsátás, és hogyan kell bocsánatot kérni? Miért nem tűnik valódi bocsánatkérésnek, ha Marton ezt „üzeni” „minden névvel vagy név nélkül megszólaló személynek”: „Igyekeztem egész életemben teremteni, alkotni és átadni. Mindez most megsemmisült. (…) bocsánatot kérek, ha olyat tettem vagy úgy viselkedtem, amivel megsértettem, nehéz helyzetbe hoztam őket”. Vagy Gothár mondatai: „Nagyon sajnálom, ami történt. Ahogyan azt is, hogy nyers stílusommal, rossz modorommal vagy erkölcsileg kifogásolható viselkedésemmel valaha bárkit megbántottam.” Miért gyengíti a brutális erőszaktevő H. István könnyek között elmondott bocsánatkérését az, hogy „undorodik magától”, és „nem tudja, mi vezetett oda, hogy ezt tette”? Miért bocsát meg mégis, aki megbocsát, mint Sárosdi Lilla („Nagyon jólesik nekem a rendező gesztusa, és el is fogadom”) vagy M. Viktória („…az én dolgom és érdekem az ügyben: megbocsátani. Nem érdekel, hogy érdemes-e rá vagy sem!”)? Egyáltalán, lehetséges megbocsátani valakinek, aki nem is kér bocsánatot? És megbocsáthatjuk-e magunknak, hogy nem tudunk megbocsátani?
A megbocsátás a legegyszerűbb meghatározás szerint a jogos bosszúállás tudatos és önkéntes visszautasítása, amitől a sértettben csökken a harag és neheztelés, még pozitív érzések is formálódhatnak az elkövető felé úgy, hogy a folyamatban nem jelenik meg a felejtés, tagadás, felmentés, igazolás. A nagy vallások és a legtöbb etika kultiválja, a szót az antik görög filozófusok is ismerték, de nem tulajdonítottak neki morális jelentőséget: az arisztotelészi és platóni világképben a megbocsátás önmagában nem erény, bár a harag kitöréseinek kontrollálása igen.
A mai értelemben vett megbocsátás keresztény eredetű. A kora keresztény közösségek nyilvános bűnvallási gyakorlatában a lélek megtisztulása egyszerre erkölcsi követelmény és a Krisztushoz kapcsolódás jelképe – az isteni és az emberi megbocsátás összetartozott. Az egyház tömegesedésével a bűnbánat egyéni gyakorlat lett, a bűn szubjektivizálódott, egyre nagyobb hangsúlyt kapott a lelkiismeret és a papi feloldozás.
| ||
„Ebben a gyakorlatban rutinszerűvé, sekélyessé válhat a vallomás, a felelősségvállalás, és minimalizálódhat vagy megszűnhet a másik emberrel szembeni adósság vagy jóvátételi kötelesség tudata” – mondja Mártonffy Marcell teológus. „A gyóntató pap javasolhatja, hogy a bűnbánó keresse fel a károsultat, bár a feloldozásnak ez nem szokott feltétele lenni, holott az evangéliumokból is levezethető az áldozattal való megbékélés fontossága, az emberi viszonyok emberi rendezése. A jóvátétel sokszor jelképes, például imamondás. E mögött az van, hogy az ember nem képes maga jóvátenni tettét, ami egyrészt igaz, másrészt az ima nem helyettesíti az emberi jóvátételt. Amikor úgy tűnik, az ember tehetetlen a rosszal szemben, és csak Isten teheti jóvá a rettenetes emberi bűnt, például a tömeggyilkosságot, pont akkor fontos tudatosítani: az isteni jóvátétel absztrakció lehet az ember erőfeszítése és közreműködése nélkül.”
Fontos, hogy megbocsátásra még a hívők sem kötelezhetők. „A keresztényi megbocsátást vagy a Miatyánk vonatkozó mondatát inkább határértékként, igyekezetként lehet felfogni. Egy másik példa a megbocsátás bonyolultságára: képzeljünk el egy papot, aki egy olyan kiskorúval erőszakoskodik, aki maga is hívő lesz, és később a pap a már felnőtt hívő bocsánatát kéri, aki viszont azért nem tud megbocsátani, mert úgy érzi, a másik kalkulál azzal, hogy neki kötelessége lenne a megbocsátás. Ha akarna is megbocsátani, előfordul, hogy képtelen rá. Vagy kimondja, hogy megbocsát, mert nem akarja, hogy bármi dolga legyen még azzal az emberrel. Ha a vétkes arra számít, hogy a sértett köteles megbocsátani, az inkább cinizmus, mint bűnbánat” – véli Mártonffy.
