Blaha Lujza téri szökőkút

A Blaha Lujza téri szökőkút lassan, de biztosan pusztult le.

Amikor 1966. szeptember 5-én átadták a Blaha Lujza téri aluljárót, a sajtó úgy ünnepelte, mint a modern Budapest megtestesítőjét. Az aluljáró az egy évvel korábban felrobbantott Nemzeti Színháznak lett valamiféle ellentételezése, nagyjából azzal az üzenettel, hogy az ósdit jövőbe mutató dolgokra kell lecserélni. Viszont arról nem sok szó esett, hogy mi legyen a felszínen, a Nemzeti Színház helyén.

„A Blaha Lujza tér elkészültekor ígéretet tettek az illetékesek: szökőkút is kerül a térre. Erre azonban mind ez ideig nem került sor. A szökőkutat Fekete Dániel, a BUVÁTI munkatársa tervezte, acélból készülő, hal alakú figuráiból hullik majd alá a vízfüggöny” – írta pont egy évvel az aluljáró átadása után, 1967. szeptember 11-én az Esti Hírlap, s a cikkből az is kiderült, hogy a készülő szökőkút vízhozama ugyan másodpercenként 120 liter lesz, de szó sincs pazarlásról, mivel olyan szivattyúkat építenek alá, „amelyek a lehulló vizet visszanyomják, hogy a tényleges vízfogyasztás csak annyi legyen, amennyi elpárolog”. De az olvasók megtudhatták végre azt is, hogy a késedelem oka nem csak e víztakarékos szivattyú megalkotása volt. „Hosszú időt vett igénybe, amíg olyan iparost találtak, aki vállalta a figurák kikalapálását krómacélból, ezután pedig a Műegyetem végzett kísérleteket annak megállapítására, mekkorára kell méretezni a vízvezetéket, a szivattyúkat, és mennyi vizet kell majd forgatni” – írták, hozzátéve, hogy a vizsgálatot befejezték, az „acélhalak” is elkészültek, és a szökőkutat néhány hét múlva átadják. Azonban erre csak 1968. május 1-jén került sor.