Lebontják a Váci utca és a Régi posta utca sarkán álló Fontana-házat, hogy helyébe újat emeljen az új tulajdonos, derült ki tavaly októberben. A terv nem váltott ki ellenkezést, indulatokat, ami az elmúlt évek bontásainak tükrében cseppet sem meglepő; a műemlékvédelem gyakorlatilag megszűnt, a civil, szakmai vagy akár önkormányzati ellenállás is pusztába kiáltott szó. Ráadásul a Fontana-ház nem volt sem népszerű, sem annyira régi, hogy fájdalmat okozzon az eltűnése. Pedig az 1984-ben épült „bevásárlóközpont” nemcsak a legmenőbb áruháznak számított a maga korában, de szimbolikus épületnek is; a belvárosi újjáépítés afféle kvintesszenciájaként az 1987-ben elhunyt építész, Vedres György (lásd keretes írásunkat) egyik legfontosabb műve volt. Egy kiérlelt, bár nehezen szerethető koncepció kulcsépülete.
Foghíjas séta
A Fővárosi Tanács 1965. március 17-én hagyta jóvá az V. kerület rendezési tervét, alig fél évvel az új Erzsébet híd átadása után. Ekkor már a Váci utca északi felét lezárták az autóforgalom elől, így a tervben is nagy hangsúlyt kapott a terület „reprezentatív” jellege; külön kiemelték, hogy a belvárosi üzletek portáljait, felszereltségét „világvárosi színvonalra kell emelni”, illetve azokat a helyiségeket, amelyek nem üzletként működnek, át kell alakítani a kereskedelem számára. Az ezzel kapcsolatos aprómunka a terv elfogadása után megkezdődött, de komolyabb, ráadásul az eredeti elképzelésekkel nem is harmonizáló lépésekre csak évek múlva került sor. 1968-ban megkezdődött ugyanis a Vörösmarty téri, a Petőfi Sándor utcai és a Martinelli (Szervita) téri, háború pusztította telkek beépítése irodaházakkal, ami teljesen ellentmondott a „sétálóutca” iránynak. Az már kevésbé, hogy ugyanekkor hirdették ki a „Belvárosi üzletközpont” elnevezésű tervpályázat eredményét, amely a Váci utca és a Régi posta utca sarkán lévő telek és környezetének beépítését célozta meg. „Játék volt ez – igazi építészi játék – ahol Prosperóként végigjárva az adott utakat, intésre tárultak ki rejtett belső terek, föld alatti varázskocsmák, házak között lebegő kilátók, éttermek föld alá és föld fölé bújva és ki nem fogyva az építészeire formált pesti ötletekből” – írta a szaksajtó a pályázatról, de mintha azt sugallta volna, hogy nem kell ezt annyira komolyan venni.
Kapsza Miklós és Schall József győztes terve már-már sci-finek tűnt abban az időben: az építészek a telekre szánt áruház mellett a Duna-parttól a Petőfi Sándor utcáig tartó fedett bevásárlósétányt, illetve a Párizsi udvarból kiinduló passzázsrendszert is kidolgoztak a legapróbb részletekig. „A terv nagyon szép – elsősége egyértelmű volt –, megoldott földszinti és emeleti térkapcsolásai, alagsori játék-, söröző- és tekebarlangjai, a Váci utca feletti kilátó eszpresszója a régi és új harmonikus építészi megfogalmazása” – értékelte a zsűri a nyerteseket, ám az igazi meglepetés az volt, hogy az illetékesek is komolyan vették a pályázatot, és a Fővárosi Tanács már 1969 nyarán jóváhagyta a Budapesti Városépítési Tervező Vállalat (BUVÁTI) vonatkozó beruházási javaslatát. „A tervpályázat nyertesei, Kapsza Miklós és Schall József – akikhez utóbb még Vedres György csatlakozott – a meglévő épületekkel jól harmonizáló, de ugyanakkor napjaink szemléletét tükröző, korszerű építészeti együttest alakítottak ki” – írta a Magyarország című hetilap annak alkalmából, hogy a „végső terv” 1970 áprilisára tanácsi határozattá érett, konkrét határidőkkel, költségvetéssel. És persze szanálásokkal – 45 üzlet, műhely és raktár, 30 lakás, illetve a Váci utcában álló földszintes üzletházak eltüntetésével számoltak. Az akkori tervek szerint a „Belvárosi üzletközpontnak” – ami nem az áruházat jelentette, hanem a boltokkal teli Váci utcát és a passzázsrendszert is – 1976-ra teljesen el kellett volna készülnie.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
