„Kémkedés” – ez lett volna a bűncselekmény. „Ellenséges személyekkel való kapcsolat” – ez képezte a bűncselekményre utaló magatartást. A Belügyminisztérium III/II. Főcsoportfőnöksége, a kémelhárítás szerint.
Pedig Richard Swartz, aki 31 éves korában, 1976-ban lett a Svenska Dagbladet című svéd napilap bécsi tudósítója, csak azt tette, amit hivatása és munkaköre megkövetelt. Utazott, ismerkedett, érdeklődött, tájékozódott, olvasott – és írt Közép-Kelet-Európáról.
Na jó, ennél azért tényleg többet tett.
Nem érte be a valóság hivatalos verziójával és a hivatalosan szervezett programokkal: hatalomtól független forrásokra támaszkodott, s lehetőségeihez mérten segítette az ellenzékiek nyugati kapcsolattartását. Ami természetesen nem tetszett a kémelhárításnak és a III/III.-nak, a belső elhárításnak. Tudni akarták, hogy kizárólag újságíróként jár-e ide és a többi szocialista országba, vagy pedig mindez fedőtevékenység, mert valójában imperialista kémszolgálatok embere. Bizalmas nyomozás alá vonták, figyeltették, jelentéseket gyűjtöttek róla, szerettek volna beszervezni mellé legalább egy közeli ismerőst, átkutatták szállodai szobáját, lehallgatták a beszélgetéseit, elemezték cikkeit, terveket szőttek az ellehetetlenítésére.
Sajátos olvasótábor
Richard Swartz tudósításai iránt leginkább elhárítótisztek érdeklődtek Magyarországon. Fordításban olvashatták például Illyés Gyulával készített riportját lapja 1978. május 12-i számában. „Egyetlen dolgot tehetünk, és ez elmondani Európának, mi történik tulajdonképpen Erdélyben” – idézte a költőt, aki a hitleri népirtás finomabb változatának nevezte Ceauşescu elrománosító politikáját. Illyés „huncut paraszti mosollyal”, karjait széttárva állította: a Magyar Nemzet karácsonyi és újévi számába saját kezdeményezésére írt a romániai magyarság tragikus helyzetéről, s javasolta egy európai kisebbségi fórum létrehozását. Ehhez Swartz hozzátette: valószínűleg „magas politikusok” támogatásával, „a párt jóváhagyásával” léphetett nyilvánosság elé az üggyel. (Az Illyés Gyula karácsonyi Magyar Nemzet-cikkeinek történetét feldolgozó Murányi Gábor szerint a lap főszerkesztője az 1974-es kezdettől az író tudtával egyeztetett Aczél Györggyel.) Napokkal Illyés után, május 16-án a Nyers Rezsővel készített riport nyersfordításán kerekedhetett az elhárítók szeme: az MSZMP KB tagja, „az új mechanizmus talán legkiemelkedőbb mérnöke” az 1968-as reform tizedik évfordulóján a Magyarországon érvényesülő „egészséges pluralizmus”-ról beszélt, igaz, nem a „többpártrendszer” értelmében, viszont a jövőt bizonytalannak láttatva.
A Svenska Dagbladet 1982. február 23-i számában a lengyelországi hadiállapot kihirdetésének magyar visszhangját ismertette, megemlítve a lengyelellenes közhangulatot és a funkcionáriusok elégedetlenségét lengyel elvtársaik tehetetlensége miatt. A következő nap a szocialista táborban kísérletinek számító magyar gazdasági modell esélyeit elemezte. Írt arról, hogy Lengyelországhoz képest szűk kört érint meg az értelmiségi ellenzék szava. Részletes cikket szentelt az „államilag ellenőrzött” metodista egyházból kivált csoport küzdelmének, benne a ma is nehéz helyzetű Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget vezető Iványi Gáborral. 1982. december 22-én tudósított Rajk László, Demszky Gábor és Nagy Jenő őrizetbe vételéről és szabadon engedéséről, képbe helyezve olvasóit: az ellenzéket figyelmezető rendőri fellépésre azután került sor, hogy a Népszabadság „élesen támadta a kritikus értelmiségieket”, elsődlegesen Konrád Györgyöt. A vezércikket jegyző főszerkesztő-helyettessel, Rényi Péterrel egyébként találkozott, s idézte is 1983. február 27-i riportjában: „Semmi sem úgy lett, amint ő gondolta” – mutatott Rényi a falán lévő Marx-plakátra.
