A Munkásmozgalmi Panteon különös története (II.)

Kiemelkedők és legkiemelkedőbbek

Lokál

„Ezen a napsütéses tavaszi szombat délutánon ott volt a Kerepesi temetőben az ország” – írta 1959. március 22-én a Magyar Nemzet a Munkásmozgalmi Panteon előző napi avatóünnepségéről. Noha a sajtó a következő harminc évben is úgy tett, mintha a kommunista halotti szentély és a nemzeti gyász közé egyenlőségjelet lehetne tenni, az építmény és környéke folyamatosan változott.

A Munkásmozgalmi Panteon, a Fiumei úti sírkert leghatalmasabb objektuma temetkezési helynek épült, de megnyitójaként nem gyászszertartást, hanem szobor- és emlékműavatást rendeztek. (Cikkünk első, a Panteon keletkezését elmesélő részét lásd előző számunkban:A halottakat exhumálni kell”, Magyar Narancs, 2024. május 16.) A Tanácsköztársaság 40. évfordulójára időzített esemény csúcspontjaként, az ünnepi beszédek után leleplezték az objektum középpontjában álló bronz szoborcsoportot, Olcsai-Kiss Zoltán művét, majd megnyitották a főépület, azaz a mauzóleum kapuját, ahová már jóval előtte odaszállították az elhunyt mártírok, veteránok, párt­aktivisták különféle temetőkből – akár külföldről is – összegyűjtött földi maradványait. Többségüket elhamvasztották, de voltak, akiket koporsóban temettek el a mauzóleumhoz vezető út mentén, az ún. sírsétányon.

Kik voltak? Mit akartak?

Az urnák és a koporsók elhelyezése egyfajta hierarchiát tükrözött. A mauzóleum földszinti termébe „a magyar és nemzetközi munkásmozgalom legkiemelkedőbb személyiségeinek” hamvait tartalmazó urnák kerültek, a föld alatti alsó szintre pedig azokéi, akik csak „ki­emelkedő” személyiségek voltak. Ám a rendezők ügyeltek arra is, hogy a látogatóknak ne csak mindenféle (15-20 évvel korábban még hírhedtnek mondott) történelmi alakok jussanak az eszükbe a szabadon álló Zsolnay egyen­urnák láttán. A nevek és az évszámok egyúttal azt is kifejezték, hogy a hazai kommunisták harca – amelynek kezdetét 1868-tól, az Általános Munkásegylet megalakulásától számolták – maga a megtestesült folytonosság. Ennek jegyében a „legkiemelkedőbb”, illetve az alagsori „kiemelkedő” hősök hamvait időrendben helyezték el, a munkásmozgalom olyan úttörőitől kezdve, mint Frankel Leó vagy Szabó Ervin a Tanácsköztársaság közismert alakjain át (Rudas László, Korvin Ottó és mások) a két világháború közötti és világháború alatti időszak illegális mártír kommunistáiig (Sallai Imre, Fürst Sándor, Hámán Kató vagy Ságvári Endre). A korszak kommunista művészei (Derkovits Gyula, Dési Huber István, Komját Aladár) is a „legkiemelkedőbbek” között kaptak helyet, ahogy a háború után elhunyt „legendás” elvtársak is – mint például Szántó Béla, akinek karrierje az őszirózsás forradalomtól a Szovjet Tájékoztatási Irodáig ívelt, vagy Szalvay Mihály, aki a spanyol polgárháborúban harcolt. A mauzóleum „szerkesztői” természetesen gondoltak a jövőre is, így jó pár urnahelyet üresen hagytak. Az avatást követően elsőként Révai József hamvait helyezték el itt 1959. augusztus 7-én, később ide temették Dobi Istvánt, Münnich Ferencet és Szirmai Istvánt is.