A szekuláris megbocsátás alapjait a 18. századi protestáns teológus, Joseph Butler tette le, amikor azon elmélkedett, hogyan lehet a vétkessel humánus viszonyt kialakítani. Ez alapján modellezte Charles Griswold, a Boston University filozófiaprofesszora Forgiveness: A Philosophical Exploration című 2007-es könyvében a megbocsátást; az elkövetőnek kell megteremtenie a megbocsátás feltételeit, de anélkül, hogy kérdőre vonná a sértett jogát a meg nem bocsátáshoz. Vállalnia kell a felelősséget, el kell ítélnie saját tettét, ki kell fejeznie a megbánást, azt, hogy érti az okozott kárt, és el kell köteleződnie afelé, hogy olyan emberré válik, aki nem lesz újra elkövető.
Ha mindez adott, a megbocsátás akkor sem elvárható, annyi mondható róla, hogy „jó tett”. De a „kiérdemelt bocsánat” modelljével nem minden filozófus ért egyet: az orosz származású francia gondolkodó, Vladimir Jankélévitch „nagylelkű ajándék” koncepciójában a megbocsátás nem köthető feltételhez, nem magyarázható, nem modellezhető, és határtalan, csakúgy, mint a képesség a gonoszságra. A Jankélévitch által kinyitott ajtón egy másik francia filozófus, Jacques Derrida sétált be, s ő rögtön bele is vetette magát a megbocsátásparadoxon sötétjébe: szerinte „a tiszta megbocsátás csak a megbocsáthatatlant bocsátja meg”, mert ha feltétele van, akkor nem megbocsátás, hanem tárgyalás, hatalmi harc. A tiszta megbocsátás viszont abszurd, felforgató erő, a ha-akkor viszonyok labirintusán ütött kijárat.
Önmagának is
A pszichológia megkülönbözteti a „döntési megbocsátást” és az „érzelmi megbocsátást”, utóbbit többen a pszichét ért sérelemre adott válaszként, lehetséges megküzdési stratégiaként írják le, amivel az egyén elkerüli a negatív érzelmek egészségkárosító hatásait. Számos adatból következtetnek a megbocsátás pozitív élettani hatásaira, a stressz csökkenésére, de az oksági kapcsolat nem bizonyított. Több kutatócsoport dolgozott ki az elmúlt években a megbocsátást elősegítő csoportterápiás módszereket, arra alapozva, hogy a megbocsátási képesség bizonyos határok között fejleszthető, a megbocsátás esetleges negatív hatásait ugyanakkor még nem vizsgálták.
Gyakorló pszichológusok szerint a bocsánatkéréssel és megbocsátással az a gond, hogy nehezen állapítható meg, hitelesíti-e a kimondott szavakat a történtek belső feldolgozása, arról nem beszélve, hogy a bocsánatkérés az elkövető játszmájává is válhat.
„Nem mindegy, hogy valaki azért kér bocsánatot, mert a másiknak rosszul esett, amit csinált, vagy azért, mert tudja, hogy nem volt helyes. Ha a bocsánatkérő úgy érzi, jogos volt, amit tett, akkor miért is kér bocsánatot? A fogadó oldal helyzete is nehéz pszichológiai szempontból, előfordulhat, hogy a bocsánatkérés tovább terheli, megerősíti a szenvedésében, és ha elfogadja, úgy érezheti, felmentette az elkövetőt. Ezek az érzések tudatos és tudattalan határmezsgyéjén mozognak” – mondja Szél Dávid szakpszichológus, a Semmelweis Egyetem oktatója. „A valódi bocsánatkéréshez és megbocsátáshoz őrült nagy belső erő kell, mindkét félnek adnia kell magából valamit, ráadásul bizonyos értelemben önmaguknak is meg kell bocsátaniuk. A nyilvános bocsánatkérés más kategória, és csak akkor jöhet szóba, ha az áldozat engedélyezte. Az elkövetőnek elsősorban az áldozatával van dolga, és a bocsánatkérés soha nem szólhat róla. A nyilvános vallomás, megbánás középpontjába viszont könnyen kerül az elkövető, főleg akkor, ha kimarad a bocsánatkéréséből az önként vállalt következmény; hogy szakemberhez fordul, vagy mostantól eljár önsegítő csoportokba megosztani a tapasztalatait. Ilyesmiről nem beszélt sem Marton, sem Gothár. Sipos Pálnál még a bocsánatkérés is elmaradt, ő teljesen magára hagyta az áldozatait.”
| ||
Nem lehet késő
Az önkéntes jóvátétel gesztusaira még a börtönben is van lehetőség: a Budapesti Fegyház és Börtönben szexuális erőszak miatt ülő rabok közül néhányan például nemrég azzal az ötlettel álltak elő, hogy a börtönbolt élelmiszereit felvásárolnák, és elküldenék áldozatokat segítő civil szervezetekhez.
Ebben a börtönben működik 2015 óta a kiskorú sérelmére elkövetett szexuális vétkek miatt elítélt fogvatartottak terápiás csoportja Somogyi Zsófia Borbála klinikai szakpszichológus vezetésével, a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága alá tartozó Központi Kivizsgáló és Módszertani Intézet kötelékében. A cél a bűnismétlés veszélyének minimalizálása, aminek záloga, hogy az elkövetők belássák, mit tettek, képesek legyenek az empátiára, megváltozzon a viselkedésük: ne legyenek többé elkövetők.