„Ellenséges” hangvételű cikkei „sértik az MNK politikai és kultúrpolitikai érdekeit, alkalmasak a fellazító politika gyakorlati megvalósítására” – tájékoztatta Rédei Miklós vezérőrnagy 1981 májusában Harangozó Szilveszter vezérőrnagyot, a III. Főcsoportfőnökség első helyettesét. Az Illyés- és Nyers-anyag mellett 1977-ből a Charta 77 itteni visszhangjáról írottakat és egy Konrád György-interjút, 1980-ból a Lékai bíborossal és a Dalos Györggyel készített interjút hozta fel példának, súlyosbító körülményként pedig, hogy többségüket a Szabad Európa Rádió is átvette.
Richard Swartz kihúzta a gyufát.
| ||
Swartz = „Black” = „Sütő”
A hagyományos értelemben vett magyar olvasóközönség csak a rendszerváltás utáni kötetekből ismerhette meg, miként látta térségünket Richard Swartz. Elsőként a Nádas Péterrel folytatott 1989-es dialógusát rögzítő Párbeszédből (1992, Jelenkor), majd a világutazó empátiájával megírt novellisztikus riportjaiból országaink abszurd realitásáról és az emberi sorsokat meghatározó történelem erejéről (Lyuk a falban – Room service, 1998, Magvető).
Ebben számolt be arról, hogy a Stasi-iratokat őrző berlini levéltárban megkapta a róla vezetett dossziékat. Célszemélyként a „Black” fedőnevet aggatták rá, kémnek nézték, és tizenöt éven át megfigyelés alatt tartották, hogy aztán ne tudjanak meg róla semmi igazán lényegeset. Mivel a keletnémet állambiztonság feltérképezte ismeretségi körét, és információt cserélt róla külföldi társszerveivel, akadt a dossziéjában néhány oldal Nádas Péterről is, aki ezeket publikálta is (Bibliográfia 1961–1994, Jelenkor).
Ez volt számomra a kiindulási alap. Aktivitást mutatott minálunk is, kell, hogy nyoma legyen. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött iratok igazolták feltételezésemet: Richard Swartz kétkötetes, több mint 400 oldalas személyi dossziéja („Sütő” O-19345 és /1) mellett előkerültek róla Napi Operatív Információs Jelentések (NOIJ), meg még néhány papír a nyugati sajtó vonalán, illetve a Krassó Györgyről vezetett sorozatokból („Tükör” O-8-298/4 és 5, illetve „Lidi” O-19619/9). A napi jelentések sora 1979 áprilisában kezdődik egy meg nem nevezett titkos megbízott értesülésével arról, hogy közművelődési terepgyakorlaton lévő hallgatók Sopronban osztogatják Swartz Illyés-cikkének magyar nyelvű fénymásolatát.
Noha személyi dossziéját csak 1981 januárjában nyitották meg, de a „Sütő” fedőnévre keresztelt Richard Swartz már 1978 januárja óta szerepelt a Központi Kémelhárítási Adattár Értesítő és Ellenőrző Rendszerben. Ez arra szolgált, hogy az országba lépésük után mielőbb megkezdhessék a hozzá hasonló személyek ellenőrzését. Swartz esetében hol sikerült, hol nem. 1979 májusában például beismerték: „sajnos későn értesültünk beutazásáról, így »fogadni« nem tudtuk a szárnyas hajónál.”
Beépített emberek
Az első jelzést a Kulturális Kapcsolatok Intézete (KKI) által delegált tolmács adta róla. A KKI-t – a Külügyminisztérium megfelelő részlegeihez hasonlóan – az állambiztonsági szolgálat fedőszervének tekinthetjük: Swartz esete is mutatja, hogy mindkét intézményben felelős pozíciójú emberekkel rendelkeztek.
„Sütő” dossziéja tartalmazza 1974. júliusi ösztöndíjkérő űrlapja másolatát, amelyen a stockholmi Svenska Institutet számára kifejtette magyarországi utazásának célját. Utána 15 sűrűn gépelt oldalon olvashatók Polgár Judit tolmács jelentései Swartz 1975. február 24. és március 21. közötti látogatásáról. Járt szerkesztőségekben (ÉS, New Hungarian Quarterly, Kortárs, Jelenkor), kiadóknál (Magvető, Európa), különféle intézményekben (Szerzői Jogvédő Hivatal, Lapkiadó Vállalat, író-, illetve újságírószövetség), múzeumokban, színházakban, gyermekkönyvtárban, voltak protokoll- és privát találkozásai, megvalósult és meg nem valósult interjúi. 1977. februári látogatásáról kettő, 1978. januári és áprilisi itt tartózkodásáról 9 oldalt gépelt tele.
