1968: a reform kezdete és vége

Gázról a fékre

Lokál

Merész gazdasági reformba kezdett 50 éve a magyar pártvezetés. A folyamat azonban hamar elakadt – ebben hazai és külföldi tényezők is közrejátszottak.

Fél évszázada új gazdaságirányítási modell lépett életbe az addig szigorú tervutasításos alapon működő magyar gazdaságban: a lépést legalább fél évtizedes elméleti előkészületek és viták előzték meg, bevezetéséről pedig a Magyar Szocialista Munkáspárt (azaz az akkori kommunista állampárt) Központi Bizottságának 1966. május 25–27-i ülése döntött.

 

Terv és munkás

Az 1968 januárjában életbe lépett szabályozás – az „Új Gazdasági Mechanizmus” – értelmében növekedett a vállalati önállóság (nyilván a szocialista állam tulajdonosi jogainak fennmaradása mellett), a nyereségérdekeltté tett cégeket pedig inkább szabályozókkal, mint éves, öt­éves tervekkel igyekeztek a gazdaságpolitikai célok teljesítésének irányába terelni. A felügyeleti szerv a továbbiakban nem utasíthatta a vállalatot, már ha nem fűződött ehhez különleges érdek (honvédelem, nemzetközi szerződések teljesítése, vagy a belföldi ellátás szempontja). A termelési döntések a vállalatok kezébe kerültek – a nagyobb beruházásoknál a rendelkezés jogát azonban az állam fenntartotta magának. A legnagyobb izgalmat az váltotta ki, hogy a fogyasztási cikkek árát (a forgalom negyedét kitevő körben) liberalizálták (a többi kötött szinten maradt, vagy maximum a körül ingadozhatott). Inkább elvi-ideológiai jelentőségű volt, hogy hivatalosan is elismerték az állami és a szövetkezeti tulajdonforma egyenjogúságát, valamint a kismagántulajdon fontosságát és hasznosságát is (bár azért ott tettek keresztbe a „maszekoknak”, ahol tudtak). A vállalatok közötti különbséget növelte, hogy kinél mennyi maradt az adózott nyereségből, de az állam továbbra sem hagyott senkit tönkremenni. Némileg oldódtak a korábbi munka­erőpiaci kötöttségek is, de azért munkanélküliségről egy pillanatig sem beszélhettünk, sőt, több ágazatban fennmaradt a krónikus munkaerőhiány. (Amire ugyanúgy áll korunk közgazdászainak a mai „munkaerőhiányra” vonatkozó megállapítása: hosszú távon ez csupán kamu fogalom, s azt leplezi, hogy a termelők nem hajlandók megfizetni a munkaerő valós árát.)

Ezek a reformok visszanézve talán nem tűnnek oly radikálisnak, de a csak lassan enyhülő kaszárnyaszocializmushoz szokott kortársak annál nagyobb változásként élték át. Főleg, hogy ehhez lazán kapcsolódva számos más változással is együtt járt a gazdasági reform. Az utazási korlátozások enyhítése legalábbis alkalomszerűen kinyitotta sokak előtt a külvilágot, a nyugati vagy nyugati mintájú fogyasztói javakhoz szabadabban lehetett hozzáférni, s a szórakoztató tartalmakhoz, ezen belül a szintén nyugati inspirációjú ifjúsági zenei (pop-) kultúrához való hivatalos viszony is megengedőbb lett. Mindez persze egy önkényuralmi rendszer keretei között történt, ami egyben magyarázza is a reformok későbbi szomorú sorsát.

A reform megakasztását hosszú időn át főleg külső erőknek, a brezsnyevi Szovjetunió rosszallásának tulajdonították, amihez mintegy szekundált a sokszor még náluk is vonalasabb NDK-s, bolgár, sőt lengyel (majd 1969-től kezdve az új csehszlovák) pártvezetés. Szokás emlegetni a reformok sorsa szempontjából szerencsétlen, más tekintetben meg tragikus külpolitikai kontextust: az 1968-as lengyel tavasz eltiprását, az ottani diákmozgalmak vereségét (amit brutális antiszemita kampány kísért, részben az 1967-es arab–izraeli háborúhoz kapcsolódva), és persze a prágai tavasz fegyveres eltiprását 1968 augusztusában, amelyben tevékeny szerepet játszott a Magyar Néphadsereg is.

