A falon mindenféle gondosan préselt egyiptomi növények (ún. herbáriumlapok) láthatók, följebb egy nagy méretű térkép az afrikai ország domborzati térképével. Mindezt a helykihasználás maximumának is mondhatnánk, a falon elhelyezett tárgyaknak ugyanis vetélytársai akadnak: a tűzjelző és a tűzoltó készülék mintha a térképet egészítené ki, a kapcsolószekrény ajtaját pedig titokzatos kapunak nézhetnénk. Persze szükség is van az összes falfelületre, hiszen a debreceni Déri Múzeumban rendezett tárlatnak a grandiózus A piramisok országában cím ellenére mindössze egy kis terem jutott.
*
„Soó Rezső az 1960-as évek közepén utazott Egyiptomba. A tárlaton a Soó-fotóhagyaték Egyiptomban készített felvételeiből azokat mutatja be a múzeum, amelyek leglátványosabban ábrázolják Soó Rezső útjának céljait, szakmai eredményeit, az ország egyedülálló természeti és kulturális értékeit” – írják az ismertetőben, de első ránézésre szó sincs erről. A falon elhelyezett tárlókba az egyiptomi állatvilágot sűrítették, van itt bébikrokodil, cápaállkapocs, strucctojás, kitömött keselyű stb., a legnagyobb vitrinben pedig a nevezett Soó-fotóhagyaték eszközkészletét láthatjuk: diavetítőt, filmes és vegyszeres dobozokat, filmvágót, keretezett diapozitíveket, sőt egy Praktica IV típusú fényképezőgépet is. És itt tekinthetjük meg a fotós arcképét is, illetve egy emléklapot, mely szerint „A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Országos Elnöksége Dr. Soó Rezső elvtársnak köszönetét és elismerését fejezi ki az ismeretterjesztés terén végzett eredményes és áldozatos munkájáért”.
A kiállítási ismertetőkből mindössze annyi derül ki, hogy dr. Soó „jeles botanikus, a növénytan kiváló tudósa” volt, noha az ő esetében ennél sokkal többről van szó. Soó Rezső (1903–1980) nemcsak hogy az egyik legnagyobb hazai botanikus, akinek több mint hatszáz publikációja jelent meg, és akinek a nevét több mint ötven növény viseli, de azon kevés tudósaink egyike is, aki mindvégig remekül kormányozta hajóját a 20. század háborgó tengerén – székely lófő származására épp olyan büszke volt, mint Rákosiéktól kapott két Kossuth-díjára. Soó a debreceni egyetemnek 1936-ban és 1951-ben is a dékánja lehetett, Észak-Erdély 1940-es visszacsatolását pedig ugyanolyan lelkes szavakkal köszöntötte, mint Liszenko „mezőgazdasági eredményeit”. Ha mindehhez hozzátesszük azt is, hogy magángyűjtőként korának legnagyobb ex libris- és bélyeggyűjteményét birtokolta, emellett pedig a Magyar Díszmacska Tenyésztők díszelnöke volt, egy valóban kivételes életpálya állomásait vettük sorra – így is a teljesség igénye nélkül. De azt sem mondhatjuk, hogy az utókor hálátlan lett volna: Debrecenben utcát neveztek el róla, és az ő nevét viseli a Margitsziget egyik sétánya is, a róla készült domborművet az ELTE Kémiai Tömb előcsarnokában állították ki, emléktábláit Debrecenben és Székelyudvarhelyen avatták fel 1998-ban és 2003-ban. A sors szeszélye (vagy inkább szimpla trehányság), hogy a Magyar Postának vissza kellett vonnia a 100. születésnapjára kiadott emlékbélyeget, mivel azon nem az ő, hanem egykori tanítványának az arcképe volt; bár a filatelista Soó Rezsőnek minden bizonnyal nagy örömet okozott volna e malőr.
A nem teljes felsorolásból is kitűnik, hogy szinte akárhová nyúlunk a Soó-életműben, érdekességekre bukkanunk. E tekintetben a legkönnyebb, de a legnehezebb dolga is a Déri Múzeumnak van, a tudós ugyanis gyűjteményeinek legnagyobb részét a debreceni múzeumra hagyományozta. Ám azt valószínűleg ő sem gondolta volna, hogy hagyatékának egy olyan szeletét teszi közszemlére a múzeum, ami ismeretterjesztő jellege ellenére is inkább a privát szférát érinti.
Arról van szó ugyanis, hogy dr. Soó Rezső és felesége egy IBUSZ-társasutazáson vett részt 1965-ben, a kiállítás pedig, ahogy az az ismertetőből kiderül, „Egyiptomban expontált – döntően turisztikai vonatkozású – felvételeiből mutat be néhányat”.
Csakhogy elsőre fel sem tűnik, hogy fotókiállításon vagyunk. A már említett, főleg egyiptomi vonatkozású tárlók mellett a legtöbb helyet egy sörözői bokszra emlékeztető installáció foglalja el, amiről ezt írják: „a tárlat izgalmas eleme egy korabeli egyiptomi vasúti kocsi stilizált kabinjának belseje, amely az 1960-as évek stílusát tükrözi”. Ha a fal felé fordulunk, pálmafák suhannak egy korabeli filmfelvételen, amit egy vonat ablakából készítettek, ha a másik irányba fordulunk, akkor válnak láthatóvá végre a professzor képei, amelyeket projektor vetít a falra. Nem tudni, hogy tudatos rendezői szándék van-e a háttérben, de annyi szent, hogy ezzel sikerült beletrafálniuk a korszak hangulatába, mivel ekkor kezdtek divatba jönni az olyan diavetítéses összejövetelek, amikor a büszke utazók saját lakásukban, mégis látványosan mesélhették el ismerőseiknek külföldi kalandjaikat.
Soó Rezső fotóit elnézve egy ilyen összejövetel vendégeinek képzelhetjük magunkat. Az amatőr – olykor életlen, rosszul komponált – fotókon leginkább táj- és utcaképeket, szfinxeket és piramisokat láthatunk, illetve egzotikus növényeket – nyilván a szakmai érdeklődés okán. Igazából akkor lenne teljes az élmény, ha némi inni- és rágcsálnivaló mellett hallhatnánk a professzor képekhez fűzött kommentárjait is, mert így, hang nélkül, a vetítés cseppet sem izgalmas.
Noha A piramisok országában olyan kiállítás, amit igazából egy iskola aulájában tudnánk elképzelni, még sincs rossz helye a Déri Múzeumban. A kis terem ugyanis nem más, mint az állandó egyiptomi kiállítás előszobája, ennél hangulatosabb bejáratot pedig el sem lehetne képzelni.
Déri Múzeum, Debrecen, megtekinthető de-cember 31-ig
