A hominidák, emberősök, előemberek evolúciós históriája telis-tele van furcsa elágazásokkal. A paleontológusoknak, antropológusoknak csak halovány sejtéseik vannak arról, hogy a ma ismert ember (Homo sapiens) melyik, többnyire töredékes leletekből megismert ősemberfaj egyenes ági leszármazottja, kik az evolúciós, filogenetikai értelemben vett "nagybácsik/nagynénik", s kik a szerencsétlen sorsú, a kihívásokkal meg nem birkózó "unokatesók". Az értelmezési viták nem csitulnak, mióta (1856-ban) Düsseldorf mellett, az úgynevezett Neander-völgyben megtalálták az első, már ekként azonosított neanderieket: azóta próbálják elhelyezni őket az evolúciós családfán. Az ultraszkeptikus, direkt komolytalan, illetve a szélsőségesen kreacionista értelmezéseket leszámítva - ők, különböző okokból. hajlamosak voltak a Neander-völgyi-leleteket súlyos angolkóros betegnek vagy napóleoni háborúkban eltévedt kozák katonának tulajdonítani - nagyjából két megoldás adódik. Az egyik, idővel kisebbségbe került vélekedés szerint ők a közvetlen eleink, akikből kifejlődtek a mai emberrel már anatómiai (és genetikai) szempontból nagyjából azonos croö-magnoniak - de legalábbis pusztán alfajként kezelendők a Homo sapiens családon belül. A tudományos közösség nagyobb része szerint (s egy jó ideig őket igazolták a mikrobiológiai, genetikai kutatások is) a neanderiek csupán evolúciós kitérőnek tekinthetők az előemberiség históriájában. Ezek szerint a Homo sapiens és a Homo neanderthalensis közös (egyelőre ismeretlen) őstől származott volna, majd útjaik egy jó időre (több százezer évre) elváltak. És amikor újra összetalálkoztak, azt már csak az egyik élte túl.
A mi anyánk
A Neander-völgyiek sok-sok százezer éve jelentek meg Eurázsiában, annak is inkább a nyugati részén - jellemző, hogy a tipikus hozzájuk köthető leletanyag legkeletibb zónája Közép-Ázsiában (a mai Üzbegisztán keleti részén) található. Kordos László, a jeles paleontológus egyik frissen publikált cikke szerint a Neander-völgyi ember már vagy 300-400 ezer évvel ezelőtt elkülönült ősétől - 30 ezer évesnél fiatalabb leleteket pedig még nem találtak. A Neander-völgyiek elődei (maguk is jóravaló Homo erectusok) szintén Afrikából jöttek, akárcsak később a sapiensek, ám a két migráció között félmillió év telhetett el. Hogy történetük kellően viszontagságos volt, azt jelzi, ahogy regnálásuk alatt három durvább eljegesedést (Mindel, Riss, Würm) és két köztes, relatíve meleg időszakot, ún. interglaciálist is megértek (utóbbiak során néha még melegebb is volt, mint manapság). Az utóbbi, Würm eljegesedés legdurvább szakaszát (ami nagyjából látszólagos eltűnésük idején kezdődött, s itt Európában 22000-18 000 évvel ezelőtt érte el csúcspontját) már nem sikerült abszolválniuk, de az eltűnésükről terjedő számos hipotézis alapján ez csak kihalásuk egyik faktora lehetett. Viselkedésükről, életmódjukról már sok mindent tudni vélnek a kutatók. Például a korukban amúgy is trendinek számító paleolit diéta híveként húst ettek hússal, amit viszont akciós termékek híján kénytelenek voltak saját kezűleg beszerezni. Az állatok elejtéséhez s a zsákmány feldolgozásához megfelelő pattintott kőeszközökkel rendelkeztek, számos egyszerű szerszámot el tudtak készíteni, s vélhetően a tüzet sem csak melegedésre s az állatok távol tartására, de - korukat ebben is megelőzve - szakácsművészetük kiteljesítésére is használták. Némely leletek - például horvátországi csontmaradványok - alapján nyugodtan állítható, hogy bizonyos, számunkra már nem igazán ismert körülmények között nem voltak válogatósak. Ha kellett, saját fajtársaikat is megölték, és húsukat (sőt a különleges csemegének számító csont- és agyvelőt is) befalták. A Neander-völgyiek megnyerő külsejét sokan ismerik a népszerű kiadványokban is elterjedt ábrázolatokról. Zömök, tagbaszakadt termetük, markáns homlokereszük, csapott álluk, hátrahajló, rövid és lapos homlokuk, hátul kúpos, felül lapos koponyájuk, erőteljes fogaik, széles és terebélyes orruk, rövid nyakuk és végtagjaik, kiterjedt mellkasuk (s tegyük hozzá: a mai emberét megközelítő vagy azt meghaladó agykoponya-térfogatuk!) előttünk van, s szinte látni is véljük őket egy-egy hajnali aluljáróban vagy pályaudvaron. (Igaz, ez még nem bizonyítja a kereszteződési hipotézist.)