 

Összevonja szemöldökét

Csakhogy a magyar reform kidolgozása a nyilvánosság előtt, viták keretében zajlott, a pártvezetés a reformközgazdászok radikális javaslatait erősen lebutítva valósította meg, s a szovjet illetékeseknek minderről tudomása is volt. Ki is fejezték aggodalmukat, de zömmel még 1967–1968-ban, tehát a reform közvetlen előkészületei és bevezetése idején. 1968-ban a szovjet vezetés Magyarország iránti figyelme sokat lanyhult éppen a külpolitikai fejlemények, mindenekelőtt a csehszlovákiai események miatt: ott ugyanis határozottan a pluralizmus felé mutató politikai változások történtek, és e folyamatot Moszkva a maga merev marxista–leninista, illetve pragmatikus összbirodalmi megfontolásaiból ellenforradalminak tekintette. Ehhez képest a magyar reformok komoly poli­tikai változással nem jártak, pluralizmusról továbbra sem lehetett beszélni, az országot változatlanul Kádár János uralta – papíron a kollektív vezetés elvét érvényesítve – egy, a reformok szempontjából nagyon is megosztott felsőbb pártvezetés élén. Ha jelentkezett is valamiféle politikai többosztatúság, az szigorúan az MSZMP-n belül létezett, ahol a reform (különböző mértékben elkötelezett) híveinek informális csoportja állt szemben a reform ellen­zői­vel, a keményvonalasok, a „munkásellenzék” vezetőivel, akik ugyancsak tartózkodtak attól, hogy formális frakciót alkossanak. Ennek megértéséhez fontos tudni, hogy a kádári Magyarország öndefiníciójának fontos része volt mindenféle (egyrészt a rákosista-sztálinista, másrészt a revizionista-nagyimrista) frakciózás elutasítása és a közelmúlt terrorja, kivégzései, illetve tisztogatásai sem csináltak ehhez kedvet senkinek. A reform kidolgozásában mindenekelőtt Nyers Rezső, a párt (1962-től regnáló) gazdaságpolitikai titkára, Fock Jenő (1967 és 1975 között a Minisztertanács elnöke, magyarul kormányfő), és az agrárreformért, a magyar „zöld forradalomért” is felelős Fehér Lajos (politikai bizottsági tag, 1962 és 1974 között a Minisztertanács elnökhelyettese) vett részt. A reformot mintegy laikusként támogatta Aczél György, a fontolva haladó és liberalizálódó, három T-s (támogatott, tűrt, tiltott) kultúrpolitika irányítója. Nyers Rezső emlékei szerint a Politikai Bizottság (PB) jó egyharmada állt a reform bevezetése mögé, s a többiek álláspontja attól függött, miként vélekedik Kádár. A főtitkár tevőlegesen nem vett részt a reformdöntések kidolgozásában.

A jelenkori történészek szerint (s itt utalnék például Honvári János tanulmányaira) Kádár János nem egyszerűen szovjet nyomásra döntött a reformok megtorpedózása mellett, sokkal inkább belső okok vezettek ehhez. Nem az volt a lényeg, miként vélekedik a reformokról mondjuk Biszku Béla vagy Komócsin Zoltán, a Központi Bizottság (KB) két befolyásos titkára, egyben PB-tagok, vagy éppen Gáspár Sándor, a Szakszervezetek Országos Tanácsának főtitkára. Ők a kezdetektől ellenezték a folyamatot, hangjuk és befolyásuk legfeljebb akkor erősödött meg, amikor kiderült, hogy a mérsékelt reformnak is vannak relatív vesztesei, például a rezsim támaszaiként megjelenített nagyipari dolgozók. Természetesen e vélekedés is sommás; sokkal inkább arról volt szó, hogy még ebben a körben is megnőttek az eltérő vállalati nyereségek különbségéből fakadó „bérfeszültségek”, s ennek nyomán valahogy felerősödött a vesztesek hangja (amelyet szakszervezeti és pártvezetők, no meg besúgójelentések tolmácsoltak a felső körök felé).

Az is jellemző, hogy a reform keltette feszültségeket miként próbálták tompítani kézi vezérléssel. A bevezetést követően például a tervezettnél 20 százalékkal magasabb lett a vállalatok nyeresége; ám ennek forrása zömmel nem a jobb teljesítmény, hanem az egyes vállalatoknak nyújtott pozitívan diszkriminatív engedmények és kedvezmények, no meg a fogyasztói árak önkényes és ötletszerű emelése volt. A kormány erre válaszként 1968 végén megemelte a vállalati adókat, viszont megkurtította a támogatásokat, és csak ezzel 8 milliárd forintot vont el a gazdasági aktoroktól. A reform első évében keletkezett nyereségrészesedés kiosztásakor 10-12-szeres jövedelmi különbség keletkezett a szocialista vállalatok vezetői és a dolgozók között. Az ennek nyomán támadt vezetőellenes hangulatot látva a központ látványosan csökkentette a vezetők nyereségérdekeltségét – cserébe viszont alaposan megemelte azok alapbérét (ez utóbbiak összegét többnyire titokban tudták tartani). Ekkor már hatásosan működött a nagyvállalati lobbi, amely a munkásosztályra hivatkozva elérte, hogy csökkentsék a termelőszövetkezetek jól menő melléküzemágaiban legálisan kifizethető jövedelmeket. A gazdasági reform teremtette szimulált piaci viszonyok társadalmi feszültségeket keltettek, és nem enyhítették a szocialista rendszerből fakadó gazdasági szerkezeti gondokat sem.