Ma már nehéz lenne pontosan megmondani, mi kellett ahhoz, hogy valaki „legkiemelkedőbb” legyen, de az biztos, hogy a mártíromság nem volt elég: a II. világháború alatt kivégzett Braun Éva, Pesti Barnabás és Rónai Sándor például az alagsorban, a „kiemelkedők” között kapott helyet. Az sem volt egyértelmű, hogy kik kerülhettek – koporsóban – a mauzóleumhoz vezető sétány mentén sorakozó sírhelyekre, ugyanis az avatás idején a Rákosi-korszak áldozatai (Rajk László, Szőnyi Tibor, Szalai András), és az ’56-ban meggyilkoltak (Mező Imre, Asztalos Sándor, Kalamár József) mellett ide temették József Attilát és Pataki Istvánt is – akit 1944-ben, az alagsorban elhelyezett Kreutz Róberttel együtt ítéltek halálra. A következetesség a későbbiekben sem volt jellemző: a hatvanas–hetvenes években vezető pártfunkcionáriusok (Komócsin Zoltán, Kossa István) és miniszterek (Bebrits Lajos, Vályi Péter) mellett itt kapott sírhelyet például Lukács György is. Az viszont a ma már követhetetlen összeállításokból is kitűnik, hogy az emlékhely elsődleges célja az volt, hogy a magyarországi kommunisták időtlen és megbonthatatlan egységét kifejezze. Ahogy azt Apor Péter írta az Immortalitas Imperator: A Munkásmozgalmi Panteon születése című 2002-es tanulmányában: „A halott kommunisták testeinek töretlen vonulata a kommunizmus halhatatlanságát jelenítette meg. Az igazi testek jelenléte azonban arra világított rá, hogy az egyes kommunisták valamiképpen egy személyek fölötti létező részei voltak. A kommunizmus örökkévaló volt, hiszen az egymást követő egyének mindig örökölték az eszmét. Egy pusztán neveket tartalmazó egyszerű emlékmű nem lehetett volna kielégítő: valódi testekre és igazi temetkezési helyre volt szükség ahhoz, hogy a kommunizmust időben élő tagok által alkotott időtlen testként lehessen érzékelni.”

 A szerző felvétele
 

Nevek és nevek

A mauzóleumban és a sírsétányon is maradtak bőven üres helyek, nem beszélve a főépület előtt álló hat robusztus pilonról, amelyekre ugyancsak Olcsai-Kiss Zoltán faragott domborműveket a hazai munkásmozgalom történetének epizódjaival. E pilonok eredetileg 168 helyet tartalmazó urna­falak voltak, és a mauzóleumhoz legközelebb álló pilonba – szintén megfejthetetlen logika szerint – néhány elvtárs hamvait el is helyezték. 1959. március 21-én azonban csak a munkálatok első fejezete ért véget, és már a 60-as évek elején módosították a főépület berendezését és a pilonok „funkcióját”. A mauzóleum alagsorában, a pilonok alatti részen eredetileg valamiféle kriptát alakítottak ki koporsós temetésekhez – ide senkit nem helyeztek el az avatás idején –, ám pár évvel később ezeket kolumbáriumokká alakították át. Ugyanakkor a pilonok urnahelyeit befalazták, mivel azt találták ki, hogy oda mégsem hamvakat helyeznek el, hanem dicsőségtáblákat. „Az itt elhelyezett emléktáblákon örökítették meg a párt- és munkásmozgalom azon személyiségeinek neveit, születésük és elhalálozásuk évszámát, akiknek sírja, illetőleg hamvait tartalmazó urnája nem található meg a Munkásmozgalmi Panteon területén” – olvasható az Ismertető a Mező Imre úti temető Munkásmozgalmi Panteonjáról című 1977-es kiadványban, amelyből az is kiderül, hogy az első öt pilonon a legki­emelkedőbb, illetve kiemelkedő személyiségek nevei az elhalálozásuk sorrendjében találhatók. Például Kun Béláé, Szamuely Tiboré vagy Zalka Mátéé, akik ismeretlen helyen vannak eltemetve, de olyanok nevét is a pilonokra írták, akik szintén a Fiumei úti sírkertben nyugszanak, de valamiért nem exhumálták őket. „A hatodik pilon utolsó két sorában megszakad ez a kronológiai sorrend, mivel ide később (1972) pótlólag vésték fel néhány kiemelkedő személy nevét” – teszi hozzá a kiadványt a párt kegyeleti bizottságának elnökeként jegyző szerző Szerényi Sándor, amivel azt sejteti, hogy bizonyos mártírokról egyszerűen megfeledkeztek. Ilyen lehetett például az 1945-ben kivégzett Knurr Pálné is, akinek a neve szintén „pótlólag” került a hatodik pilonra, pedig róla az 50-es években még utcát is elneveztek.

Egyéb vonatkozások

Ezt az 1959-ben felavatott emlékműegyüttest nevezik általában Munkásmozgalmi Panteonnak, azaz a mauzóleumot és közvetlen környezetét a pilonokkal, a ravatalozóként szolgáló trapéz alakú „színpaddal”, a hozzá tartozó „nézőtérrel” és a sírsétánnyal. Ám mindez nem testesítette meg teljes mértékben azt, amit a Magyar Szocialista Munkáspárt politikai bizottsága elképzelt. Nem csak az volt fontos, hogy a mozgalmi sírhelyek a hazai kommunizmus időktől független egységét jelezzék, azt is meg kellett mutatni, hogy az idea a Kerepesi temető „arculatához” is illeszkedik. Azaz a munkásmozgalom harcosai ugyanolyan jelentős alakjai a magyar történelemnek, mint azok, akik miatt a Nemzeti Panteon létrejött: Kossuth Lajos vagy Deák Ferenc.

