A Munkásmozgalmi Panteon, a Fiumei úti sírkert leghatalmasabb objektuma temetkezési helynek épült, de megnyitójaként nem gyászszertartást, hanem szobor- és emlékműavatást rendeztek. (Cikkünk első, a Panteon keletkezését elmesélő részét lásd előző számunkban: „A halottakat exhumálni kell”, Magyar Narancs, 2024. május 16.) A Tanácsköztársaság 40. évfordulójára időzített esemény csúcspontjaként, az ünnepi beszédek után leleplezték az objektum középpontjában álló bronz szoborcsoportot, Olcsai-Kiss Zoltán művét, majd megnyitották a főépület, azaz a mauzóleum kapuját, ahová már jóval előtte odaszállították az elhunyt mártírok, veteránok, pártaktivisták különféle temetőkből – akár külföldről is – összegyűjtött földi maradványait. Többségüket elhamvasztották, de voltak, akiket koporsóban temettek el a mauzóleumhoz vezető út mentén, az ún. sírsétányon.
Kik voltak? Mit akartak?
Az urnák és a koporsók elhelyezése egyfajta hierarchiát tükrözött. A mauzóleum földszinti termébe „a magyar és nemzetközi munkásmozgalom legkiemelkedőbb személyiségeinek” hamvait tartalmazó urnák kerültek, a föld alatti alsó szintre pedig azokéi, akik csak „kiemelkedő” személyiségek voltak. Ám a rendezők ügyeltek arra is, hogy a látogatóknak ne csak mindenféle (15-20 évvel korábban még hírhedtnek mondott) történelmi alakok jussanak az eszükbe a szabadon álló Zsolnay egyenurnák láttán. A nevek és az évszámok egyúttal azt is kifejezték, hogy a hazai kommunisták harca – amelynek kezdetét 1868-tól, az Általános Munkásegylet megalakulásától számolták – maga a megtestesült folytonosság. Ennek jegyében a „legkiemelkedőbb”, illetve az alagsori „kiemelkedő” hősök hamvait időrendben helyezték el, a munkásmozgalom olyan úttörőitől kezdve, mint Frankel Leó vagy Szabó Ervin a Tanácsköztársaság közismert alakjain át (Rudas László, Korvin Ottó és mások) a két világháború közötti és világháború alatti időszak illegális mártír kommunistáiig (Sallai Imre, Fürst Sándor, Hámán Kató vagy Ságvári Endre). A korszak kommunista művészei (Derkovits Gyula, Dési Huber István, Komját Aladár) is a „legkiemelkedőbbek” között kaptak helyet, ahogy a háború után elhunyt „legendás” elvtársak is – mint például Szántó Béla, akinek karrierje az őszirózsás forradalomtól a Szovjet Tájékoztatási Irodáig ívelt, vagy Szalvay Mihály, aki a spanyol polgárháborúban harcolt. A mauzóleum „szerkesztői” természetesen gondoltak a jövőre is, így jó pár urnahelyet üresen hagytak. Az avatást követően elsőként Révai József hamvait helyezték el itt 1959. augusztus 7-én, később ide temették Dobi Istvánt, Münnich Ferencet és Szirmai Istvánt is.
Ma már nehéz lenne pontosan megmondani, mi kellett ahhoz, hogy valaki „legkiemelkedőbb” legyen, de az biztos, hogy a mártíromság nem volt elég: a II. világháború alatt kivégzett Braun Éva, Pesti Barnabás és Rónai Sándor például az alagsorban, a „kiemelkedők” között kapott helyet. Az sem volt egyértelmű, hogy kik kerülhettek – koporsóban – a mauzóleumhoz vezető sétány mentén sorakozó sírhelyekre, ugyanis az avatás idején a Rákosi-korszak áldozatai (Rajk László, Szőnyi Tibor, Szalai András), és az ’56-ban meggyilkoltak (Mező Imre, Asztalos Sándor, Kalamár József) mellett ide temették József Attilát és Pataki Istvánt is – akit 1944-ben, az alagsorban elhelyezett Kreutz Róberttel együtt ítéltek halálra. A következetesség a későbbiekben sem volt jellemző: a hatvanas–hetvenes években vezető pártfunkcionáriusok (Komócsin Zoltán, Kossa István) és miniszterek (Bebrits Lajos, Vályi Péter) mellett itt kapott sírhelyet például Lukács György is. Az viszont a ma már követhetetlen összeállításokból is kitűnik, hogy az emlékhely elsődleges célja az volt, hogy a magyarországi kommunisták időtlen és megbonthatatlan egységét kifejezze. Ahogy azt Apor Péter írta az Immortalitas Imperator: A Munkásmozgalmi Panteon születése című 2002-es tanulmányában: „A halott kommunisták testeinek töretlen vonulata a kommunizmus halhatatlanságát jelenítette meg. Az igazi testek jelenléte azonban arra világított rá, hogy az egyes kommunisták valamiképpen egy személyek fölötti létező részei voltak. A kommunizmus örökkévaló volt, hiszen az egymást követő egyének mindig örökölték az eszmét. Egy pusztán neveket tartalmazó egyszerű emlékmű nem lehetett volna kielégítő: valódi testekre és igazi temetkezési helyre volt szükség ahhoz, hogy a kommunizmust időben élő tagok által alkotott időtlen testként lehessen érzékelni.”
