A szocializmus éveiben az avatóünnepségeket általában „hazánk felszabadulásának” vagy a „nagy októberi szocialista forradalom kitörésének” évfordulójára időzítették (április 4. és november 7.), a díszvendégek minden esetben a „párt és a kormány magas rangú vezetői” voltak. A háború utáni Budapest első luxusszállóját azonban 1969 szilveszterén nyitották meg, és az állampárt vagy a főváros helyett csupán a „hazai gazdasági élet több neves személyisége” képviseltette magát.
A nemzeti színű szalagot Rózsa Miklós, a Hungária Szálloda és Étterem Vállalat (Hungarhotels) vezérigazgatója vágta át, megnyitó beszédében az egekbe dicsérte a magyar tervezőket és kivitelezőket, és reményét fejezte ki, hogy a szálló „új pezsgést” visz a hazai idegenforgalomba. „Az ENSZ keretében rendezett nemzetközi kongresszusok eddig nem jutottak Bécsen túl, mivel nem volt olyan színvonalú szálló, amelyben a vendégeket fogadhatták volna” – mondta, bár ennek semmi jelentősége nem volt, az MTI korabeli tudósítása szerint ugyanis „az új szállóra 1970-re máris kitehetik a »megtelt« táblát”.
Megírták azt is – úgy látszik, a pártsajtó már akkor sem tudott elszakadni a megalomániától –, hogy „az InterContinental cég szakemberei szerint nincs több ilyen szép szállodájuk”, hogy „a Hotel Duna a világ egyik legszebb vendéglátóipari létesítménye”. „350-ből 349 szobája a Dunára néz, „emeletenként váltakozó színű, zöld-sárga és kék-zöld árnyalatú bútorok, szőnyegek, drapériák díszítik a szobákat”.
A pesti Duna-part Erzsébet híd és Lánchíd közé eső szakasza, a Dunakorzó a századfordulóra Budapest legfelkapottabb része lett, akkoriban úgy mondták: „a főváros reprezentatív sétaútja, az előkelő szállodák helye, az idegenforgalom gócpontja”. Az itt álló négy szálloda 552 szobája a harmincas évek végén a „minőségileg kategorizált” budapesti szálláshelyek több mint egytizedét tette ki, ami azért nagy szám, mert összesen 68 ilyen szálloda működött a fővárosban.
| ||
Kéne egy korzó
Ám 1944/1945 fordulóján nemcsak a korzó, de az itt álló épületek java is elpusztult. Csak az ún. Thonet-ház, a szállodák közül pedig a Bristol élte túl Budapest ostromát, utóbbit Duna Szálló néven nyitották meg újra. Felmerült, hogy újra megépítik a szinte megsemmisült épületeket, sőt volt olyan elképzelés is, hogy mindent lebontanak, és parkot létesítenek itt. Ám amikor 1946 elején a Fővárosi Közmunkák Tanácsa úgy nyilatkozott, hogy a szállodasor „az első helyek egyikét foglalja el az újjáépítési programban”, és tervpályázatot írtak ki, nemcsak azt állapították meg, hogy „minél fájóbb a seb, annál felelősségteljesebb az orvos munkája”, de azt is, hogy helytelen „visszahamisítani a régit”.
Csakhogy miután megszülettek a pályaművek, kiosztották a díjakat, és közülük néhányat meg is vásároltak, arra jutottak, hogy „a különböző lehetőségek közötti választás” még nem aktuális. Ennek ellenére az egy évvel későbbi, Budapest talpraáll című kiállításon négy tervet is bemutattak, de a Városi Szemle kritikusa szerint „azok levetnek minden tradíciót, a múlttal semmiféle kapcsolatot nem tartanak”, és megállapította, hogy ha az újjáépítésben „ezeket a terveket követnék, a Korzó megsemmisülne, és helyette egy egészen más Duna-part jönne létre”. De a negyvenes évek végétől a téma lekerült a napirendről, a Duna Szálló vendégei pedig hosszú évekig a kiégett budai várat és a felrobbantott Erzsébet híd megmaradt pesti hídfőjét nézhették az ablakból.
