A meg nem újuló nyersanyagforrások körüli diskurzusban hagyományosan a fosszilis energiahordozók kapják a legnagyobb teret, pedig nem csak ezek vannak/lehetnek kifogyóban. Persze könnyű az üres benzintankokról, az út szélére vetett, használhatatlan autókról, befagyott gázvezetékekről, aranyat érő nejlonzacskókról szóló víziókkal operálni, ám paradox módon az is lehet, hogy nem a szénhidrogének és pláne nem a kőszén lesz az, amiből először szenvednek hiányt utódaink - balszerencsés esetben mi magunk is.
A kifogyó nyersanyagkészletekről szóló elemzések gyakorta használják az M. King Hubbert amerikai geofizikus által még az ötvenes években kidolgozott, eredetileg a kőolajmezők kitermelhetőségére vonatkozó teóriát (Peak Oil Theory, azaz olajcsúcselmélet). Ezek szerint - a megfontolást bármely nyersanyagra alkalmazva - egy adott lelőhely produkciója előbb meredeken növekszik, majd egy csúcsot elérve meredeken zuhanni kezd: egy adott bánya/olajkút/stb. életpályája rendre sajátos haranggörbével ábrázolható. Ha a különböző lelőhelyek görbéit, ne adj isten még a felkutatandó-feltárandó készletekhez rendelhető görbéket is egymásra vetítjük, elméletileg megkapjuk az adott nyersanyag globális szintre vonatkozó kibocsátási, termelési görbéjét. Mindebből az is következne, hogy valamennyi meg nem újuló nyersanyag élettörténete hasonló karakterisztikával rendelkezik - előbb gyorsuló ütemben leraboljuk a természetben felhalmozott készleteket, majd mind nagyobb pánikban érzékeljük, hogy rohamosan elfogy a jó a talpunk alól. Az alábbiakban néhány fontos nyersanyag esetében próbáljuk megvizsgálni: igaz lehet-e Hubbert próféciája, s tényleg közeleg-e a sokszor hét szűk esztendő?
Könnyű gázzal van tele
A hélium a köznapi használatban leginkább a néhai Bergendy együttes által is megénekelt színes léggömbök formájában kerül a kezünkbe - a hélium ugyanis könnyebb, mint a nitrogén vagy az oxigén, így magától felemelkedik, sőt el is tűnik az atmoszféra magasabb régióiba (mint látni fogjuk, pont ebből fakadnak a gondok). Vállalkozó szelleműek, illetve pihentebb agyúak be is szokták lélegezni: a könnyű gázban ugyanis hangképző szerveink is máshogy dolgoznak (főként mert héliumban a hang háromszor olyan gyorsan terjed, mint levegőben), így azután a lufizás (figyelem: ez csak a hélium belélegzésére vonatkozik!) "felpiccseli" és elvékonyítja a hangot. Ezzel persze tessék óvatosan bánni, és néha levegőt is venni!
A hélium persze a hülye szórakozáson felül héliumos szondák, ballonok töltőanyagaként is szolgál, de még számtalan célra felhasználható. Tudományos jelentőségét mutatja, hogy csak a genfi nagy hadronütköztetőben 96 tonna folyékony héliumot használnak - a tekercsek szupravezető állapotának fenntartására. Hélium amúgy folyamatosan keletkezik a föld belsejében: a nukleáris bomlási reakciók egyik mellékterméke ugyanis az alfa-részecske, ami tulajdonképpen héliumatommag. A keletkező héliumgáz pedig a kőzetek által csapdába ejtett gázokban dúsul fel - éppen ezért legfőbb lelőhelye a földgáz, ami ugye értékes fosszilis nyersanyagként maga sem áll korlátlanul rendelkezésre. Ráadásul a héliumban kifejezetten gazdag lelőhelyek egy jelentős része kimerülőben van. (Ezek közül a texasiakat szokták emlegetni - de általában is igaz, hogy a világ héliumtermelésének 78 százaléka az Egyesült Államokban összpontosul.) A hélium stratégiai jelentőségére jellemző, hogy az USA gigantikus föld alatti héliumtározót működtet a texasi Amarillo mellett - igaz, a készletekre alaposan rájártak az utóbbi hat évben, ráadásul jó részét sikerült is eladni a magánszektornak.