Nevek és nevek
A mauzóleumban és a sírsétányon is maradtak bőven üres helyek, nem beszélve a főépület előtt álló hat robusztus pilonról, amelyekre ugyancsak Olcsai-Kiss Zoltán faragott domborműveket a hazai munkásmozgalom történetének epizódjaival. E pilonok eredetileg 168 helyet tartalmazó urnafalak voltak, és a mauzóleumhoz legközelebb álló pilonba – szintén megfejthetetlen logika szerint – néhány elvtárs hamvait el is helyezték. 1959. március 21-én azonban csak a munkálatok első fejezete ért véget, és már a 60-as évek elején módosították a főépület berendezését és a pilonok „funkcióját”. A mauzóleum alagsorában, a pilonok alatti részen eredetileg valamiféle kriptát alakítottak ki koporsós temetésekhez – ide senkit nem helyeztek el az avatás idején –, ám pár évvel később ezeket kolumbáriumokká alakították át. Ugyanakkor a pilonok urnahelyeit befalazták, mivel azt találták ki, hogy oda mégsem hamvakat helyeznek el, hanem dicsőségtáblákat. „Az itt elhelyezett emléktáblákon örökítették meg a párt- és munkásmozgalom azon személyiségeinek neveit, születésük és elhalálozásuk évszámát, akiknek sírja, illetőleg hamvait tartalmazó urnája nem található meg a Munkásmozgalmi Panteon területén” – olvasható az Ismertető a Mező Imre úti temető Munkásmozgalmi Panteonjáról című 1977-es kiadványban, amelyből az is kiderül, hogy az első öt pilonon a legkiemelkedőbb, illetve kiemelkedő személyiségek nevei az elhalálozásuk sorrendjében találhatók. Például Kun Béláé, Szamuely Tiboré vagy Zalka Mátéé, akik ismeretlen helyen vannak eltemetve, de olyanok nevét is a pilonokra írták, akik szintén a Fiumei úti sírkertben nyugszanak, de valamiért nem exhumálták őket. „A hatodik pilon utolsó két sorában megszakad ez a kronológiai sorrend, mivel ide később (1972) pótlólag vésték fel néhány kiemelkedő személy nevét” – teszi hozzá a kiadványt a párt kegyeleti bizottságának elnökeként jegyző szerző Szerényi Sándor, amivel azt sejteti, hogy bizonyos mártírokról egyszerűen megfeledkeztek. Ilyen lehetett például az 1945-ben kivégzett Knurr Pálné is, akinek a neve szintén „pótlólag” került a hatodik pilonra, pedig róla az 50-es években még utcát is elneveztek.
Egyéb vonatkozások
Ezt az 1959-ben felavatott emlékműegyüttest nevezik általában Munkásmozgalmi Panteonnak, azaz a mauzóleumot és közvetlen környezetét a pilonokkal, a ravatalozóként szolgáló trapéz alakú „színpaddal”, a hozzá tartozó „nézőtérrel” és a sírsétánnyal. Ám mindez nem testesítette meg teljes mértékben azt, amit a Magyar Szocialista Munkáspárt politikai bizottsága elképzelt. Nem csak az volt fontos, hogy a mozgalmi sírhelyek a hazai kommunizmus időktől független egységét jelezzék, azt is meg kellett mutatni, hogy az idea a Kerepesi temető „arculatához” is illeszkedik. Azaz a munkásmozgalom harcosai ugyanolyan jelentős alakjai a magyar történelemnek, mint azok, akik miatt a Nemzeti Panteon létrejött: Kossuth Lajos vagy Deák Ferenc.