A Dunakorzót csak az új Erzsébet híd 1964-es átadásához igazítva vette elő ismét a főváros, újabb tervpályázatot írtak ki, de ezek is az asztalfiókba kerültek. Pedig az idő sürgetett, ugyanis a hatalom ekkor már egészen másképp viszonyult az idegenforgalomhoz, mint az ötvenes években. A valutával fizető turista szívesen látott vendéggé vált, de nyugati mércével még a legmenőbb szállodák is csak jóindulattal voltak közepesnek mondhatók, ráadásul ezekből is nagyon kevés volt.
| ||
Amerikából jöttek
„Belátható, hogy érdemes áldozatot hozni. Ezért határoztuk el, hogy a népgazdaság anyagi lehetőségein belül újabb szállodákat építünk, és sor kerül néhány régi szálló felújítására is. Az építkezések beruházási összértéke mintegy 800 millió forint” – nyilatkozta 1967 elején a Hungarhotels vezérigazgatója a Népszabadságnak. S mivel a 800 millió elképesztően sok pénz volt, nem csoda, hogy a hatvanas évek közepétől valóságos szállodaépítési és -felújítási lázban égett az ország: megújult a Margitszigeti Nagyszálló és a Hotel Béke, a Városmajor mellett átadták a Budapest Szállót, amit mindenki „körszállónak” nevez azóta is, és természetesen kiemelt szerep jutott az árván maradt korzónak is.
Lebontották a Duna Szállót, mert kellett a hely az új, 350 szobás hotelnek, amely ugyancsak a Duna nevet kapta. Egészen pontosan a Duna InterContinental nevet, mivel – szocialista viszonyok közepette addig példátlan módon – az amerikai InterContinental Hotels szállodalánc teljes értékű tagjának épült 570 millió forintos beruházás keretében. „A szállót vállalatunk bankhitelből építteti. Megállapodás történt (…) az InterContinental Hotel Corporation (IHC) nevű ismert világcéggel, (…) az idegenforgalom bonyolításában szokásos anyagi érdekeltség mellett vendégeket szerveznek a szálloda számára” – magyarázta Rózsa Miklós a már idézett interjújában, de nem győzte hangsúlyozni, hogy az épülő szálloda ettől még száz százalékig magyar tulajdonú lesz, magyarok tervezik és magyarok építik.
A vezérigazgató arról már nem beszélt, hogy az amerikaiak semmit sem bíztak a véletlenre: egy centtel nem járultak hozzá az építési költségekhez, de mindenbe beleszólhattak. A Hungarhotels húsz évre szóló szerződést kötött velük: a névhasználatért, az üzemeltetési rendszer átadásáért, és a bevétel után jutalékot kellett fizetni az amerikaiaknak, akik cserébe vendégeket hoztak, és – ami ennél is fontosabb – a nevük garantálta, hogy a „kommunizmusban” is működhet világszínvonalú luxushotel.
Az „InterContinental-projekt” 1966-ban kezdődött, a tervezéssel a Budapesti Lakóépület Tervező Vállalat fiatal építészeit, Finta Józsefet és Kovácsy Lászlót bízták meg. „Olyan sürgős volt minden, hogy csak 1967 januárjában készült el a beruházási program, amikor már a kivitelezés is megindult. Vagyis: kezdettől fogva párhuzamosan fut a tervezés a kivitelezéssel” – nyilatkozta 1968-ban Finta a Tükörnek, és elmondta azt is, hogy az amerikaiaknak egészen más elképzeléseik voltak, mint nekik, és a végső változatot csak 1967 szeptemberében fogadták el. Erről a közvélemény mit sem sejtett, a terveket nem tették közszemlére, így miután felhúzták a monolit vasbeton falakat, a hatalmas építmény – amely akkora helyet foglalt el, mint a korábbi három szálloda együtt – inkább megrökönyödést váltott ki, mint csodálatot.
