Szállodáról szállodára
Az erdélyi születésű Finta József az érettségi után a Képzőművészeti Főiskolára és a Műegyetem építészkarára is beadta jelentkezését, az utóbbira vették fel előbb. 1958-ban, diplomázása után került a Lakótervhez, s Janáky István javaslatára az építőművészek mesteriskolájára is felvették. 1960-ban már állt első épülete, a tiszalöki kultúrház, de az igencsak eltért az eredeti tervektől, így első műként a dunaújvárosi garzonház-klub-élelmiszerbolt épületegyüttes tekinthető, ez 1965-ben Ybl-díjat ért. Pályatársaival az akkor lendületes tempóban épülő Salgótarjánban is dolgozott: az 1969-ben átadott Pécskő Áruház és az 1969 és 1972 között épült ún. Csillagházak fűződnek a nevéhez. De közben már egy igazán nagy feladatot kapott: ő tervezhette az amerikai tőkéből a szocialista Magyarországon emelt Hotel Intercontinentalt (ma: Marriott). (Bővebben: Luxusszálló a Duna partján, Magyar Narancs, 2020. február 20.) A felkérés talán túl hamar is jött: a fiatal építész majd’ beleroppant a dollárra vágyó szocialista állam és az amerikai tőke jelentette nyomásba, visszaemlékezéseiben szívproblémáinak kezdetét ide vezette vissza. Mégis ez az az épület, amely meghatározónak mondható a későbbi pályáját illetően. Az 1969-ben átadott szálloda építése során Finta megismerte a külföldi beruházókkal, a nagytőkével való tárgyalás technikáit, kitanulta a vezetést – és ez óriási előnyhöz juttatta őt a későbbi megrendelések elnyerésénél.
1970-ben már a Volga Szállodát tervezte szédületes tempóban, ugyanis a közelgő Vadászati Világkiállítás miatt az első tervvázlattól az átadásig mindössze 13 hónap telt el. A siker külföldi megrendeléseket is hozott, a Volgát hamarosan csehszlovákiai megbízások – a brnói Hotel Voroněž, a pozsonyi Hotel Bratislava és két munkásszálló, a Hron és a Nitra – követték.
A hetvenes évek végétől az osztrák hitelprogram keretében épültek az újabb szállodák: 1979–1981 között a 408 szobás Forum (ma: Intercontinental) aranybarna tömbje, a kongresszusi központtal is kiegészített 324 szobás Novotel (1977–1982) és a szintén 1982-ben átadott, paneles Buda Penta (ma: Mercure Buda). Az osztrák–magyar megállapodás szerint osztrák hitelből építkezhetett az akkori Magyarország, de osztrák kivitelező céggel kellett megállapodni. A sok, egymásra torlódó megrendelés Finta saját bevallása szerint is hullámzó minőségi színvonalat eredményezett.
Irodaházak a belvárosban
Az építész sokkal jobbnak tartotta a Bajcsy-Zsilinszky út–József Attila utca sarkán emelkedő irodaházát, amelynél a felső szintek homlokzati díszítményei a szomszédos történelmi épületekre rímelnek, míg a kis torony a Bazilika kupolái felé tett gesztusként jelenik meg a Deák tér felől szemlélve. Pénz híján került betonhomlokzat a díszesebb és tartósabb gránit helyére.
A nyolcvanas években Magyarországra is megérkező posztmodern ihlette meg Fintát a Váci utcába tervezett 1985-ös épületpárosánál: az egyik oldalon a Zászlós Irodaház, a másikon a Taverna Szálló épületével. A szálloda még a korábban a környéken kiépült passzázsrendszer gondolatát is továbbvitte, a két épület közé tervezett híd ötlete az engedélyeztetésnél bukott el. A posztmodern korszak terméke a Hősök tere közelében 1990-ben emelt Liget Szálló is. Itt a szobák zömét a szomszédos ház tűzfalát takaró tömb „fogadta be”, így az utca felé már a környező villákhoz igazodó léptékű beépítést lehetett megvalósítani.