Az 1960-as években már ennek a folytonosságnak a jegyében is zajlottak a „komplex” panteon kialakításának munkálatai. Ennek során kisajátították azt a két parcellát, amelyek a sírsétány két oldalán helyezkedtek el. Itt koporsós sírhelyeket létesítettek, és a következő években ide temették azokat a pártfunkcionáriusokat, akiket nem tartottak kellőképp „kiemelkedőknek” ahhoz, hogy a mauzóleumban vagy a sírsétány mentén kapjanak helyet.
Az új parcellákon kívül a temető más pontjain is kialakítottak „munkásmozgalmi vonatkozású” sírhelyeket. A 60-as években hozták létre – viszonylag távol a mauzóleumtól – az ún. nagy munkásmozgalmi parcellát, ahová például Kunfi Zsigmondot vagy Pór Bertalant temették, az 1947-ben exhumált Teleki Pál egykori sírhelyén pedig megnyitották a „mártírok parcelláját” a szociáldemokrata áldozatok, például Bacsó Béla és Somogyi Béla számára. A Kossuth-mauzóleum mögött kialakítottak egy „miniszteri parcellát” is, a távolabbi „művészparcellába” a rendszerváltásig ugyancsak a párt által arra érdemesnek tartottakat lehetett temetni, és külön sírhelyet kaptak az 1919-es karhatalmisták, azaz a Lenin-fiúk is. A legabszurdabb azonban a magyar jakobinusok áttemetése volt. Martinovics Ignácék 1914-ben megtalált maradványait eredetileg a Kerepesi temető falában helyezték el, ám 1960-ban úgy döntöttek, hogy az 1795-ben kivégzetteknek, mint a munkásmozgalom „előképeinek”, külön sírhely jár a temető főútvonala mellett.
A legnagyobb „munkásmozgalmi vonatkozású” parcella azonban a temető főbejáratánál van, és leginkább antik színházra emlékeztet; a sírok kör alakban vannak elhelyezve, a kör közepén pedig egy betonszarkofág áll.
A korabeli megfogalmazás szerint „az 1956. évi ellenforradalmi lázadók által kivégzett, illetőleg az ellenük folyó küzdelem során elesett harcosok parcellája” az elnevezése, és többségében azokat a katonákat és ÁVH-sokat temették ide, akik közvetlenül a forradalom után kerültek a temetőbe. De mivel akkor még más áldozatokkal együtt temették el őket, a „parcellakompozíció” kialakítása előtt a „megfelelő” halottakat külön kellett válogatni.
Felfelé és lefelé
A Munkásmozgalmi Panteon a 70-es évek közepét követő tíz évben nemcsak temetések színhelye volt, hanem ünnepségeké és iskolai osztálykirándulásoké. Szinte nem volt olyan hét, hogy a sajtó ne számolt volna be valami itt zajló eseményről, leginkább évfordulós koszorúzásokról, noha ezek nem voltak mindig zökkenőmentesek. Persze az legfeljebb baráti beszélgetéseken derülhetett ki, hogy egy-egy ilyen koszorúzás alkalmával az ünnepelt nevét viselő szocialista brigád tagjai annyira ittasak voltak, hogy rossz helyre tették a koszorút, vagy hogy annak idején kisebb diplomáciai bonyodalmat okozott, amikor az NDK budapesti nagykövetének egy szobafestő létrán kellett volna felkapaszkodnia a pilonra, hogy virágcsokrával elérje az aktuális mártír emléktábláját. Olykor szervezett demonstrációkat is tartottak itt. A Magyar Ifjúság arról írt 1982-ben, hogy „több ezer budapesti középiskolás gyűlt össze ezen a helyen a győzelem napjának délutánján”, és „a neutronfegyverek betiltását, a békéhez való jog érvényesítését követelte”.
A Panteon ekkoriban élte aranykorát. A párt illetékesei a temetkezési helyet befejezettnek tekinthették, és büszkék voltak rá. A már idézett 1977-es kiadvány előszavában a párt kegyeleti bizottságának elnöke ezt írta: „Mi, akik a társadalmi munkamegosztás eme szomorú, embert próbálóan nehéz területén dolgozunk, mindenki másnál jobban tudjuk értékelni a széleskörűen megnyilvánuló, őszinte érzelmektől áthatott közérdeklődést” – s ez az értékelés a látogatók mennyiségét illetően vélhetően helytálló volt. A mauzóleum a temető más építményeihez képest valóban a luxust testesítette meg: a vörösmárvány-falú, vörös szőnyeges kivilágított építményt fegyveres személyzet vigyázta, akiknek külön tartózkodót és telefonvonalat is biztosítottak az épületen belül – bár arról csak 1987-ben, a Batthyány-mauzóleum kifosztása után írtak a lapok, hogy a temetőben kizárólag itt volt riasztóberendezés.
