Menekültek ülnek a földút szélén, szorosan egymás mellett. Rendőrök állnak körülöttük, a közelben két autó. Erdei tisztásra láttunk rá pár pillanatig, ahogy autóval haladunk; néhány kilométerre vagyunk a szerb határtól, a kerítéstől. Ez Csongrád-Csanád megye délnyugati széle, a Homokhátság, bizonyos szemszögből már az ígéret földje.
Pedig a talajnak egy százalék alatti a humusztartalma, az évi átlagos csapadékmennyiség alig több mint ötszáz milliméter, és az sem egyenletesen oszlik el. Álló- vagy folyóvíz, ahonnan öntözni lehetne, nincs a közelben, csak 6–8 aranykorona értékű szántók, legelők, gyümölcsösök.
Erdő eredetileg 21 százalékát borította a 11 földtulajdonos alapította Bogárzó Vadászegyesület 3700 hektáros területének, mára ez az arány meghaladja a 40 százalékot. A pályázati lehetőségeket kihasználva, illetve önerőből gazdálkodnak, egy-egy döntésük néha sokkal inkább a természetnek kedvező karitatív akcióra hasonlít, legalábbis a megtérülés hagyományos szempontjai alapján.
Pusztaszil, keleti tamariska
Egy „komplex zöldmezős beruházás” itt úgy néz ki, hogy egy évtizede nem művelt, félig-meddig kiszáradt alma-, kajszi-, szilva- és őszibarack-ültetvény gazdát cserél. Az új tulajdonos – aki sportvadász – kivágatja a gyümölcsfákat, erdőt telepít. A szürke nyárt és akácot vadőszibarackkal, mirabolánnal szegélyezi. Mivel a fák sorban vannak, és egy idő után, ahogy felnőnek, át lehet látni alattuk, olajfából, pusztaszilből átláthatatlan sűrűt is telepít, tízhektáronként egy hektárt. Itatókat mélyít, etetőhelyeket alakít ki. Máshol a takarást olajfa, pusztaszil mellett vadrózsa, orgona, hóbogyó, keleti tamariska, galagonya, kökény alkotja. Ennek a munkának a haszna a fajgazdagság, az egyes fajok egyedszámának növekedése. Ami itt élőhelyre talál, azzal lehet észszerűen gazdálkodni. Minden sokkal egyszerűbb így, hogy a földtulajdonosok a vadászok. Ott, ahol a gazda nem tagja a vadászatra jogosult társaságnak, rendre fölvetődik a kérdés, hogy kinek mikorra térül meg a befektetett pénze.
„Nálunk évi ezer forint a tagdíj, ez inkább az összetartozás jelképe – mondja Szél István, az egyesület vadászmestere, a megyei vadászati hatóság tisztviselője –, sokfélék vagyunk, a vadászatra fordítható időnk szempontjából is, mert van, akinek egy évben egyszer van módja kimenni, másvalaki akár minden másnap megtehetné. A szerencsének is jut szerep abban, hogy kinek mennyi a zsákmánya. Az az elvünk, hogy mindenki annyit fizet, amennyit kivesz a kosárból. Amikor eljön a betakarítás ideje, tehát vadászunk, vadásztatunk, az ebből befolyó pénz 99 százalékát visszaforgatjuk. Ha egy pályázathoz önerőre van szükség, olykor tagi kölcsönből oldjuk meg a helyzetet. Vannak tagjaink, akik hajlandók nagyobb áldozatvállalásra annak érdekében, hogy amit 1997-ben elkezdtünk, folytatódjon. Ez olyan munka, amely mindig ad feladatot.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
