Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. március 25-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Magyar Narancs: Az Európai Unió azt szorgalmazza, hogy minél kevesebb árut szállítsanak közúton, ezért ösztönzi a folyami teherforgalom bővülését, amihez most kotorni kellene a Duna medrét a magyar szakaszon. A WWF Magyarországnak ezzel kapcsolatban fönntartásai vannak.
Samu Andrea: Azt gondoljuk, hogy a hajózást és a közúti áruszállítást azért nem lehet egymáshoz viszonyítani, mert jellemzően más árukat szállítanak közúton és vízen. Hajón nyersanyagot, ömlesztett árut, gabonát célszerű vinni, kamionnal más és többféle áru szállítása jöhet szóba. A hajózás fejlesztése szerintünk nem von el nagy forgalmat a közúttól, sőt, még generálni is fog, mert az árut át kell rakodni, a kikötőből tovább kell szállítani, ami további szén-dioxid-kibocsátással és környezetterheléssel jár. Arra pedig nincs esély, hogy a közúti áruforgalom jelentős csökkenését célzó jogszabályokat vezetnének be, a piacgazdaság nem így működik. Jobb lett volna, ha a hajózást a vasúttal vetik össze. Ez Magyarország közlekedésfejlesztési stratégiájában kiemelt szerepet kapott, de párhuzamos útvonalakon is fejlesztenék a hajózóutat és a vasutat, aminek nem biztos, hogy van értelme. Ha kiépülnek azok a lehetőségek, amelyek révén gyorsabban, messzebbre lehet szállítani, a piac természete szerint ez is forgalomgeneráló hatású. Ezekre a stratégiai megfontolásokra érdemes jobban odafigyelni. Tíz évvel ezelőtt, amikor a Duna kotrását tervbe vette a magyar állam az Európai Unió támogatásával, már véleményeztük a beruházáshoz készült terveket. Azóta ezek megváltoztak, a környezet szempontjából kedvezőbben állnak hozzá most az egész beavatkozás kivitelezéséhez. Jóval kevesebb ponton terveznek kotrást, és az is fölmerült, hogy elbontanak kőműveket, sarkantyúkat, áramlásterelő műveket. Ezzel együtt még mindig sok kockázatot látunk az egészben. A legfontosabb ellenérvünk továbbra is az, hogy amit az EU és a nemzetközi egyezmény elvár, tulajdonképpen most is teljesül.
MN: Az extrém vízjárású időszakok kivételével évente 240 napon át hajózható a Duna. Ez azt jelenti, hogy a WWF Magyarország szerint akár kotorni sem muszáj?
SA: Igen. Amit Magyarországnak minimálisan teljesítenie kell a nemzetközi vízi út fenntartásával kapcsolatban, az most is fennáll. Minden, amit a minimumelvárások teljesítésén túl hozzá akar tenni az ország ehhez a vállaláshoz, amögött gazdaságpolitikai megfontolások vannak. Azt senki sem vitatja és a stratégiai környezeti vizsgálat is megállapítja, hogy a beavatkozások jelentős hatással járnak. Gazdaságpolitikai megfontolásból károsítani a természetet akkor megengedhető, ha például kiemelt közérdek indokolja. Itt ilyesmiről nem beszélhetünk.
MN: Magyar szempontból ilyet tényleg nehéz találni, nincs is sok folyami hajózásban érdekelt hazai vállalkozás. De a Duna nemzetközi folyó.
SA: A Dunát a reformkor óta próbáljuk úgy alakítani, hogy a nemzetközi szempontoknak megfeleljen. Akkoriban a birodalom osztrák felében akarták jobban, hogy a Duna errefelé is könnyen hajózható legyen, mert az ottaniak piacot kerestek az áruiknak.
Ahogy elkezdték szabályozni a Dunát, majd a többi folyót, az ország területének közel negyedét kitevő vizes élőhelyek, az időszakosan vagy állandóan vízzel borított területek csökkentek.
