VI. Meleg- és Leszbikus Fesztivál: "Itt zónák vannak" (A. Timár Eszter, Sándor Bea)

szerző
Varró Szilvia
publikálva
2001/27. (07. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Idén hatodszor vonulnak fel a magyarországi leszbikusok és melegek. Mennyire kommercializálódott a felvonulás világszerte, mennyire mozdult el a kezdeti jogköveteléstől a vidám karnevál felé?

Magyar Narancs: Idén hatodszor vonulnak fel a magyarországi leszbikusok és melegek. Mennyire kommercializálódott a felvonulás világszerte, mennyire mozdult el a kezdeti jogköveteléstől a vidám karnevál felé?Csütörtöktől vasárnapig tart a VI. Meleg- és Leszbikus Fesztivál, amelynek keretében szombaton vonulnak fel a melegek. A. Timár Eszterrel, a Habeas Corpus Munkacsoport és Sándor Beával, a Labrisz Leszbikus Egyesület tagjaival a magyarországi leszbikusok helyzetéről beszélgettünk. Beszélgetőparnereink azt kérték, hogy kép nélkül szerepeljenek az interjúban.

A. Timár Eszter: A magyar felvonulástörténelemben ezt még nem lehet kimutatni: mire mi vonulni kezdtünk, a jogkövetelés és a karnevál jelleg összecsúszott. Nemcsak arról szól a felvonulás, hogy mi, a kisebbség ezeket követeljük tőletek, többségiektől, hanem arról, hogy megmutassuk, van egy ilyen szubkultúra, és mi, a kisebbség a többséggel együtt mulassunk azért, mert szabadon azok lehetünk, akik vagyunk.

Sándor Bea: Nyugaton sem jogköveteléssel kezdődött a felvonulás. Az ötvenes-hatvanas években a melegek lakásokban ülve fogalmazták meg, hogy milyen jogokat szeretnének. Az 1969-es stonewalli lázadást, amely az első lázadás volt melegek részéről az őket ért zaklatások ellen, transzvesztiták csinálták, akik kevésbé féltek a státusvesztéstől. ´ket börtönözték be, verték vagy erőszakolták meg. Ezután szűnt meg a rendőri zaklatás, az igazoltatás a bárokban, majd a következő évben volt az első felvonulás, ekkor azonban a politikai jogok követelői még nem nagyon mertek felbukkanni a tévé képernyőjén.

MN: Mitől volt kevesebb félnivalójuk a transzvesztitáknak, mint más melegeknek?

ATE: Egy leszbikus titkárnőnek, aki úgy érzi, beilleszkedett a társadalomba, és csak az különbözteti meg kollégáitól, hogy azonos neművel bújik ágyba, több a vesztenivalója, mint valakinek, akit tizenéves korától rendszeresen bántalmaztak látható mássága miatt, és emiatt megedződött. Németországban a felvonulás szervezői kezdetben aktivisták voltak, aztán ahogy a melegek egyre több jogot kaptak, ők kijjebb szorultak, és a bártulajdonosok vagy más érdekeltséggel rendelkezők vették át a szervezést.

SB: Amerikában legalább tíz év kellett ahhoz, hogy a jogkövetelők megjelenjenek a tömegmédiumokban. A színes felvonulás a bárokból, a magukat mindennap felvállalóktól indult ki, a nők közül is először a kemény bári butchok voltak láthatók, akik a háború után gyárakban dolgoztak, és nem kellett tartaniuk attól, hogy elbocsátják őket, mert szükség volt a munkájukra.

MN: Világszerte vannak, akik vitatják, fel kell-e vonulni egyáltalán. Mi a helyzet Magyarországon?

ATE: Három elem, a polgárpukkasztás, a jogkövetelés és a kommercializálódás keveredik mindenütt, így nálunk is. Berlinben a melegfelvonulás egy virágzó szubkultúra karneválja: ottani alternatív leszbikus ismerőseim épp azért nem vonultak fel, mert szerintük ez az egész már súlytalan, semmi köze a melegek elnyomásához. Vagyis az ellenkultúra ellen is fejlődik az újabb kultúra. Világkulturális dolog ez: a szórakozás már nem számít politikának, nincs köze a jogokhoz. A Love Parade ez évig demonstrációként volt bejegyezve, ezért a szemetet a városnak kellett eltakarítania utána, az idei évtől azonban már nem számít annak. Ebből ironikusan az következik a melegmozgalomra nézve, hogy ha nem akarnak maguk után takarítani, jobb, ha megőriznek valamit a politikai jellegből. Ha egy szubkultúra által elérendő jogok mind teljesülőben vannak, attól a szubkultúra nem szűnik meg, csak átalakul.

