Magyar Narancs: Padlás és Mosókonyha a lakáséttermetek neve. Honnan jött az ötlet, hogy belevágjatok?
Kiss Piroska: Tudtuk, hogy ez egy létező kategória, hogy ezt a fajta vendéglátást a világban már minden szinten művelik. Kubából ered, ahol bárkinek a lakásába be lehet menni, mert ott ez a szegény ember megélhetési forrását biztosítja. Ugyanennek a párizsi luxusverziója például a Hidden Kitchen nevű formáció. Velünk ellentétben ők nyíltan csinálják, bárki bejelentkezhet hozzájuk.
MN: Ezek szerint Párizsban ez a forma legálisan működik?
KP: Ott sem működik legálisan, harcban állnak a polgármesterrel, aki egyszer bejelentkezett hozzájuk vacsorára, és egyazon lélegzettel közölte, hogy a hivatalos szerveket is magával viszi. 'k meg visszaírtak, hogy a saját lakásukba azt hívnak meg, akit csak akarnak, és a polgármestert is szívesen látják, de csak ha civilként és ellenőrök nélkül teszi tiszteletét. A lakásétterem illegalitás szélén táncoló műfaj, de hogyan is legalizálnád? Az egészben épp az a szép, hogy van egy erős társaság-összekovácsoló ereje, de ha az előírásoknak megfelelően csinálod, és beszerzed mindazt, ami egy rozsdamentes ipari konyhához kell, pont a privát jellege veszne el. Mi lelkes amatőrök vagyunk, és a vacsoráink is ilyenek, nem versenyezhetnek egy menőbb étterem szolgáltatásaival. Hozzánk elsősorban a vacsorával kombinált társaságért jönnek, arról szól a dolog, hogy tizenkét félig-meddig idegen ember leül egy asztal köré.
MN: Hogyan lehet ezt titokban tartani?
KP: A Facebookot használjuk. Csak olyan ember kerülhet bele az információáramlásba, akit meghívunk a Facebook-csoportunkba. Ebbe pedig csak akkor hívunk meg valakit, ha az illető egy ismerősünkkel már járt nálunk. Vadidegenek nem jöhetnek.
MN: Soha nem is jöttek?
KP: De, a legutóbbi vacsorára bekerült egy ismeretlen pár.
MN: És mi volt a legnagyobb félelmetek? Hogy adóellenőrök?
KP: Igazából én ezt nagyon szívesen leadóznám. Ha lenne módja, hogy erről számlát adjak, boldogan megtenném, mivel ez számunkra nem a pénzről szól. Nem is annyira az APEH-től, mint inkább az ÁNTSZ-től félek.
MN: Csengőfrászod van?
KP: Az elején volt, hogy éjszaka felriadtam, hogy én ezt nem csinálom. Skizofrén helyzet, mert most sem érzem, hogy szabályt szegnék, márpedig azt teszem, hiszen nincsen olyan hivatalos kategória, amibe a lakásétterem beilleszthető. A kezdeti aggodalmaimat az a jó érzés enyhítette, amit egy-egy ilyen kéthetente megrendezett vacsora adott. Hogy összehozol egy társaságot, és te vagy ennek az egésznek a motorja. Ez nálam egy teljesen érzelmi, baráti dolog, nem hiszem, hogy ezt bárkinek el kéne tőlünk vennie. Biztosan ezzel védekeznék, ha valaki lecsapna ránk. Nem mintha ez bármit is számítana ilyen esetben.
MN: Mennyibe kerül egy vacsora?
KP: 7500 forint. Ebben benne van egy ötfogásos ételsor, három pohár jó minőségű bor és egy welcome drink.
MN: A családod ilyenkor elvonul a privát helyiségekbe?
KP: Nem hajlandók. A kisfiam a nagymamánál alszik, a férjemnek pedig ezek a csütörtökök a szabad estéi. Most már nagyjából tudom, mikor hívjam, hogy indulhat haza. Néha összefut a liftben a vendégekkel.
MN: Főleg ismerősök és ismerősök ismerősei járnak hozzátok, de azért félig-meddig idegen emberek is megfordulnak a lakásodban.
KP: Nem zavarnak. Olyan a lakásunk, hogy a privát részek jól elkülönülnek az egybenyitott nappali-étkező terétől. Nincs átjárás, a vacsorázók nem láthatják a gyerek játékait vagy azt a fürdőszobát, amit én használok. Én ezt úgy fogom fel, mintha lenne egy szalonom, amilyenek például régen az irodalmi szalonok voltak. Nem érzem, hogy nagyon belelátnának az életembe; látják a konyhámat és az étkezőasztalomat - és akkor mi van?
MN: És az, ha valaki felszolgáló-személyzetnek néz titeket?
KP: Ilyen is előfordult, hogy hozzál már egy söröspoharat, vagy ebből vagy abból adjál repetát. Ilyenkor csúnyán nézek, mert ez nem erről szól. Ha valaki étterembe akar menni, akkor menjen étterembe. Én és a barátnőm jobbára ugyanazt csináljuk egy ilyen vacsora alkalmával, mint ami normális esetben egy nagyobb családi ebéden is megtörténik. Mosogatunk, melegítünk, leszedjük a koszos edényt, feladjuk az újat, bort töltünk, szaladgálunk, és közben mosolygunk, és kedvesek vagyunk, mert van egyfajta moderátori szerepünk is. Az a koreográfiája az estéknek, hogy miután mindenki megjött, röviden bemutatjuk a vendégeket. Ez talán még nem kínos. Aztán mi kivonjuk magunkat a társaságból, mert az étellel kell foglalkoznunk, de azért a borból magunknak is töltünk, és a desszertet már a társasággal fogyasztjuk el.
MN: A szomszédok nem gyanítanak semmit?
KP: Szerencsére elég diszkrétek a vacsoráink. De volt már olyan vendégünk, akinek a rokonai a házban laknak, és nyilván van, aki már észrevette, hogy bizonyos napokon a nevem helyett a "jelszó" felirat jelenik meg a kaputelefonon.
MN: Mert jelszó is van.
KP: Az a menete a vacsorának, hogy 2-3 héttel korábban meghirdetjük a Facebookon, megadjuk az időpontot és a vacsora jellegét. Aki kapja, marja alapon történik a jelentkezés, az első tizenkettő kap meghívást. A vacsora előtt két nappal küldünk egy megerősítést, de azt már a lakcímmel és a jelszóval együtt. A jelszó mindig változik, legutóbb toscanai vacsora volt, és "bazsalikomot" kellett bemondani a kaputelefonba.
MN: Nem túl belterjes ez? Ha valaki kedvet kapna beülni hozzátok, de nincs ismerőse, mitévő legyen?
KP: Szerintem előbb-utóbb mindenki megtalálja az utat hozzánk. Budapest egy kicsi falu.