Az 1960-as években már ennek a folytonosságnak a jegyében is zajlottak a „komplex” panteon kialakításának munkálatai. Ennek során kisajátították azt a két parcellát, amelyek a sírsétány két oldalán helyezkedtek el. Itt koporsós sírhelyeket létesítettek, és a következő években ide temették azokat a pártfunkcionáriusokat, akiket nem tartottak kellőképp „ki­emelkedőknek” ahhoz, hogy a mauzóleumban vagy a sírsétány mentén kapjanak helyet.

Az új parcellákon kívül a temető más pontjain is kialakítottak „munkásmozgalmi vonatkozású” sírhelyeket. A 60-as években hozták létre – viszonylag távol a mauzóleumtól – az ún. nagy munkásmozgalmi parcellát, ahová például Kunfi Zsigmondot vagy Pór Bertalant temették, az 1947-ben exhumált Teleki Pál egykori sírhelyén pedig megnyitották a „mártírok parcelláját” a szociáldemokrata áldozatok, például Bacsó Béla és Somogyi Béla számára. A Kossuth-mauzóleum mögött kialakítottak egy „miniszteri parcellát” is, a távolabbi „művészparcellába” a rendszerváltásig ugyancsak a párt által arra érdemesnek tartottakat lehetett temetni, és külön sírhelyet kaptak az 1919-es karhatalmisták, azaz a Lenin-fiúk is. A leg­abszurdabb azonban a magyar jakobinusok áttemetése volt. Martinovics Ignácék 1914-ben megtalált maradványait eredetileg a Kerepesi temető falában helyezték el, ám 1960-ban úgy döntöttek, hogy az 1795-ben kivégzetteknek, mint a munkásmozgalom „előképeinek”, külön sírhely jár a temető főútvonala mellett.

A legnagyobb „munkásmozgalmi vonatkozású” parcella azonban a temető főbejáratánál van, és leginkább antik színházra emlékeztet; a sírok kör alakban vannak elhelyezve, a kör közepén pedig egy betonszarkofág áll.

A korabeli megfogalmazás szerint „az 1956. évi ellenforradalmi lázadók által kivégzett, illetőleg az ellenük folyó küzdelem során elesett harcosok parcellája” az elnevezése, és többségében azokat a katonákat és ÁVH-sokat temették ide, akik közvetlenül a forradalom után kerültek a temetőbe. De mivel akkor még más áldozatokkal együtt temették el őket, a „parcellakompozíció” kialakítása előtt a „megfelelő” halottakat külön kellett válogatni.

 
Nyers Rezső beszédet mond Kádár János temetésén (1989) 
Fotó: Fortepan/Vimola Károly
 

Felfelé és lefelé

A Munkásmozgalmi Panteon a 70-es évek közepét követő tíz évben nemcsak temetések színhelye volt, hanem ünnepségeké és iskolai osztálykirándulásoké. Szinte nem volt olyan hét, hogy a sajtó ne számolt volna be valami itt zajló eseményről, leginkább évfordulós koszorúzásokról, noha ezek nem voltak mindig zökkenőmentesek. Persze az legfeljebb baráti beszélgetéseken derülhetett ki, hogy egy-egy ilyen koszorúzás alkalmával az ünnepelt nevét viselő szocialista brigád tagjai annyira ittasak voltak, hogy rossz helyre tették a koszorút, vagy hogy annak idején kisebb diplomáciai bonyodalmat okozott, amikor az NDK budapesti nagykövetének egy szobafestő létrán kellett volna felkapaszkodnia a pilonra, hogy virágcsokrával elérje az aktuális mártír emléktábláját. Olykor szervezett demonstrációkat is tartottak itt. A Magyar Ifjúság arról írt 1982-ben, hogy „több ezer budapesti középiskolás gyűlt össze ezen a helyen a győzelem napjának délutánján”, és „a neutronfegyverek betiltását, a békéhez való jog érvényesítését követelte”.

A Panteon ekkoriban élte aranykorát. A párt illetékesei a temetkezési helyet befejezettnek tekinthették, és büszkék voltak rá. A már idézett 1977-es kiadvány előszavában a párt kegyeleti bizottságának elnöke ezt írta: „Mi, akik a társadalmi munkamegosztás eme szomorú, embert próbálóan nehéz területén dolgozunk, mindenki másnál jobban tudjuk értékelni a széleskörűen megnyilvánuló, őszinte érzelmektől áthatott közérdeklődést” – s ez az értékelés a látogatók mennyiségét illetően vélhetően helytálló volt. A mauzóleum a temető más építményeihez képest valóban a luxust testesítette meg: a vörösmárvány-falú, vörös szőnyeges kivilágított építményt fegyveres személyzet vigyázta, akiknek külön tartózkodót és telefonvonalat is biztosítottak az épületen belül – bár arról csak 1987-ben, a Bat­thyány-mauzóleum kifosztása után írtak a lapok, hogy a temetőben kizárólag itt volt riasztóberendezés.