Kádárt az induláskor elsősorban azzal tudták meggyőzni a reform támogatói, hogy elhitették vele: ez újabb lépés az életszínvonal emelésére (ami – és Kádár számára ez volt ’56 fő tanulsága – kulcsfontosságú a társadalom megbékítése szempontjából). A reform nyomán kétségtelenül növekvő fogyasztásból azonban nem következett nagyobb fokú elégedettség, sőt, a reform bevezetése nyomán átmenetileg megtorpant a gazdasági növekedés is. A következetlen változtatások nem segítették sem a termelékenység, sem a hatékonyság javulását.

Annak, hogy Kádár mind nagyobb (bár nem teljes) mértékben igazodott a szovjet vezetés elvárásaihoz, keveset emlegetett gazdasági okai is voltak. A kortársak ugyan hajlamosak voltak úgy vélekedni, hogy mi tartjuk el a szocialista országok gazdasági tömörülését, a KGST-t, de ez korántsem volt így. A Szovjet­unió és a többi csatlós ország nem csupán a forradalom leverése után nyújtott kedvezményes hiteleket Magyarországnak a rendszer megszilárdításához, hanem később is hozzájárultak a magyar gazdaság finanszírozásához. Kádár pressziója nyomán hol többlet-nyersanyag-szállítást, hol a korábban felvett szocialista hitelek visszafizetésének későbbre halasztását sikerült elérni. A szovjetek a hetvenes évek végéig, ha vonakodva és a megfelelő ellentételezést követelve is, de rendre teljesítették a magyar igényeket; e többletnyersanyagra szüksége is volt a hazai gazdaságnak, hiszen egyrészt nyugati importot váltott ki, másrészt magyar áruval lehetett érte fizetni. A magyar tárgyalódelegációk sokszor azzal fenyegetőztek, hogy ha nem adnak halasztást a hiteltörlesztésre, illetve nem kapunk több nyersanyagot, akkor növeljük a „tőkés” kereskedelem részarányát, és belépünk a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe. (Utóbbi a népgazdaság és az államháztartás többszöri megroppanása után következett be a nyolcvanas évek elején.)

 

Elvtársi légkörben

A reform bukását hivatalosan Kádár és Brezsnyev 1972. februári zavidovói találkozójához szokás kötni, ám valójában a visszarendeződés az ezt megelőző belső pártvitákon megtörtént. Noha Kádár teljes mértékben nem fogadta el ugyan Biszku, Komócsin és társaik kritikáját (akik növekvő bizonytalanságról és a stabilitásba vetett hit megrendüléséről beszéltek), egyre nagyobb mértékben osztotta aggodalmaikat, különösen, ami az alaptalannak és túlzó mértékűnek érzett áremelkedéseket és a jövedelmi különbségek „aránytalan” növekedését illeti. Bár hivatalosan sohasem vonta vissza az Új Gazdasági Mechanizmust, a vezetés a hetvenes évek legelején bizonytalan időre lemondott a további reformokról, a meglévők hatását pedig adminisztratív úton igyekeztek korlátozni. A reform végleges megakasztásához remek ürügyet kínált az 1973-as olajárrobbanás és világgazdasági válság, ezek az ideológiai banalitásokra rácáfolva „begyűrűztek” a szocialista világba is, és hatásaik kezelése újabb centralizáláshoz adott ürügyet. Nyers, Fehér és Fock 1974-re bukott emberek lettek, Aczél egy sorral hátrébb lépett, míg az ellenzők közül Komócsin 1974-ben meghalt, Biszku pedig az évtized közepétől sokat vesztett befolyásából.

A reformok nyomán megindult szellemi pezsgés, a hetvenes évek elejére érzékelhető autonóm társadalmi-politikai mozgások ellen a hatósági-adminisztratív – azaz rendőrállami – fellépést választották: legyen szó március 15-i tüntetés szétveréséről vagy „szakadár” értelmiségiek emigrációba kényszerítéséről. A kiszabadult reformszellemet azonban nem sikerült visszakényszeríteni a palackba: elég volt néhány világgazdasági-pénzügyi válság, olajárrobbanás, és újra előkerült a halaszthatatlannak ítélt gazdasági reformok ügye. A kádári vezetés a hetvenes évek elejétől új forrást talált a lakosságnak az egész szocialista táborban irigyelt életszínvonalának további töretlen emelésére, de az akkor olcsónak tűnő „nyugati” hitelek felvételével sikerült bevinni a rezsimet később alapjaiban megrengető, majd a rendszerváltás utáni időszakra továbbörökített eladósodási spirálba.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.