| ||
Polgár Judit (ne gondoljanak a sakkbajnoknőre, csak névazonosság) a beszélgetések rezüméjét is rögzítette – egyaránt szolgálva így riporter és riportalanyok ellenőrzését –, sőt beszámolt a vendég benyomásairól is. „Garai Gábort jó költőnek aligha lehet elképzelni” – jegyezte meg Swartz a tolmácsának, viszont Nagy Lászlót „kimagasló” költőnek tekintette, akinek „csodálatos versei mellett lapos filozófiája eltörpül, személyisége azonban vonzó és rokonszenves.” Más-más okból, de sem a fociról anekdotázó Végh Antal, sem a nehezen megközelíthető Ottlik Géza nem nyerte meg Swartz tetszését: „Ottlik Géza – állapította meg – kulturált, kifinomult ember, Végh Antal tökéletes ellentéte, s mint ilyen, ő se az én esetem.” Illyés, „a »költőkirály« hamis és komikus pózában fogadta.” Lengyel Péterrel együtt idegennek és túlkorosnak érezte magát a Fiatal Művészek Klubjában. Kertész Ákos, Fejes Endre és Moldova György nem tudott vagy nem akart találkozni vele, Komlós Jánosra viszont – akivel szívesen összehozták volna a hivatalos szervek – egy magánprogram miatt neki nem jutott ideje: Polgár Judit leírta a nő nevét is, akivel Richard Swartz 1975-ben Egerbe készült (a margón két függőleges vonal jelzi: ezt figyelemre méltónak találta a belügyes olvasó), s kiderítette azt is, kié a telefonszám, amelynek tárcsázását tévedésből kérte a svéd újságíró. Mindez meghaladja egy szimpla tolmács munkaköri kötelességét.
Polgár Judit azonban nem szimpla tolmács volt. „Tolmácsi és kísérői” munkájáról szóló jelentéseit polgári nevén írta alá, hiszen ezeket a Kulturális Kapcsolatok Intézete számára készítette, amely 1963 óta foglalkoztatta – de tisztában lehetett vele, hol landolnak. 1975-ben formálisan már nem, korábban azonban több mint tíz éven át állambiztonsági szolgálatban is állt: 1951-ben, 27 éves korában, eszmei alapon szervezte be az ÁVH hírszerző osztálya, miután hazatért 1948–50 közötti amerikai tanulmányútjáról. 1952-ben a kémelhárítás vette át. „Egri Edit” fedőnéven „élethivatásként végezte operatív munkáját.” Annak ellenére, hogy csalódnia kellett az ÁVH-ban (mert egy ügyben hagyták kompromittálódni, a koncepciós perek idején pedig megrágalmazták), 1956 után mégis maga ajánlkozott a kapcsolat folytatására. Első két munkadossziéja nincs meg, csak az 1960–63 közötti kettő. Ezek főként a budapesti brit nagykövetség diplomatáiról (egy részüknek ő adott magyar nyelvleckéket), a követség rendezvényeiről (olykor előadóművészként is szerepelt: szavalt) és ezek hazai vendégeiről szólnak. Titkos együttműködése a szervekkel nem volt súrlódásmentes: „udvariatlanságot” tapasztalt, úgy érezte, munkáját nem becsülik meg, ami „vitákat és lelki sebeket” eredményezett, mígnem 1965-ben, „elismerve rendkívüli tehetségét az operatív munkához”, kizárták a hálózatból. De információit azért így is használták.
Polgár Judit tevékenységéről az 1965-öt követő évtizedből nem láttam papírt, de Richard Swartz 1975-ös megjelenésétől kezdve egyértelműen számítottak rá. A KKI-nél közvetlen munkakapcsolatban állt a D-35 fedőjelű, szigorúan titkos (szt) állományú tiszttel és az állambiztonsági szolgálat társadalmi kapcsolataként megjelölt Bánhalmi Károly nyugalmazott ezredessel. Utóbbi „operatív lehetőségeihez mérten Swartz irányában foglalkoztatta” Polgár Juditot, aki neki adta le tolmácsjelentéseit. A BM III/II. Csoportfőnökség 10-c alosztályának hadnagya, Ágoston László azt írta: „B. K. elvtárson keresztül érzi a velünk való kapcsolatot, vele elvtársi viszonyba került.” A D-35-ös szt-tiszt jelentései alapján 1977. márciusában Nemcsok György főhadnagy, 1978. augusztusában pedig Ágoston hadnagy is fölvetette Polgár Judit ismételt beszervezését, ő azonban ezt egy 1981. júliusi bejegyzés szerint nem vállalta.