A hélium felhasználása persze jócskán felülmúlja a természetes radioaktivitásból származó utánpótlást, ráadásul a gáz csak addig van biztonságban, amíg zárt helyen tároljuk. Ha kikerül a szabadba, felemelkedik a légkör legtetejére, sőt ott sem marad meg: kicsiny sűrűsége miatt bolygónk gravitációja sem akadály neki, és hamarosan kiszökik az űrbe. Hacsak nem állunk át a kozmikus léptékű héliumimportra, úgy hamarosan gondolkodhatunk azon, mivel váltsuk ki: a jelenlegi felhasználási ütem és árak mellett gyorsan fogynak a készletek. A teljes lefogyás idejének pontos megsaccolását ne várja senki - ezt még soha, egyetlen nyersanyagra vonatkozólag sem sikerült megbecsülni. Idővel valamennyi számítás (vonatkozzon bármely nyersanyagra) tévesnek bizonyult: vagy a felhasználást becsülték túl, vagy a készleteket méretezték alá, és ritkán számoltak a technológiai fejlődéssel. Annyi azonban bizonyos, hogy a hélium megőrzésének apostolai szerint szükség volna a pazarló felhasználás (lásd: színes léggömbök) azonnali felfüggesztésére, no és a héliumár legalább hússzoros emelésére - miközben azt maga az amerikai kongresszus verte le, hogy minél előbb dobra verhesse az állami héliumkészleteket.
Kihúztuk a gyufát
A foszfor valamiért még mindig a gyufát juttatja az eszünkbe, pedig abban (mármint a gyúlékony gyufafejben) egy fia foszfor sem található már, legfeljebb egy kicsi a doboz oldalán. Annál nagyobb felhasználója a műtrágyát zabáló mezőgazdaság, no meg a vegyipar megannyi ága - hogy csak a gyógyszer- és a mosószergyártást említsük. Márpedig a világ foszfátlelőhelyei (mivel a foszfor a természetben csak eme vegyületeiben fordul elő) a jelenlegi kitermelési ütem mellett a becslések szerint 60-130 éven belül kimerülnek (e tág intervallum is a fentieket támasztja alá, s mindkét határértéket viszonylagossá teszi). Szintén bizonytalan lábakon álló, kritikával kezelendő becslések szerint a foszfortermelés 2034-re éri el ama bizonyos csúcsot, majd egyenletes ütemben zuhanni kezd. Hogy így lesz-e, nem tudjuk, de annyi biztos, hogy már most is folynak a találgatások, hogyan hatna a világ mezőgazdaságára a foszfátkészletek megcsappanása. Becslések szerint még mindig 62 gigatonnára tehetők a föld foszfátkészletei, ám ebből csak 15 gigatonna bányászható ki. Legalábbis mai módszereinkkel és megtérülés mellett, ami azért a jövőben módosulhat. Ha már itt tartunk: először a guanóval (megkövesedett madárürülék) kezdtük a foszforbányászatot. Ezt pofonegyszerű volt kitermelni: el is fogyott egy jó évszázad alatt.
Annyi biztos, hogy műtrágya híján jól járnának a foszforban gazdag földek birtokosai (például Dél-Amerika bizonyos régióiban, így a Gran Chacón) - míg máshol meredeken zuhannának a termésátlagok. Az egyik alkalmazandó megoldás a foszforfelhasználás csökkentése ésszerűbb talajművelési gyakorlattal, illetve a talajból kikerülő foszfor reciklálása, amire az egyik leghatékonyabb eljárás az állati és - igen! - az emberi szekrétumok, anyagcseretermékek sürgős visszajuttatása a földekre. Tudjuk, szar ügy, de idővel megspórolhatatlan.