Az, hogy szegényebb lett az élővilág, sokáig nem látszott nagy veszteségnek azzal a nyereséggel szemben, hogy nagyobb területen lehetett gazdálkodni, és mérsékelni lehetett az árvízkárokat. De a vizes élőhelyek eltűnése azért is kár, mert a Kárpát-medencében klimatikus okok miatt nagyobb a párolgási veszteség, mint amennyi csapadék lehullik. A folyók korábban nagy területen terítették szét a vizet és a hordalékkal a tápanyagot, ellensúlyozták a szárazságot. Ez a hatás hiányzik. Eredeti vizes élőhelyeink 2–3 százaléka maradt meg. A Duna–Tisza közén a Homokhátság félsivataggá vált, most az aszályból adódó terméskiesés okoz kárt. Emiatt nagyon át kell gondolni, ha egy-egy kiemelt szempont mentén alakítjuk át a tájat. Fontos, hogy kiderüljön, a károk mérsékelhetők-e, figyelembe kell venni a táj adottságait és a többi tájhasználó érdekeit. Azt szeretnénk, hogy a terveket más szempontrendszer szerint is nézzék át. A stratégiai környezeti vizsgálatban az öt modellezett változat közül hiányzik a nulla változat – amely szerint egyáltalán nem avatkoznak be –, ennek szerepelnie kellene valós alternatívaként. A megvizsgált verzióknak arra is választ kell keresniük, hogy melyik eredményezné a hajózható napok számának legnagyobb növekedését. Ebből az is kiderülne, hogy a tervbe vett beavatkozások hoznak-e akkora eredményt, amelyért érdemes vállalni ekkora beavatkozássorozatot, illetve a kialakult új állapot fenntartását.
MN: A Duna felsőbb szakaszán – ezt Szalma Elemér is említette a témával kapcsolatos interjúnkban – folyamatosak a munkálatok: a duzzasztóknál, ahol megakad a hordalék, kiemelik azt, és lejjebb beleengedik a folyóba.
SA: Más a hordalékcsapdaként működő duzzasztók tározótereiből kiszedni a kavicsot, és máshol visszajuttatni a mederbe, mint a magyar szakaszon hozzányúlni a duzzasztó nélküli folyóhoz. Az ausztriai erőművek és leginkább a bősi vízi erőmű miatt ráadásul a magyar szakaszra nem jut elég hordalék, ez is módosítja a körülményeket. A tervbe vett beruházásban nemcsak kotrás szerepel, hanem új áramlásterelő művek beépítése, olyan medergáté is, amilyet eddig Észak-Amerikában, a Mississippin próbáltak ki. A kotrás sem csak egyszeri beavatkozás lesz, hiszen a Duna szakaszjellegéből adódóan ezek a gázlók újraképződhetnek. Muszáj időnként kotorni, fenntartani a kívánatos állapotot. Ez is zavarni fogja a környezetet, ahogy a forgalom növekedése.
MN: Ahol állandóan zajlik ez a munka, ott az élővilág hozzászokik.
SA: Igen, az élővilág mindig alkalmazkodik valahogy a beavatkozáshoz és a zavaráshoz, radikálisan átalakított körülmények között is. Ha pedig abbahagyják a kotrást, valamilyen szinten helyreáll a korábbi állapot, de sohasem maradéktalanul.
A folyamatos zavarás miatt pedig sérülhet az élőhelyközösség ellenálló képessége is.
Ahol megsértik az ökoszisztéma egységét, jellemző például, hogy inváziós, idegenhonos fajok telepednek meg, ami már nemcsak természetvédelmi szempontból jelenthet kárt, hanem a gazdaságnak is árt.
MN: A WWF azt kérte, hogy amit majd kikotornak, azt – az ausztriai munkálatokhoz hasonlóan – ne vigyék el, hanem a mederbe öntsék vissza, máshol.
SA: Ezt jogszabály is előírja. Felhívtuk a figyelmet arra, hogy ha újabb áramlásterelő műveket építenek, ezek mögött áramlási holttér alakul ki. Az iszap és a homok itt fölhalmozódik, és terjeszkedni kezd a parti növényzet a meder rovására, végül beerdősül a vízpart, szűkül a meder – ez a meglévő szabályozási műveknél is látható. Meg kell gondolni, hogy a kiemelt hordalékot hol teszik vissza, nehogy máshol is mederszűkülést okozzon.
MN: A hajóforgalom sebességének korlátozását is szóba hozzák a beruházással kapcsolatban. Mi a tapasztalatuk, betartják-e a Dunán a jelenlegi sebességkorlátozást?