További téglák
Hosszabb, rövidebb átiratok, feljegyzések, tájékoztatók, összefoglaló, értékelő jelentések után Ágoston László, a BM III/II. Csoportfőnökség 10-c alosztályának hadnagya 1978 szeptemberében készítette az első operatív tervet. A Lakatos József alezredes alosztályvezető által javasolt és Veress János ezredes osztályvezető által engedélyezett terv szinte a teljes arzenált felölelve határozta meg a feladatot: feltárni „Sütő” céljait, kapcsolatait, megtudni, honnan szerzi, s mire használja fel bizalmas információit. Ennek érdekében előirányozták a BM megfelelő részlegeinek együttműködését, hálózati személyek foglalkoztatását, K-ellenőrzés bevezetését (a célszemély és kapcsolatai levelezésének ellenőrzésére), külső figyelést, titkos kutatást, 3/a és 3/e rendszabály alkalmazását (helyiség- és telefonlehallgatást) „Sütő” szállodai szobájában. Ágoston hadnagy 1981 januárjában készítette el a következő operatív tervet: ezt Molnár József őrnagy alosztályvezető javaslatára, Garzó Ferenc ezredes osztályvezető egyetértésével Rédei Miklós vezérőrnagy főcsoportfőnök-helyettes engedélyezte. E ekkor már a feltételezett kémtevékenység bizonyítását, illetve kizárását célozták meg. Ezek és a többi dokumentumok rajzolják ki a Richard Swartz köré szőtt hálót.
„Egri Editen” kívül még két tolmács került képbe. A társadalmi kapcsolatként jelölt Cs. K. 1980-ban nem jelentett találkozásukról, a szerv viszont tudott erről, ezért úgy döntöttek, hogy „további felhasználása őszinteségének hiánya miatt nem célszerű.” A Külügyminisztérium Sajtófőosztálya 1982 elején „kérésünkre” tolmácsolással bízott meg egy titkos megbízottat (tmb.), Swartz azonban nem tartott igényt a szolgálataira, mert riportalanyai beszéltek németül. „Fehér Flóra” ennek ellenére továbbította az immár főhadnaggyá előlépett Ágoston Lászlónak azt, amit egy svéd újságírónőtől hallott: Richard Swartz „nagyon értelmes, az egyik legjobb svéd újságíró, Kelet-Európát nagyon jól ismeri, sok barátja van Magyarországon.”
A Külügyminisztérium számos belügyi fedésben dolgozó alkalmazottja került kapcsolatba „Sütővel” a bécsi és a stockholmi magyar követségen (sajtóattasé, nagykövet, első beosztott), a budapesti Sajtófőosztályon („Bajkó” titkos munkatárs [tmt.], D-27-es alezredes, „Pénzes Ernő” tmb., „Eperjesi” tmb., Z. K.-né társadalmi kapcsolat) és a Magyar Külügyi Intézetben („Bonda Géza” tmt.). Tudták, hogy az újságírók köréből az ismerősei közé tartozik A. J. (a Magyar Néphadsereg Vezérkari Felderítő Csoportfőnökség hálózata) és B. Gy. (a Külpolitika című lapnál a BM III/I. hivatalos kapcsolata).
„Pénzes Ernő” tmb. már 1978-ban felhívta tartótisztje figyelmét a SAS skandináv légitársaság budapesti irodáját vezető László Józsefre, akit Swartz fel szokott keresni. „Pénzes Ernő” László Józseftől kapta meg az Illyés-cikk fordítását. Swartz titokban lefotózott telefonnoteszében szerepelt a Skandinávia-szakértő Kalanovics János (a Mit kell tudni Észak-Európáról? című könyv szerzője), aki „Bonda Géza” fedőnéven 1981 júliusában szóban tájékoztatta Deák Géza őrnagyot, hogy neki személyes ismeretség híján egyelőre nincs lehetősége „Sütő” felé, de ő is felhívta a figyelmet a SAS irodavezetőjére. Újdonságot ezzel nem árult el, hiszen László József, vagyis az „Arab” fn. tmb. legalább 1978 óta referált Richard Swartzról. 1982. februárjában Dóczi István alezredes és Ágoston László főhadnagy megállapította, hogy „Arabnak” a kedélyes ebédek ellenére „mélyreható operatív lehetősége nincs célszemélyünk irányában”, mert az „kényesen vigyáz arra”, nehogy felfedje előtte ismerőseit.