MN: Milyen jogokra lenne szükségük a magyarországi melegeknek? Milyen diszkrimináció éri őket?

SB: Az alkotmány tilalma ellenére a Büntető törvénykönyv nyíltan diszkriminálja a melegeket: a 199-es paragrafus külön beleegyezési korhatárt állapít meg homoszexuális, illetve heteroszexuális kapcsolatok esetében, vagyis olyan aktusokat büntet azonos neműeknél, amelyeket nem büntet különböző neműeknél. Gyakori a munkahelyi diszkrimináció, ezért sokan nem is vállalják magukat, hiszen tudják, hogy ezzel az állásukat kockáztatnák. Ezen valamennyit segíthetne egy antidiszkriminációs törvény, amely tartalmazná a szexuális orientáció alapján való megkülönböztetést. Lehet persze, hogy a melegek ugyanúgy nem mernének feljelentést tenni, de fontos lenne, hogy egy törvény meghatározza a diszkriminációt. Persze vannak ennél alapvetőbb bajok is: a melegek nyíltan élni nem mernek, előbújni nem mernek.

ATE: Engem az is nagyon megnyugtatna, ha kézen fogva mehetnék a barátnőmmel az utcán anélkül, hogy beszólnának. A jogok hiánya csak minimális része annak, ami nyomasztja a melegeket. Az elnyomás ott kezdődik, hogy kimész az utcára, és megfogod a kedvesed kezét, vagy nem. Lehet, hogy ebben a kerületben még megfogom, de a következőben, ahol több az ismerős, már nem. Itt zónák vannak. Ha az embernek rossz élménye van a melegség felvállalásával kapcsolatban, még értelmes heteró barátok is úgy reagálnak, hogy nem kell komolyan venni, illetve nem kell mindig demonstrálni a melegséget. Elfelejtik, hogy a heterók sem demonstrálják saját szexualitásukat, amikor az utcán teljesen természetesen átölelik partnerüket. Magánügy a melegség, mondják, csak épp amikor mész kézen fogva az utcán, és az arcodba bámulnak, akkor nem magánügy. A dolog ott kezdődik, hogy kié a tér.

SB: Naponta azzal vagyunk elfoglalva, hogy beszéljünk-e róla, hogy beírjuk-e munkakeresésnél, hogy ilyesmivel foglalkozunk.

MN: Odáig nincs baj, amíg valaki meleg, a többség számára az a zavaró, ha még úgymond propagálja is, vagyis aktivistáskodik.

ATE: Attól, hogy kisebbségi létben él az ember, még nem biztos, hogy az intenzíven foglalkoztatja is. Csomó meleg építészmérnökként vagy asztalosként éli mindennapjait, és nemigen foglalkozik a melegségével. Elmegy havi egyszer az Eklektikába, jól érzi magát a többi nő között, de ez nem része a mindennapjainak. Ettől persze az elnyomások ugyanúgy hathatnak rá.

MN: A Népszabadság szombati számában lapunk szerzője, Nádasdy Ádám azt írja, a férfi homoszexualitás feltűnőbb és kihívóbb, mint a női.

ATE: Örültem, hogy Nádasdy szakít azzal a hagyománnyal, hogy meleg férfiakról ír, de ezt nem mondja ki. A kérdésedre válaszolva, az attól függ, mit tekintünk feltűnőnek vagy kihívónak. A leszbikusok szerelmét nem is tudjuk elképzelni mint autonóm fogalmat. Két férfi kapcsolata egy heteroszexista, homofób közegben undorítónak számíthat, de mégis arról szól, hogy a két férfi egymást szereti. Ha viszont egy nő egy másik nőt szeret, az azért van, mert még nem találkozott olyan férfival, aki rendesen megkefélte volna, vagy nem lett volna hozzá durva. Nehéz elképzelni, hogy egy nő aktívan kívánjon egy másik nőt, vagyis ne az legyen az alapstruktúra, hogy férfit nem kíván, hanem hogy nőt igen. Az ilyen nőkről azt mondják, férfiak akarnak lenni, túl fiúsak. Ha egyszer leesik, hogy a két nő közti kapcsolat nem valamilyen hiánynak a következménye, hanem önálló dolog is lehet, akkor az ugyanúgy erőszakos és kiközösítő reakciókat szül, mint a meleg férfiak esetében. Gyakran a média is hozzájárul a sztereotípiák megerősítéséhez: a Nők Lapja egy leszbikusokkal foglalkozó cikkében két barátnőt mutat be, akik érzelemmel teli életet élnek, és sokat simogatják egymást. Azt sugallva, hogy a leszbikusok azért fodulnak egymáshoz, mert a férfiak nem tudnak simogatni. Tipikus, hogy a cikk végén a szerző azon érdekes "tapasztalatról" számol be, hogy a leszbikusok közt ritka a szép nő. A szépség - amely ezek szerint objektív tényező - és a leszbikusság ellentétét azzal magyarázza, hogy a szép nőket sok megerősítő inger éri, vagyis: a szépség nem egy aktív, belőlem áradó valami, hanem valaminek a folyománya.