1969 szeptemberében, három hónappal az átadás előtt, a Magyar Nemzet vitasorozatot indított a témában, ami inkább arra szolgált, hogy az elégedetlenkedők kiírhatták magukból a „fájdalmukat”, változtatni már úgysem lehetett. A vitaindító cikket maga Finta József jegyezte, aki ugyancsak csalódásának adott hangot, mivel „az üzemeltető, a beruházó, a kivitelező, no meg a külföldi partnerrel folytatott tárgyalások – ha szerkesztési elveiben nem is, de – tömegében lényegesen átformálták a szállodát; elvetették annak íves vendégszoba-emeleteit, s ezzel merőben új tömegmozgatásra kényszerítették a tervezőket”.
A legtöbbet hangoztatott kifogás az volt, hogy a szálloda „elnyomja” a Vigadó épületét, és az sem tetszett, hogy a belvárosra néző oldala ablaktalan, leginkább börtönre emlékeztető „tűzfal”. „A szálló tetejéről tényleg elragadó kell legyen a budai hegyek panorámája, de sajnos ezt sokkal kevesebben láthatják majd, mint ahány szemlélőt a szállóval megfejelt Duna-parti házsor képe lehangol” – foglalta össze a lényeget egy olvasó.
De miután a Duna InterContinental átadása határidőre megtörtént, és a tudósítások szerint a szilveszteri ünnepségen 1200 vendég vett részt, másnapra már senkinek nem volt baja az épülettel. Az viszont gondot okozott, hogy januárban nemcsak a fizető vendégek, de a kíváncsi pestiek tömege is ellepte, sőt vállalati kollektívák és szocialista brigádok jelentkeztek be – körülnézni. „Büszkék vagyunk a pestiek szeretetére, igyekszünk is lehetőséget biztosítani a nézelődésre, de miután szombat-vasárnaponként torlódások keletkeznek, szükség van némi szabályozásra” – nyilatkozott Réder György igazgató; aztán egy idő után elmaradoztak a kíváncsiskodók.
A szálloda vezetése gyakran hangoztatta, hogy a magyar vendégeket is sok szeretettel várja, de az árakról diszkréten hallgatott: például egy üveg bor 85 forintba, a paprikás csirke 50 forintba került, a legolcsóbb szoba 330-ba. Ez akkoriban elképesztően soknak számított a hazai fizetésekhez mérten, a nyugati vendégek viszont nagyon olcsón vásárolhatták meg a luxust, mivel 1 dollár 30 forintot ért.
De a Hungarhotelsnek is bejött a számítása, jelentős mennyiségű valutához jutottak, és ahogy akkoriban mondták: „hazánk bekerült a nemzetközi idegenforgalom vérkeringésébe”, sőt 1972 februárjában negyedórára világhírűvé vált: itt ünnepelte 40. születésnapját Elizabeth Taylor a férjével, Richard Burtonnel olyan sztárok társaságában, mint Raquel Welch, Grace Kelly, Michael Caine, Ringo Starr. A nemzetközi bulvársajtó az eseményt az „évszázad bulijának” nevezte. Legalábbis azon a héten.
| ||
A InterContinental egyeduralma a hetvenes évek közepéig tartott, amíg 1976-ban a budai Várban meg nem nyílt a Hilton, és lett a szocialista szállodaipar egyes számú mutatványa. A nyolcvanas évek elején a Dunakorzón két új szálloda épült: a Forum (1981) és az Atrium-Hyatt (1982), sokak szerint ezekkel sikerült végképp elrondítani a belvárosi Duna-partot. A Duna InterContinental 1997-ben a Marriott szállodalánc tulajdonába került, azóta Budapest Marriott Hotelnek nevezik, és hogy legyen egy kis kavarodás is, ugyanekkor az InterContinental a Forumot vásárolta meg, úgyhogy azóta egy InterContinental Budapest nevű szálloda áll a Duna partján.