Ha a héliumra, foszforra nem tudunk vigyázni, legalább az aranyra igen - gondolnánk, pedig ez sincs így. Persze, a valaha kitermelt arany java része még most is használatban van (morbid dolog, de a forgalomból kikerült arany igen jelentős része a sírokban található, fogarany formájában), de a nemesfém iránti kereslet egyre csak növekszik, s ezzel a kitermelés nem tud lépést tartani. Az aranyra ugyanis nem csak a nemesfémtartalékot felhalmozó jegybankok, az ékszergyártás, esetleg a gyógyászat tart igényt, s nem is csupán befektetési célokra szolgáló aranyrudak és -érmék készülnek belőle (nem is szólva az olimpiai aranyérmekről, kitüntetésekről és koszorúkról), de az elektronikai ipar is tömegével használja. Ráadásul az idővel szemétté nemesülő kütyükből jóval nehezebb visszanyerni az aranyat, mint a zaciba adott ékszerekből - igaz, néha még mindig egyszerűbb, mint a mind csekélyebb nemesfémtartalmat rejtő ércekből. Jellemző, sokszor idézett példa, hogy egy mobiltelefon-temető jóval nagyobb koncentrációban tartalmaz nemesfémet, mint egy átlagos aranybánya. (Ebből a szempontból sem olyan hülyék szolgáltatóink, amikor beszámítják a használt mobilt az új árába.) Annyi azonban bizonyos, hogy az arany esetében már át is billentünk ama bizonyos csúcson - a múlt évtized eleje óta ugyanis csökken a piacra kerülő, frissen kibányászott arany mennyisége: évente akár egymillió unciával is. Igaz, más szakértők szerint ez leginkább azzal magyarázható, hogy a kilencvenes években az alacsony aranyárak miatt nem nagyon törték magukat új készletek feltárásával, a mostani helyzet viszont jobban ösztönzi a geológusokat alkalmazó befektetőket. Addig meg az évenkénti aranytermelés csak a Földünkön használatban lévő (vagy megbújó) aranymennyiség 2 százaléka. A fentiekből az látszik, hogy talán az aranyhiányt lehet a legkönnyebben enyhíteni - igaz, nem biztos, hogy olcsó mulatság lesz.
Az egyik legfrissebb, tavalyi keltezésű para szerint a ritkaföldfémek piacán várható a legnagyobb hiány. Kína, amely a legnagyobb mennyiséget termeli ki a periódusos rendszerben zömmel lantanidák felcím alatt megtalálható ritkaföldfémekből (pontosabban fő nyersanyagukból, az ún. monacithomokból), jelentősen csökkentette a kiviteli kvótákat. Erre hivatalosan az alacsony árak, valamint az illegális bányászat megregulázása miatt, továbbá nemzetbiztonsági és környezetvédelmi megfontolásokból (a ritkaföldfémek előállítása tényleg ritka sok mocsokkal jár) került sor. Mindez azért kínos, mert a ritkaföldfémek használatának kulcsszerep juthat abban is, hogy kevésbé pazarló technológiákra álljunk át. Az Egyesült Államok többek között a hadiipara miatt aggódhat, elvégre ritkaföldfémeket használnak a rakéták irányítórendszereiben, a repülőgépek sugárhajtóműveiben, műholdakban és kommunikációs berendezésekben is - lassacskán majdnem mindenben. Ez azért is kellemetlen, mivel Kína nyilvánvalóan nem lenyelni kívánja a monacithomokot, hanem (mint más példák is mutatják) csupán arra törekszik, hogy a ritkaföldfémek jobban feldolgozott, ezért értékesebb formában kerüljenek a világpiacra. Lehetőség szerint saját gazdaságának monopolizálná a ritkaföldfém-tartalmú berendezések gyártását (ebből azért az odatelepülő multik is kivennék a részüket), és speciel jobban meggondolná, kinek adna el olyan technológiákat, amelyek katonai célokat (is) szolgálnak.
Ha pedig ez a világ többi részének nem tetszik, akkor hozzá kell nyúlni azon ritkaföldfém-tartalékokhoz, melyek máshol is rendelkezésre állnak (Kína csak a készletek egyharmada felett diszponál), ám eddig - nem utolsósorban környezetvédelmi okokból - tartózkodtak bolygatásuktól, vagy éppen az alacsony árak és a könnyű kínai import miatt leálltak a kitermeléssel. És persze ott vannak a hulladékhegyek is: becslések szerint csak Japánban háromszázezer tonnányi ritkaföldfém lapul már használaton kívüli elektronikai berendezésekben. Pedig a szükség nagy úr: a jövőnk súgja majd meg, mennyire.
