„A porózus szerkezetű anyag sav- és fagyálló, sem a nedvesség, sem a hideg, sem pedig a városok gázokkal szennyezett levegője nem támadja meg, ezért kiválóan alkalmas épületdíszítő kerámiák, tetőcserepek, bel- és kültéri dísztárgyak, továbbá kályhák és kandallók készítésére” – írja a Zsolnay gyár termékismertetője az 1890-es években kifejlesztett pirogránitról. Azt a legkevésbé gondolnánk, hogy a burkolóanyagot a hetvenes évek hazai építészetével kapcsoljuk össze, bár voltak, akik megpróbálták. 1976-ban még vitacikk is megjelent az alkalmazásáról a Dunántúli Naplóban. Ebben a pécsi főépítész arról beszélt, hogy a város „sokat emlegetett mediterrán jellege kimondottan kívánja ezt az anyagot”. A baj csak az volt – miként azt vitapartnere, a megyei építőipari vállalat igazgatója megjegyezte –, hogy „az új panelépületek védelmét szolgáló stollack bevonathoz viszonyítva a pirogránit-burkolat több mint hússzor annyiba kerül”.
Ennek fényében érthető, hogy a korabeli házakon ritkán fordul elő a pirogránit, de azért voltak olyan állami szervezetek, amelyek megengedhették maguknak egy-egy beruházás alkalmával. Ezek közé tartozott az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Minisztérium is, amely miután megszerezte Budán, a világháborúban szétbombázott Ganz vasöntöde területét, négyemeletes társasházat építtetett rá – felelős beosztású dolgozói számára. A kivitelezést nem valamely építőipari vállalatra bízták, hanem a minisztérium alá tartozó repülőgépes növényvédő szolgálatra – elég különös választás, szó, ami szó. De a Ganz utca 15. szám alatti ház építkezése ettől függetlenül is érdekesen zajlott, hisz’ a szomszédos Ganz utca 13.-ban egy földszintes orvosi rendelő működött, amelyet egyszerűen „beleépítettek” az új házba. A pince kialakítása sem a hagyományos módon történt. Kiderült, hogy a Ganz gyár többtonnás öntőformáinak maradványai egy méter mélyen vannak a földben, és legfeljebb kirobbantani lehet őket, ám ez túl kockázatosnak bizonyult. Az öntödei maradványok tehát ott maradtak, ennek pedig az lett az ára, hogy a ház pincéjének némely pontján össze kell görnyedni, mivel az általában két méter fölötti belmagasság egy méterre szűkül. De az is a kokilláknak köszönhető, hogy a ház környékét fásították, eredetileg ugyanis mélygarázst akartak építeni. Az viszont már nem „Ganz-hagyaték”, hogy a háznak kertje is van; persze az egész telket be akarták építeni, de az egyik közeli házban lakó vezérigazgató kilátását zavarta volna a fal, és neki sikerült elintéznie, hogy az épület Öntödei Múzeumra néző homlokzata ne közvetlenül az utcához csatlakozzon.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
