Mindent a szemnek, semmit a kéznek! Ez a mottója annak a kampánynak, amellyel a külföldre utazók figyelmét hívják fel arra, hogy a vadon élő állatok és növények, illetve a belőlük készült csecsebecsék megvásárlásával óriási károkat okoznak. Ráadásul a tájékozatlan turisták kellemetlen helyzetbe kerülhetnek, mert az ilyen szuvenírekre a határon elkobzás, a tulajdonosra büntetőeljárás vár. A kampányt a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium a WWF Magyarországgal, a TRAFFIC Európával és a Rex Alapítvánnyal karöltve szervezte.
Magyar Narancs: Miért fontos a turisták megszólítása?
Rodics Katalin: Sokan nincsenek tudatában, hogy egy-egy óriáscsiga, kígyóbőr táska vagy korall ékszer megvásárlása milyen természeti és jogi következményekkel járhat. Nagyon fontos, hogy utazás előtt a turisták tájékozódjanak. Ezt segíti ez a kampány, többek közt 150 ezer szórólap, amit utazási irodákban és nagyobb kivezető utak benzinkútjainál helyeztünk el, de eligazít a honlapunk is (www.wwf.hu). Kevesen tudják, hogy a természetes élővilágot leginkább az élőhelyek pusztítása veszélyezteti, nagyon komoly gond azonban a vadon élő fajok begyűjtése is. Ez egyrészt az élőállat- és növénykereskedelemből áll, emiatt van kipusztulóban számos hobbiból tartott papagáj-, hüllő-, teknős- és majomfaj. Másrészt nagy mennyiségben dolgozzák fel az egzotikusnak tartott állatok különböző részeit: az elefántagyar, a kígyók, krokodilok bőre vagy a teknőspáncél keresett cikk, de említhetném a tigrist, amit ma már nem a szőrméjéért irtanak, hanem azért is, mert a kínai orvoslásban gyógyerőt tulajdonítanak a csontjának.
MN: Végül is mit vehetünk és mit nem?
RK: A kereskedelem miatt veszélyeztetett fajok védelmére 1973-ban létrejött a washingtoni egyezmény, más néven a CITES (Convention on International Trade in Endangered Species of Wild Fauna and Flora). Ez ma a világ legnagyobb természetvédelmi egyezménye, 163 ország a tagja, Magyarország 1985-ben csatlakozott. Az egyezmény 35 ezer veszélyeztetett faj kereskedelmét szabályozza vagy tiltja meg. Előírásai éppúgy vonatkoznak a turistákra, mint mondjuk arra a pécsi vállalkozóra, aki dél-amerikai vaddisznóbőrből készít kesztyűt. Mivel sok ezer fajt érint az egyezmény, lehetetlen megjegyezni az összeset. A kampány üzenete: nézzük meg, fényképezzük le, de ne akarjuk mindenáron birtokolni és hazavinni a természetet. Így biztosan nem adódnak jogi bonyodalmak sem. Ha valaki mégis úgy dönt, hogy ilyesmit akar hozni, akkor alaposan nézzen utána, milyen engedélyeket kell beszereznie. Sokszor szükség van az adott ország exportengedélyére és hazai importengedélyre is. Ezek kiállítása viszonylag hosszú és bonyolult folyamat, de az embereknek legalább van idejük elgondolkodni, tényleg szükségük van-e arra a holmira, vajon tudják-e majd megfelelően gondozni azt az állatot. Az elkobzás és a büntetőeljárás nem megoldás, a gondolkodásmód megváltoztatására van szükség.
MN: Nem kell messzire mennünk ahhoz, hogy veszélyeztetett fajokkal találkozzunk: a horvátországi csigahalmokban is biztosan vannak ilyenek.
RK: Így van. A Földközi-tenger számos faja veszélyeztetett, ezért kereskedelme engedélyhez kötött vagy tiltott, nem is szólva azokról a fajokról, amelyeket más tengerekből visznek oda árusítani. De a Görögországban vagy Jugoszláviában mindenütt látható szárazföldi teknősök is szigorú tilalom alá esnek. Szegények elég lassúak ahhoz, hogy könnyen be lehessen őket fogni, úgyhogy ma már a kipusztulás szélén állnak.
MN: A hazai védett fajok is az egyezmény hatálya alá tartoznak?
RK: Nem feltétlenül, mert sokszor az élőhely pusztulása miatt nyilvánítanak védetté egy fajt. De a kereskedelem veszélyezteti például az erdei cikláment, és ide tartozik az összes ragadozó madarunk. Egy betanított sólyom ára a feketepiacon elérheti a 100 ezer dollárt. A hazai kerecsensólyom például különösen kedvelt az arab solymászok körében.
MN: A tájékozatlan turistákra és a csempészekre pénzbüntetés, súlyosabb esetben börtön vár. De mi lesz a sorsuk az elkobzott állatoknak?
RK: A legszebb az, amikor az állatokat vissza tudjuk juttatni az eredeti élőhelyükre. Ehhez nagyon pontosan kell tudnunk, hol gyűjtötték be őket. Egy-egy fajnak földrajzilag és genetikailag is elkülönült állományai lehetnek, ha máshova juttatjuk vissza, az faunahamisítás, és ezzel kárt okozhatunk. Másrészt teljesen egészségesnek kell lenniük a példányoknak. Tavaly például 300 teknőst telepítettünk vissza Görögországba. Emlékezetes történet, amikor a kilencvenes évek elején négy csimpánzt szállítottunk haza Ugandába. Másfél évig tekeregtek a világban, az összes tagország őket kereste, míg végül egy Magyarországon átutazó orosz cirkusznál találtuk meg őket.
MN: És amikor lehetetlen a visszatelepítés?
RK: Azok az állatok, amelyeknek nem ismerjük a pontos begyűjtési helyét, állatkertekbe kerülnek. Sajnos előfordul, hogy az állatkertek sem tudják befogadni, ez történt például egy 1600 példányból álló kirgiz teknősszállítmánnyal. Ezeket végül értékesítettük, és a befolyt összeg visszakerült a környezetvédelmi alapba. Nem volt könnyű döntés, de alternatívaként csak az altatás maradt volna. Svédországban az ilyen állatokat elaltatják, mert a vadon élő állomány szempontjából a kigyűjtött állat halott, a további kereskedelmet pedig csak így lehet megállítani.
MN: Mi történik például egy lefülelt elefántcsont-szobrocskával?
RK: Az elkobzott tárgyak a Természettudományi Múzeumba kerülnek, kutatási célra, illetve tájékoztató kiállításokat szervezünk belőlük. A mostani kampány részeként Ferihegyen, a tranzitváróban nyitottunk egy vitrint elkobzott termékekből, mondván: "Ne vedd - védd!"