MN: Nádasdy írásából úgy tűnik, a férfi homoszexualitás ösztönös, veleszületett dolog. Hogy van ez nők esetében, ha egyáltalán lehet erről beszélni?

ATE: Ezzel kapcsolatban két érvrendszer van: ezt az eleve eldöntött dolgot el lehet sütni akkor, ha arról van szó, hogy gyermekeinket "megfertőzzük". De a szexualitás egy komplex dolog, amelynek kezeléséhez normákat ad a társadalom, a normák ellen pedig normák szerint lázadunk fel. A "már ötévesen is meleg voltam" egy ellennormarendszerbe illeszkedik be. Elképzelhető, és nők között talán gyakori, hogy bár valamilyen szinten mindig voltak azonos szintű vonzalmak, mégsem a nőket bámulta tizenévesen az utcán, és vagy fokozatosan, vagy egy bizonyos élmény hatására kristályosodott ki benne identitása.

SB: Vannak persze nők, akiknél ez ugyanígy megy, hasonlóan a Nádasdy által felvázolt tipikus meleg férfimodellhez. Sokan viszont tisztában voltak vonzalmaikkal, de férjhez mentek. A nőket nem úgy nevelték, hogy válasszanak, vagy tudatosan vonzódjanak.

ATE: A nők azt akarják, hogy őket akarják: ha jó nő vagy, akkor téged akarnak, és az akar, akit akarsz, hogy akarjon, ami nem feltétlenül ugyanazt jelenti, hogy te őt akarod.

MN: Miben fog különbözni az idei felvonulás az eddigiektől?

SB: Tavaly sok szó volt arról, hogy miért vagyunk láthatatlanok, volt egy álarc, amit egy ponton levettünk. Ezt hosszas vita előzte meg, hogy mennyire kell politikusnak lenni. Idén ezt kevésbé lesz hangsúlyos, hiszen nem lehet évente ugyanazt ugyanannak a néhány szervezetnek elmondani, és nem jelent meg valami másfajta kívánsághalom. Magyarországon nem sok embert érdekel, hogy a diszkriminatív 199-es paragrafus következtében évente többen előzetes letartóztatásba kerülnek, a szervezetek nem mondják elég hangosan, az emberek pedig a vállukat vonogatják.

MN: Mi kellene ahhoz, hogy a magyar melegek ügye megkerülhetetlen legyen a többségi társadalom számára, ahogy ma már annak számít a romák ügye is?

ATE: Ez egy másik interjú témája lehetne. A melegeket nem éri olyan típusú és fokú diszkrimináció, mint a romákat, a melegellenesség nem szervezett, nincs beépülve úgy az ország működésébe, mint a cigányellenesség. Az egyik elnyomás a láthatatlanságra, a másik épp a láthatóságra épül.

SB: Ráadásul, ha valakit megvernek azért, mert meleg, lehet, hogy csak két év múlva ismeri fel, hogy ez a melegsége miatt történt. A nemzeti vagy etnikai identitás gyermekkortól meghatározó, jelen van a családban, a melegek identitása másképp formálódik: huszonévesen kezdenek el gondolkodni róla, és nem a családdal, hanem egyénként néznek szembe vele.

MN: Berlin nemrég megválasztott polgármestere beiktatásakor azt mondta: "meleg vagyok, és ez jó is így", Szerbiában a hétvégén megverték a felvonuló melegeket. Magyarország valahol a kettő között van, bár évről évre könnyebb lehet a helyzet.

ATE: Nem mondtuk, hogy könnyebb, bizonyos értelemben könnyebb, bizonyos értelemben nehezebb. A melegség egyes részei láthatóbbak, és megkönnyítik a melegek életét. Főként a fővárosban vannak szervezett ismerkedési és találkozási lehetőségek: lassanként láthatóvá alakul a szubkultúra.

Varró Szilvia

szerző
Varró Szilvia
publikálva
2001/27. (07. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...