Kő kövön
A mi eleink, a mai emberrel antropológiailag és genetikailag azonos Homo sapiensek olyan 120-80 ezer évvel ezelőtt jelentek meg a Közel-Keleten - a hipotézis szerint Afrikából érkeztek. Szép folyamatosan, alighanem Kis-Ázsián és a Balkánon keresztül foglalták el Európát: az első, kontinensünkről származó leletet Bulgáriában tárták fel, ez úgy 43 ezer éves lehet. Ehhez képest a Közel-Keleten a legfiatalabb Neander-völgyi-maradvány 50 ezer éves, ezt követően homlokereszes rokonaink fokozatosan nyugatra szorultak: utolsó nyomaik a mai Portugáliából és Gibraltárról származnak. Eme időskála alapján valószínűsíthető, hogy a két faj (vagy alfaj?) több tízezer évig élt egymás közelségében, habár sokan azt is feltételezik, hogy a periodikus klímaváltozások során felváltva népesítettek be egyes területeket.
Hogy milyen lehetett eme együttélés, arról csak sejtelmeink lehetnek, hiszen mindannyian ismerjük fajtánk legendásan béketűrő természetét (igaz, a neanderieket se kellett félteni: ők is nagykanállal ették az életet, még ha emberi koponyából kellett is kanalazniuk). Végül mi bírtuk jobban a versenyt, és hogy miért, arra számos magyarázat született. A legradikálisabb hipotézis szerint jöttünk - mint később Cortez vagy Lipót király idején -, s a jobban felfegyverzett, technikailag és kommunikációs szempontból is kifinomultabb, ugyanakkor nem kevésbé vérszomjas kultúra legyőzte a másikat, annak lakóit pedig kiirtotta. Az erőfölényt sokszor olyan kis különbségek táplálták, mint hogy a mai ember közvetlen eleinek felkarja lehetővé tette a dárdahajítást, míg a neanderiek legfeljebb közelharcban tudtak böködni vele. Igen ám, de ilyen, a későbbi harcászati eszközökhöz képest mégiscsak primitívebb eszközökkel nem is lehet "rendesen" kiirtani egy amúgy is ritkásan települt, nagy területen szétszórt populációt.
De erre nincs is szükség - állítja az ellentábor, mely inkább matematikailag alátámasztott populációgenetikai modellekkel dolgozik. Ezek szerint, ha két rivális faj túlélési és reprodukciós esélyeiben akár csak pár százalék előny van az egyik javára (márpedig a régészeti, ősembertani leletek alapján ennél azért többről volt szó), akkor pár ezer év is elég lehet a gyengébb láncszem eltűnéséhez. Sokak szerint a ledolgozhatatlan sapienselőnyök közé tartozott a mai értelemben vett beszéd megjelenése (egy mutáció révén, úgy félszázezer éve), mások viszont közel-keleti és spanyolországi leletek (nyelvcsont) alapján állítják: a neanderiek (vagy legalábbis egy részük) szintén beszélhettek, bár a kétfajta "nyelv" között lehetett egy osztálynyi különbség.
Ráadásul szaporodnak azok a bizonyítékok, melyek a kompetíció, illetve a véres rivalizálás mellett az együttélést, sőt a részleges összeolvadást valószínűsítik. Régóta ismert a késői Neander-völgyi kultúrához köthető franciaországi, ch‰telperroni leletanyag (32-30 ezer éves), mely jóval szofisztikáltabb eszközöket tartalmaz a korábbi (korban kétszázezer évet átfogó) leleményekhez képest. Ez számos régész szerint azt bizonyítja, hogy a Neander-völgyiek képesek voltak átvenni a frissen érkezett H. sapiensek újításait. A közvetlen neanderi-sapiens kereszteződés bizonyítékait sokan vitatják, az eddigi egyetlen jelölt ugyanis az a 24 500 ezer éves gyerekcsontváz, amelyet Portugáliában tártak fel. Sokkal messzebb mutat az az idén májusban publikált felfedezés, mely szerint három 44-38 ezer éves horvátországi csontból sikerült reprodukálni a Neander-völgyiek genetikai örökítőállományának (genomjának) kétharmadát, és ez alapján a modern emberekben meglepően magas, 1-4 százalék a Neander-völgyi gének aránya. Ráadásul ez csupán a Szaharától északra mutatható ki, vagyis a keveredésre, a két faj hibridizációjára a Közel-Keleten, illetve Európában kerülhetett sor, miután eleink elhagyták Afrikát. Amúgy a lipcsei Max Planck Intézet - az idei felfedezésekben is jeleskedő - kutatói már két éve feltárták a Neandervölgyiek mitokondriális DNS-ének szerkezetét, ismét csak sok tízezer éves csontmaradványok alapján. Analógiás alapon úgy találták, hogy az ő és a tőlük "pusztán" 660 ezer éve elvált H. sapiensek genomjai között csak 0,5 százalékos eltérés volt, ami nem zárja ki a kereszteződést. A hibridizációs hipotézist gyengítheti, ha kiderülne, hogy ezeket a közös géneket már valamelyik sapiens ős is hordozta (ami kevésbé valószínű), viszont erősítheti a régészet által jól ismert paleoeuropid embercsoport léte. Eme hosszú fejű, erős szemöldökcsontú embereket csupán alig pár ezer éve szorították ki a megint csak a Közel-Kelet felől érkező rövid fejűek, ám az előbbiekre utaló anatómiai jegyek még ma is viszonylag gyakorta előfordulnak.
