„A Volvót nem a magyar aszfaltra tervezték, mennek is szét rendesen. Bezzeg a kétszázasok harminc évet is kibírnak” – mereng mögöttem egy idősebb férfi. Buszokról beszél, a „finnyás svédről”, és a „jó magyar” Ikarus legendás típusáról, a 260-asról, és annak csuklós változatáról, a 280-asról, amelyből az elsőt 1971-ben állította forgalomba a BKV, de még most is van belőle. Beszélgetőtársa meg sem próbálja megfordítani a dolgot – de miért nem tudtunk soha utat építeni? –, nem is lenne illendő. A magyar buszgyártásra emlékezünk, nem az úthengeres Józsira. Az Ikarusra, ami többszörös vörös zászló-, aranykoszorú és -köszörű kitüntetése ellenére sem csak a szocialista országokban aratott sikert. Ám ezzel a névvel borítékolhatták, hogy előbb-utóbb bukás lesz a vége.
Albert és Mészöly
Vagy negyvenen ácsorgunk Mátyásföldön, a HÉV Imre utcai megállójában. Családi házak, zöldellő fák mindenfelé, ki gondolná, hogy Budapest egyik legnagyobb gyárának maradványait takarják. „Itt hömpölygött a tömeg a dudaszó után” – mutat a merőleges László utcára a buszgyár egykori dolgozója, de gyorsan hozzáteszi, hogy nem ezért szélesítették ki a kertvárosi utcát. „Itt kellett volna kijönniük próbaútra a buszoknak, csakhogy nem gondoltak arra, hogy a HÉV-átjáró miatt nem lehet busszal rákanyarodni a Veres Péter útra. Akkor jöttek rá, amikor kész volt az út.”
Mi a sokkal keskenyebb Blaha Lujza utcán indulunk el, amelyen – lévén kerülőút – a bennfentesek szerint csak a különc munkások jártak. Az „üzemi szarka” kifejezés is előkerül, pont itt ne loptak volna?
A XVI. kerületi helytörténeti gyűjtemény kínálatában régóta vannak „városnéző” séták, de a tavalyi „formabontó” program sikerén felbuzdulva – Kiss Béla bádogos rémtetteit (Bővebben: Csapra verve – A cinkotai asszonyirtó nyomában, Magyar Narancs, 2014. november 2.) felidézve tartott idegenvezetést a gyűjtemény munkatársa, Benedek Ágnes – ismét egy tematikus, cseppet sem szívderítő történet nyomába indulhattunk. Ám ahogy akkor, úgy most is egy sor olyan dolgot is megtudhatunk, aminek ugyan semmi köze az Ikarus gyárhoz, ám a környékhez annál több. Ki gondolná, hogy pont itt, a Blaha Lujza utcában sikerül majdnem az összes, többnyire 100 évnél idősebb családi házat (villát) védetté nyilváníttatni, és ezzel megakadályozni az oly népszerű oroszlános és székely kapuk, babaházak és alpesi jellegű építmények stb. elterjedését. De az is megér pár szót, hogy Mátyásföld lakója és jelentős lokálpatriótája volt Friedrich Károly exminiszterelnök, aki legalább akkora focibolond volt, mint a mostani, viszont jóval sikeresebb. Aktív korában, a MAFC játékosaként egyszer magára ölthette a címeres mezt is, s volt MLSZ-elnök is.
Mi pedig megérkezünk az Ikarus-sporttelepre, amit tavaly műfüvesítettek, természetesen a labdarúgó-utánpótlás kedvéért. Ehhez képest kizárólag atlétákat látni, ha csak azt a pár pocakos, negyvenes férfit nem tekintjük utánpótlásnak, akik a nagypályán egykapuznak. Benedek Ágnes elmondja, hogy az Ikarus focicsapata 66 éves fennállása alatt egyszer, ha eljutott az NB II-ig, viszont itt játszott Mészöly Kálmánnak és Albert Flóriánnak is a testvére, Bandi és Feri.
Gyere ki a művház elé!