A terápia végén a raboknak bocsánatkérő levelet kell írniuk az áldozatuknak, s azt fel kell olvasniuk a csoport előtt. „Mindig az áldozat érdekei az elsők, ez a bocsánatkérés alapja. Ha nem akar kommunikálni az elkövetővel, el kell fogadni, azt is, ha nem kérhet bocsánatot. A bocsánatkérő levélben a választott szavak és kifejezések árulkodnak a megbánás és belátás mértékéről. Nem mindegy, hogyan kérünk bocsánatot: nem szólhat arról, milyen rossz helyzetben voltam az elkövetés előtt, és arról sem, milyen rossz helyzetbe kerültem miatta. Ez önigazolás. Nem várható el megértés, a sértettnek nem kell elfogadnia az elkövető motivációit. Tényszerűen, érzelmi keretezés nélkül kell kimondani, hogy mit tett az áldozatával, mivel okozott fájdalmat, konkrétan miért kér bocsánatot. Ezután felelősséget kell vállalnia érte, s fejezze ki, hogy ez helytelen volt, ártott vele, ezért bocsánatot kér. A végén felajánlható a jóvátétel, ami lehet az is, hogy az áldozat hangot ad a haragjának, ha ezt akarja. Ezt az elkövetőnek csöndben kell hallgatnia.”
Arra a kérdésre, hogy a csoportban hallott-e már mély, őszinte megbánásról tanúskodó bocsánatkérést, Somogyi így válaszol: „Hallottam megindító bocsánatkéréseket, igen, és olyanokat is, amelyek végig az áldozatot hibáztatták. Többen leírják, hogy tettük miatt börtönbe kerültek, pedig nem biztos, hogy a konkrét sértettnek a jogi büntetés számít, és azt sem mondhatja az áldozatának szabaduláskor, hogy az állam is megbocsátott, neked is meg kell. Sokszor mondják az elkövetők, hogy ha meg akarja szakítani velük a kapcsolatot az áldozatuk, akkor nem igazi a megbocsátásuk. Ez szerintem nincs így. Az áldozat az első, ő egyedül van a sérelmével, veszteségével, akár megbünteti az állam az elkövetőt, akár nem. Maximum terápiás segítséghez fordulhat a történtek elfogadásának folyamatában, az igazságszolgáltatás nem segít neki, sőt gyakran újra traumatizálja. Őt a bocsánatkérés és megbocsátás lehetősége, a jóvátétel megállapítása segítené, de erre leginkább az önkéntes mediációs eljárásokban kerülhetne sor.” A leveleket nem küldik ki a börtönből, nem ezért készülnek, Somogyi nem is ajánlja, hogy eljuttassák az áldozatoknak, akik egyébként néha vállalják, hogy kapcsolattartóként felkereshetők legyenek.
A majmok is csinálják A főemlősök is bosszúállók, sőt megbocsátók! Michael McCullough, a University of Miami pszichológusa szerint a megbocsátás nem valami fennkölt idea vagy morális előírás, és nem is az ösztönök feletti győzelem, ellenkezőleg. A tudós Beyond Revenge: The Evolution of the Forgiveness Instinct című könyvében a bosszú és a megbocsátás durván harmincmillió éve fejlődő ösztöneit a csimpánzok és makákók viselkedésében mutatja ki. Vegyük Joe-t, a fitt csimpánzt, aki egy másik csoporthoz tartozó hím, Jack agresszivitására látványos visszatámadással felel. Joe így csökkenti az esélyét annak, hogy a jövőben is megtámadják. De Joe-nak nem éri meg mindig bosszút állni: hosszú távon előrébb visz, ha a közelebbi csoporttagokkal, például a sportos alkatú Jimmel és a megfontolt Johnnal az együttműködést építi, így hát elnézi Jim egy-egy dühkitörését – az ember is hajlamosabb megbocsátani családtagjainak, rokonainak, barátainak, mint a messziről jött idegennek. A főemlősök a sérelemre bosszúval reagálnak, hogy megvédjék magukat és kisközösségüket, de megbocsátanak, hogy a védelmezett belső rendet megőrizzék, mondja McCullough. A peremfeltételektől függ, hogy a közösségben merre billen a bosszúállás és a megbocsátás aránya, de maga az emberi közösség, a kulturális fejlődés is a több megbocsátás felé tereli magát, hogy kordában tartsa a kockázatos agresszió eluralkodását. Innen nézve maga a büntetőjog civilizációs vívmánya sem más, mint a bosszúálló harag elfogadott, veszélytelen formája. A tudós odáig megy, hogy az igazságszolgáltatásban az utóbbi években teret nyerő resztoratív szemléletet is összefüggésbe hozza a megbocsátás terjedésének természetes folyamatával. |