A Munkásmozgalmi Panteon a rendszerváltásig számított különös gondoskodást igénylő létesítménynek. De a 80-as évek közepétől, amikor a propaganda már nem próbált meg mindenáron sztárt csinálni az olyan mártírokból, amilyen például Ságvári Endre volt, és a pénz is fogyni kezdett, a temetkezési hellyel sem tudtak annyit foglalkozni, mint korábban. Szimbolikus, hogy a Panteon utolsó nagy eseménye Kádár János 1989. július 14-i temetése volt, aki egyetlenként a Panteonban teljesen önálló sírhelyet kapott – állítólag utódja, Grósz Károly döntött úgy, hogy a pártfőtitkár alakja meghaladta a hagyományos értelemben vett munkásmozgalmárét, ezért nem skatulyázható be sem a legkiemelkedőbbek, sem a kiemelkedők közé.
Örökké megmarad
A Panteon létjogosultságát nem vitatta senki harminc éven át, és a tulajdonviszonyai sem voltak érdekesek, hiszen minden ezzel kapcsolatos döntést a Magyar Szocialista Munkáspárt hozott, bár a fenntartás kötelezettsége és az építmények tulajdonjoga – miként a temető egyéb tárgyai esetében is – a fővárosé volt. Csakhogy 1990-ben, a Fővárosi Tanács nem finanszírozta tovább a panteoni sírok gondozását, ezt a családokra hárította át. De valószínűleg nem ez lehetett az oka annak, hogy 1990-től kezdve jó néhány hozzátartozó úgy döntött, más sírhelyet keres: mások mellett Rajk László, József Attila, Szakasits Árpád hamvait is elszállították, a Munkásmozgalmi Panteonhoz kötődni ekkor már nemcsak az egykori „kiemelkedők” hozzátartozóinak lett kínos. A Kádár-temetés után a korszak közismert pártvezetőit, Aczél Györgyöt, Apró Antalt, Marosán Györgyöt, Czinege Lajost vagy Grósz Károlyt sem ide temették, és legfeljebb az fordult elő nagy ritkán, hogy elhunyt özvegyeket helyeztek a férjük mellé – utoljára 2009-ben Kreutz Róbertnét. Pedig hely bőven akadt volna, hiszen a 340 urnahelyből csak hetvenötbe temettek a harminc év alatt.
„A rendszerváltás utáni években előfordultak elszigetelt törekvések a munkásmozgalmi pantheon felszámolására, de ez komoly formában nem került szóba. Az a rendelet, mely szerint ezek a nyughelyek örök időkre szólnak, az 1990-es évek közepén még érvényben volt, és a munkásmozgalmi pantheon státusa hivatalosan máig megkülönböztetett” – írta 1999-ben Tóth Vilmos A Kerepesi úti temető másfél évszázada című tanulmányában. Ez pedig annak ellenére érvényes ma is, hogy 2014-ben a temető állami tulajdonba került, üzemeltetését és fenntartását pedig két évvel később a Nemzeti Örökség Intézete kapta meg. A Munkásmozgalmi Panteon mauzóleumába 2019-ig vezetett sétákon lehetett bejutni, ekkor azonban a harminc évig „úgy hagyott” épületet le kellett zárni. A növényzet ugyanis szó szerint „belenőtt” a tetőbe, s ennek következtében nemcsak a vakolat kezdett hullani, de a villamos szigetelés is tönkrement, így az elektromos hálózat életveszélyessé vált. Azóta ponyva került a tetőre, a vezetékek javítását is elkezdték, ám a teljes felújítására aligha lesz pénz a közeljövőben. Jelenleg a Nemzeti Örökség Intézete az állagmegóvást tekinti reális célnak, utóbbiba az is beletartozik, hogy a mauzóleum a közeljövőben ismét látogatható legyen.
Köszönet Szabó Viktor történésznek, a Nemzeti Örökség Intézete idegenforgalmi osztályvezetőjének a cikk megírásához nyújtott nélkülözhetetlen segítségéért.
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