„Itt meg a Neoton és Komár Laci.” Ezt már a gyár főbejáratával szemközt álló szocreál monstrum, az Ikarus művelődési ház kapujában mondja Teszák Sándor karikaturista, aki nemcsak a buszos üzemi lapnak volt a munkatársa, de a gyár dekoratőreként számtalan nőnap, pártaktíva, április 4-i és november 7-i ünnepség díszletezése is a nevéhez fűződik. „Szász Endre is itt dolgozott egy ideig, és kénytelen volt elismerni, hogy a kétszeres életnagyságú Leninben én vagyok jobb” – viccelődik. Azt viszont halál komolyan mondja, hogy az 1952-ben épült kultúrház padlózatát egyenesen a budai várból szállították ide. Miért ne? Állítólag a Sztálin-szobrot is „használt” bronzból öntötték. Odabent szintén tetten érhetők ilyen-olyan szocreál gegek, például a fáklya alakú lámpatartók. A legszebb mégis az a falat betöltő (és kifogástalan állapotú) mozaik, amin egy fehér inges férfi teszi a szépet (szaval?) egy olvasó nőnek, mögöttük pedig néptáncos pár ropja a mezőn, a háttérben gyárkémény füstölög, és természetesen áll ott egy szép autóbusz is. Az ismeretlen mester Petőfi-idézetet is választott: „Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán: / Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, / Mert itt van már a Kánaán!”
| ||
Ám a XIX. század költői helyett inkább a közelmúlt szórakoztató iparosait emlegetik többen. (Meg a kerthelyiséget, a fotószakkört, a szabás-varrás tanfolyamot stb.) Van, aki Zalatnay Cinire, a Záray–Vámosi házaspárra, más a Hungáriára, megint más a Sakk-Mattra emlékszik – istenem, mekkora bulik voltak! Ráadásul a nyolcvanas évek elején ez volt a Kontroll csoport törzsklubja, Bódy Gábor pedig itt forgatta a Kutya éji dala című filmjéhez a Bizottság és a Vágtázó Halottkémek koncertjeleneteit. Potom 150 millióért árulják az évek óta üresen álló, hatalmas épületet, így sem kell senkinek.
Mint a németek a háború végén
Korábban többször írtunk az Ikarus gyár tündökléséről, nyomorúságos bukásáról (Lejtmenetben, 2003. október 30., Akár a névadó, 2007. december 6.), ám ami a hatalmas gyártelepből mostanra maradt, arra nincsenek szavak. „Tiszta Csernobil” – jegyzi meg valaki, látva a romos épületeket, üres csarnokokat. Azok az egykori Ikarus-dolgozók, akik nosztalgiatúrára, szellemidézésre fizettek be, kis híján sokkot kapnak. Noha az új gazda a hangzatos Ikarus ipari park nevet adta a területnek, és működik is itt egy sor vállalkozás, talán nem véletlen, hogy a csoport bejuttatását komoly procedúra előzte meg, fényképezni pedig szigorúan tilos. Hát persze. Olyan az egész, mint amit nemrégiben légitámadás ért, ezért egyáltalán nem lepődünk meg az óvintézkedéseken. Meg azon sem, hogy az itteni raktárakat átlagosan 1,3 eurós (nincs 500 forint) négyzetméteráron kínálják a reménybeli bérlőknek.
| ||
Ha nem itt volna a buszjavítással és felújítással foglalkozó Lanta Consulting Kft. telephelye, mondhatnánk azt is, hogy nincs semmi látnivaló. Így viszont mégiscsak vannak buszok, és mivel a cég bérelt csarnokában éppen muzeális járműveken dolgoznak, egy pillanatra azt is hihetnénk, hogy megelevenedik a múlt. „Itt a szerszámgépeket gyártották” – mondja az egyik régi ikarusos, de nem ünneprontásból, csak a tárgyilagosság kedvéért. „Amikor Széles Gáboré lett az Ikarus, azzal kezdte, hogy mindent leszereltetett és eladott, ami mozdítható volt. Mint valami német hadiüzemben a háború vége felé… Akkor már látni lehetett, hogy vége a dalnak” – teszi hozzá keserűen.
Ennek ellenére az összes politikus, aki a XVI. kerületben próbálkozott az elmúlt tíz évben, az Ikarus feltámadását ígérte. Mentségükre szolgáljon (dehogy szolgáljon!), hogy nem vettek részt a miénkhez hasonló kiránduláson.