Hiábavaló fázisok
Az elhárítók egy 1981. júniusi jelentés szerint őszintén szembenéztek azzal, hogy a „Sütővel” hivatalosan érintkezők legfeljebb befolyásolhatják és ellenőrizhetik a célszemély hivatalos programját, mozgását, de tőlük – éppen pozíciójuknál fogva – pont olyan információkat nem remélhetnek, mint amelyekre vadásznának. Az egy évvel későbbi, 1982. júliusi értékelő jelentés megállapította, hogy Richard Swartz a hivatalos kapcsolataival „teljes mértékig bizalmatlan.”
Égető szükségük lett volna tehát olyasvalakire, aki bírja Swartz bizalmát. Tudták, kikkel érintkezik a kulturális, főként irodalmár értelmiség köréből, s hogy közülük kik állnak kapcsolatban a „belső ellenzékkel”, illetve tartoznak ahhoz és vannak „aktív feldolgozás alatt.” „Sütő” ügye így futott össze a „Szervező” fedőnevű bizalmas nyomozással, amelynek elsődleges célszemélye, Dalos György a svéd újságíró egyik legfontosabb itteni kapcsolata volt. Kihallották a virágnyelvet telefonbeszélgetéseikből. Regisztrálták, hogy amikor a Pécsett nem, de Győrben mégis engedélyezett Nádas Péter-darab, a Takarítás 1980. novemberi premierjére Swartz beutazott, egyúttal interjút is készített Dalossal, aki – a svéd cikket interpretáló jelentés szerint – kötetében „a »magyar cenzúra« eszközeit gúnyolja ki erősen szocialista-ellenes hangvétellel” (a Meine Lage in der Lage 1979-ben, Nyugat-Berlinben jelent meg). 1983 januárjában hallhatták, amint Dalos lakásában tanácsot kap, hogy mit kérdezzen Tóth Dezső művelődésügyi miniszterhelyettestől.
Megállapították – nem lehetett nehéz –, hogy Richard Swartz legközvetlenebb magyar barátja Nádas Péter. Őt „Nádor” fedőnéven emlegették, élettársát, Salamon Magdát pedig valamiért „Gertrudiszra” keresztelték át. Tudták, hogy Swartz többször náluk szállt meg, hallhatták, hogy Nádas „közvetítésével” itt találkozott Haraszti Miklóssal és Konrád Györggyel. Nádas és Swartz ismeretségének kezdetét 1975-re tették, barátságuk elmélyülését 1978 áprilisára, romániai útjukra (előkészületeikről Swartz Polgár Juditnak mesélt; a nő leírta B. K.-nak a KKI-ben, aki pedig tájékoztatta a kémelhárítást). A dossziéban árva szó sincs a romániai út durva élményeiről: az ajándékok elkobzását a határon, a vallatást, a folyamatos szekus követést, a rejtélyes balesetet egy országúti kereszteződésnél Volvójukba belerohanó román katonai teherautóval Nádas írta meg Swartz délkelet-európai antológiájának előszavában (A közeli más, Jelenkor, 2008). De hiányoznak a Mészöly Miklósról kért adatok is, pedig a kémelhárításnál dolgozó Molnár József őrnagy és Garzó Ferenc százados nyilván megkapta ezeket a belső elhárítás III/III 4. és 5. osztályát vezető Horváth József századostól, illetve Pálffy Imre alezredestől (a Mészölyről vezetett „F”, azaz Figyelő-dosszié nem lelhető fel a levéltárban). Tudták Nádasról, hogy Mészöly baráti köréhez tartozik, listázták a kapcsolatait, s már 1973-ban följegyezték róla, hogy „politikai arculatát” a „szocialista rendszer intézményeinek tagadása jellemzi”.
Nádas Pétert és Salamon Magdát egyaránt beszervezési célzattal vonták tanulmányozás alá, de azután még a próbálkozásról is letettek. A svéd újságíró egyetlen közeli ismerősével sem jutottak semmire: kénytelenek voltak megállapítani, hogy közöttük „hálózatot nem találtunk”. El kellett fogadniuk, hogy mindazok, akik az ellenzék tagjai közül vagy a környezetükhöz tartozók közül jelöltként jöttek számításba, „erősen kötődtek” Swartzhoz, ezért „beszervezésük megkísérlése dekonspirációs veszélyt jelentett volna a bizalmas nyomozásra nézve, az ésszerű kockázattal nem állt arányban”.
(A tanulmány második részét a Magyar Narancs csütörtökön megjelent karácsonyi dupla számában olvashatják.)
