Kiemelkedők és legkiemelkedőbbek

„Ezen a napsütéses tavaszi szombat délutánon ott volt a Kerepesi temetőben az ország” – írta 1959. március 22-én a Magyar Nemzet a Munkásmozgalmi Panteon előző napi avatóünnepségéről. Noha a sajtó a következő harminc évben is úgy tett, mintha a kommunista halotti szentély és a nemzeti gyász közé egyenlőségjelet lehetne tenni, az építmény és környéke folyamatosan változott.

A Munkásmozgalmi Panteon, a Fiumei úti sírkert leghatalmasabb objektuma temetkezési helynek épült, de megnyitójaként nem gyászszertartást, hanem szobor- és emlékműavatást rendeztek. (Cikkünk első, a Panteon keletkezését elmesélő részét lásd előző számunkban: „A halottakat exhumálni kell”, Magyar Narancs, 2024. május 16.) A Tanácsköztársaság 40. évfordulójára időzített esemény csúcspontjaként, az ünnepi beszédek után leleplezték az objektum középpontjában álló bronz szoborcsoportot, Olcsai-Kiss Zoltán művét, majd megnyitották a főépület, azaz a mauzóleum kapuját, ahová már jóval előtte odaszállították az elhunyt mártírok, veteránok, párt­aktivisták különféle temetőkből – akár külföldről is – összegyűjtött földi maradványait. Többségüket elhamvasztották, de voltak, akiket koporsóban temettek el a mauzóleumhoz vezető út mentén, az ún. sírsétányon.

Kik voltak? Mit akartak?

Az urnák és a koporsók elhelyezése egyfajta hierarchiát tükrözött. A mauzóleum földszinti termébe „a magyar és nemzetközi munkásmozgalom legkiemelkedőbb személyiségeinek” hamvait tartalmazó urnák kerültek, a föld alatti alsó szintre pedig azokéi, akik csak „ki­emelkedő” személyiségek voltak. Ám a rendezők ügyeltek arra is, hogy a látogatóknak ne csak mindenféle (15-20 évvel korábban még hírhedtnek mondott) történelmi alakok jussanak az eszükbe a szabadon álló Zsolnay egyen­urnák láttán. A nevek és az évszámok egyúttal azt is kifejezték, hogy a hazai kommunisták harca – amelynek kezdetét 1868-tól, az Általános Munkásegylet megalakulásától számolták – maga a megtestesült folytonosság. Ennek jegyében a „legkiemelkedőbb”, illetve az alagsori „kiemelkedő” hősök hamvait időrendben helyezték el, a munkásmozgalom olyan úttörőitől kezdve, mint Frankel Leó vagy Szabó Ervin a Tanácsköztársaság közismert alakjain át (Rudas László, Korvin Ottó és mások) a két világháború közötti és világháború alatti időszak illegális mártír kommunistáiig (Sallai Imre, Fürst Sándor, Hámán Kató vagy Ságvári Endre). A korszak kommunista művészei (Derkovits Gyula, Dési Huber István, Komját Aladár) is a „legkiemelkedőbbek” között kaptak helyet, ahogy a háború után elhunyt „legendás” elvtársak is – mint például Szántó Béla, akinek karrierje az őszirózsás forradalomtól a Szovjet Tájékoztatási Irodáig ívelt, vagy Szalvay Mihály, aki a spanyol polgárháborúban harcolt. A mauzóleum „szerkesztői” természetesen gondoltak a jövőre is, így jó pár urnahelyet üresen hagytak. Az avatást követően elsőként Révai József hamvait helyezték el itt 1959. augusztus 7-én, később ide temették Dobi Istvánt, Münnich Ferencet és Szirmai Istvánt is.