SA: Tudomásunk szerint ezt különösebben nem ellenőrzik. Ezután remélhetőleg szigorúbban veszik, mert a beruházás nyomán 35 százalékos teherforgalom-növekedéssel lehet számolni. A szállodahajókat is beleszámolva 2050-ig akár 70 százalékkal nőhet a hajóforgalom a mostani állapothoz képest.
MN: A beruházás terveit március elejéig véleményezhette bárki. Lát esélyt rá, hogy figyelembe veszik az önök kéréseit?
SA: Más szervezetekkel együtt mi is eljuttattuk a beruházást előkészítő Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt.-hez a véleményünket. Az észrevételek alapján dolgoznak még a terveken, mielőtt a kormány dönt.
MN: A WWF Magyarországnak aktív szereplőként is van tapasztalata arról, hogy a beavatkozásnak mindig ára van. A hódok visszatelepítésére gondolok, amit az erdőtulajdonosok kárhoztatnak. Több mint húsz évvel a program kezdete után mit gondolnak? Jó ötlet volt belevágni?
SA: Tényleg igaz, hogy ha akár természetvédelmi szempontú kezelést is hajtunk végre, most olyan rendszerbe avatkozunk be, ami már magán viseli az emberi módosítás hatásait. Nagyon kevés olyan hely maradt, ahol a természetes folyamatok zavartalanul működnek. Ezért fontos, hogy vigyázzunk arra a természetes ökoszisztémára, ami még megmaradt, mert ezek életminőségünk alapjait határozzák meg. Jó példa erre a tiszta ivóvíz, amit Magyarország lakosságának közel fele a Duna parti szűrésű kútjaiból nyer. A víz tisztaságának védelme mellett ugyanilyen fontos a biológiai sokféleség megőrzése. A hód Magyarországon őshonos, csak az 1800-as évek közepe és 1990 között nem fordult elő Magyarországon, és Nyugat-Európában is a kihalás szélén állt. Ahogy megszűnt a kereslet a hódprém és a hódpézsma iránt, megszülettek az első védelmi intézkedések, elkezdődött a visszatelepítés. A 60-as, 70-es évekre jellemző folyamat eredményeképpen Ausztria felől hozzánk is visszatértek, 1990-ben a Szigetközben már megfigyeltek hódokat. Amikor a WWF 1996 és 2008 között végrehajtotta a visszatelepítő programját többfelé az országban, a Szigetközben már stabil populáció élt. A Dunán a Szigetköztől a Sió-torkolatig a spontán visszatelepülés nyomán élnek hódok. Ennek a fajnak nagy a természetvédelmi szerepe, ökoszisztéma-mérnök, az élőhelyét markánsan átalakítja.
Rágásával befolyásolja a vízparti növényzet fajösszetételét, a gátépítéssel vizet tart vissza, amivel például élőhelyet teremt más fajoknak, de a talajvízszintet is növeli – ezáltal csökkenti például az aszályt.
Ősszel-télen, amikor fás szárú növényeket fogyaszt, valóban okozhat kárt ott, ahol a folyópartig nyúlnak a homogén, gazdasági hasznú telepített erdők. Itt nem talál magának újulatot, zsengébb hajtásokat, mint egy természetes fűz-nyár ligeterdőben, így hozzálát a nemes nyárashoz. Nyugat-Európában, mivel régebben kezdődött a visszatelepülés, a befogástól a távoltartásig sokféle módszert kidolgoztak és alkalmaztak arra, hogyan lehet együtt élni a hóddal. Magyarországon ez a magatartás kevés helyen jellemző. A WWF több rendezvényt szervezett a tudás átadása érdekében, meghívtunk gyakorlott szakembereket Ausztriából, lefordíttattuk magyarra a hódkezelés gyakorlati módszereit összefoglaló kézikönyvet. Erre a kezdeményezésre nem volt igazán nyitottság. Az egyetlen szempont, ahonnan ezt a problémát megközelítették, a kár volt, amit a hód okoz. Fogadókészség híján ezeket a programokat nem folytattuk.
A Duna kotrásával kapcsolatban Szalma Elemér hidrobiológussal készült interjúnk itt olvasható:
(Címlapképünk - a Mosoni-Duna részlete, forrás: Wikipédia - illusztráció)