A Munkásmozgalmi Panteon a rendszerváltásig számított különös gondoskodást igénylő létesítménynek. De a 80-as évek közepétől, amikor a propaganda már nem próbált meg mindenáron sztárt csinálni az olyan mártírokból, amilyen például Ságvári Endre volt, és a pénz is fogyni kezdett, a temetkezési hellyel sem tudtak annyit foglalkozni, mint korábban. Szimbolikus, hogy a Panteon utolsó nagy eseménye Kádár János 1989. július 14-i temetése volt, aki egyetlenként a Panteonban teljesen önálló sírhelyet kapott – állítólag utódja, Grósz Károly döntött úgy, hogy a pártfőtitkár alakja meghaladta a hagyományos értelemben vett munkásmozgalmárét, ezért nem skatulyázható be sem a legkiemelkedőbbek, sem a kiemelkedők közé.

Örökké megmarad

A Panteon létjogosultságát nem vitatta senki harminc éven át, és a tulajdonviszonyai sem voltak érdekesek, hiszen minden ezzel kapcsolatos döntést a Magyar Szocialista Munkáspárt hozott, bár a fenntartás kötelezettsége és az építmények tulajdonjoga – miként a temető egyéb tárgyai esetében is – a fővárosé volt. Csakhogy 1990-ben, a Fővárosi Tanács nem finanszírozta tovább a panteoni sírok gondozását, ezt a családokra hárította át. De valószínűleg nem ez lehetett az oka annak, hogy 1990-től kezdve jó néhány hozzátartozó úgy döntött, más sírhelyet keres: mások mellett Rajk László, József Attila, Szakasits Árpád hamvait is elszállították, a Munkásmozgalmi Panteonhoz kötődni ekkor már nemcsak az egykori „kiemelkedők” hozzátartozóinak lett kínos. A Kádár-temetés után a korszak közismert pártvezetőit, Aczél Györgyöt, Apró Antalt, Marosán Györgyöt, Czinege Lajost vagy Grósz Károlyt sem ide temették, és legfeljebb az fordult elő nagy ritkán, hogy elhunyt özvegyeket helyeztek a férjük mellé – utoljára 2009-ben Kreutz Róbertnét. Pedig hely bőven akadt volna, hiszen a 340 urnahelyből csak hetvenötbe temettek a harminc év alatt.

„A rendszerváltás utáni években előfordultak elszigetelt törekvések a munkásmozgalmi pantheon felszámolására, de ez komoly formában nem került szóba. Az a rendelet, mely szerint ezek a nyughelyek örök időkre szólnak, az 1990-es évek közepén még érvényben volt, és a munkásmozgalmi pantheon státusa hivatalosan máig megkülönböztetett” – írta 1999-ben Tóth Vilmos A Kerepesi úti temető másfél évszázada című tanulmányában. Ez pedig annak ellenére érvényes ma is, hogy 2014-ben a temető állami tulajdonba került, üzemeltetését és fenntartását pedig két évvel később a Nemzeti Örökség Intézete kapta meg. A Munkásmozgalmi Panteon mau­zóleumába 2019-ig vezetett sétákon lehetett bejutni, ekkor azonban a harminc évig „úgy hagyott” épületet le kellett zárni. A növényzet ugyanis szó szerint „belenőtt” a tetőbe, s ennek következtében nemcsak a vakolat kezdett hullani, de a villamos szigetelés is tönkrement, így az elektromos hálózat életveszélyessé vált. Azóta ponyva került a tetőre, a vezetékek javítását is elkezdték, ám a teljes felújítására aligha lesz pénz a közeljövőben. Jelenleg a Nemzeti Örökség Intézete az állagmegóvást tekinti reális célnak, utóbbiba az is beletartozik, hogy a mauzóleum a közeljövőben ismét látogatható legyen.

 

Köszönet Szabó Viktor történésznek, a Nemzeti Örökség Intézete idegenforgalmi osztályvezetőjének a cikk megírásához nyújtott nélkülözhetetlen segítségéért.

Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

 

A lapszám további cikkei itt érhetőek el >>>

Heti hírlevelünkre itt tud feliratkozni >>>

Neked ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.