A rendszerváltás után Fintának 1994-ben már önálló építészirodája volt, és a posztmodern rövid időszaka után az építész a high-tech felé fordult. Ennek a váltásnak az első eredménye lett a Hotel Kempinski (1992). Az amerikai megrendelői igényekre vezethető vissza, hogy a Finta által még átjárhatónak, üzletekkel és vendéglátóhelyekkel gazdagítottnak tervezett földszinti tér a valóságban sokkal zártabb lett, a bejárati előcsarnok tere közösségi térként, találkozópontként nem működik. Az épület stílusa, amerikaias „pöffeszkedése” hatalmas vitát váltott ki az átadása körüli időszakban, ennek ellenére ma is a főváros egyik legmagasabb besorolású szállodája. Szintén a high-tech jegyében született a Szabadság tér sarkán álló Bank Center (1996), amelynek négy toronyépületét – budapesti léptékkel – grandiózus belső átrium köti össze. A környék reprezentatív épületeire a ház nemes gránithomlokzataival igyekszik reflektálni, de megjelenésében egyértelműen a 90-es évek szülötte. Magasabb, mint a szomszéd házak, ami különösen Budáról nézve feltűnő. Ezt több-kevesebb sikerrel oldja a kissé visszahúzott felső szintek üvegburkolata, amely az eget tükrözi vissza.
Örökség
Történelmi épületállomány híján nem volt ilyen illeszkedési kényszer a Teve utca elején álló „rendőrpalota” tervezésénél. A terveket itt az anyagi kényszer is faragta: az egyik szárny sosem épült meg, a homlokzaton eredetileg nagyobb lett volna a gránitfelületek aránya az üveghez képest. Ezzel együtt talán ez az egyik legsikerültebb alkotás az oeuvre-ben – az Index portálon 2005-ben megtartott szavazáson ezt ítélték a legjobbnak az olvasók is. Finta nagy lendülettel vetette be magát a (meg nem valósult) világkiállítás tervezésébe is – olyannyira, hogy még azt a vádat is megkapta, hogy a hatalmas Expo-projektet kizárólag magának akarja. A világkiállításból nem lett semmi, de az „I” jelű épület 1998-ra megépülhetett Lágymányoson. A vörös téglás homlokzat, az íves formákkal tagolt tömb barátságos összhatást nyújt, az épületet nem érezzük nyomasztónak. Utána a Westend bevásárlóközpont hihetetlen tempóban épült fel a Nyugatinál: az alapkőletételtől az 1999-es átadásig mindössze 370 nap telt el. Az üzleti sikert mutatja, hogy a 2010-es években tervbe vették a Westend II. megépítését is, amivel már két metróállomása lenne a plázát, szállodát és irodákat is magába foglaló épületegyüttesnek. Finta József utolsó, nagy léptékű munkája az Esztergomban megépült Aquasziget volt 2005-ben.
Fotó: Fortepan/Főfotó
Finta munkásságának javát szállodák, irodaházak, bevásárlóközpontok teszik ki (hosszú élete során mindössze két családi házat és egy templomot tervezett), amelyek általában a „nagytőke” beruházásai. A magyar építészek közül Finta értette a legjobban, hogy hogyan kell velük sikeresen tárgyalni, de talán ehhez kapcsolódik az is, hogy a szakmai sikerek, díjak mellé a rendszerváltást követő időszakban megvalósult terveit a közvélemény növekvő ellenszenve kísérte. A közvélemény ugyanis nem értesül arról, ha a megrendelő az építész feje fölött átnyúlva kényszerít ki nagyobb szobaszámot, nagyobb épülettömböt – így az építészt bírálják. De az elhibázott várostervezéssel a Nagykörút szomszédságába épült Westendért is sokan Fintát okolják, holott ő az épület megtervezésére, nem urbanisztikai kérdések megválaszolására kapott megbízást. Finta életműve ezzel együtt is hullámzó: az anyagi okok miatt leegyszerűsített Schönherz kollégiumtól a tőkeerős beruházóval megtámogatott Bank Centerig igen széles pályán mozog. De tegyük hozzá azt is, hogy korábbi műveinek megítélésénél (gyakran elítélésénél) szerepet játszik az elavulás ténye is, ami a 30–70 éves korú épületeknél figyelhető meg leginkább – ezek az épületek már régen nem mondhatók újszerűnek, frissnek, stílusukban és anyaghasználatukban, technológiájukban is eljárt felettük az idő. Ugyanakkor még messze nem olyan idősek, hogy a hazai műemlékvédelem, vagy pláne a közvélemény a történelmi múltunk megőrzésre érdemes alkotásaiként tekintsen rájuk. A következő évtizedekben egyes Finta-épületeket talán le is bontanak, és többet alaposan átépíthetnek. Lassan megváltozik majd az utókor ítélete is: ha a ma még legfeljebb a szocreálig húzódó történelmi szemlélet fokozatosan kitolódik a Kádár-korszak késő modernje felé, akkor óhatatlanul átértékelődnek Finta akkor még álló épületei is.
A szerző újságíró, blogger. Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
