„Túl könnyű megoldás volna egyik verssorát kiírni és ahhoz mintázni az alakot. Banálisan megisteníteni a költőt, vagy az ő nevében modernkedni szintén nem elég” – írta 1947 őszén a Szabad Művészet, miután a pályaműveket kiállították, és a cikk szerzője még Beck András nyertes tervét sem tartotta hibátlannak. Ekkor még úgy képzelték, hogy a művet a költő halálának évfordulóján, 1948. december 5-én állítják fel az Eskü téren (ma Március 15. tér), de májusban, amikor bemutatták a szobor agyagmodelljét a sajtó képviselőinek, már a Szabadság tér is felmerült a lehetséges helyszínek között. Az esemény súlyát jelzi, hogy a bemutató előtt maga Lukács György tartott előadást, arra biztatva a hallgatóságot, hogy legyen kritikus, „a bírálatnak segítségül kell jönnie, hogy a művész minél tökéletesebb szobrot teremtsen”. Ám nagy volt a meglepetés, amikor megmutatták az agyagtervet. „Formailag, részben tartalmilag is különbözik attól a műtől, amellyel Beck András megnyerte a pályázatot, de különb is annál” – írta erről a Szabad Szó, de reményét is kifejezte, hogy ha a szobor elnyeri végső formáját, „nyilván megoldódik az az ellentmondás, amely az arc bágyadtsága és az alak dinamikája között van”. Pár hónappal később arról számolt be a sajtó, hogy a József Attila-szobrot az Erzsébet körút és a Dohány utca sarkán álló, lebontandó Rákosi Jenő-szobor talapzatára illesztik. Decemberben pedig nem történt semmi.
A lapok 1949 áprilisában ismét arról írtak, hogy „Beck András József Attila-szobra a bronzba öntés utolsó fázisát várja, hogy néhány hónap múlva Budapest új műalkotással legyen gazdagabb”, ám szobrot ezúttal sem avattak. Azt nem tudni, hogy pontosan mikor döntöttek arról, hogy soha nem fogják Beck András szobrát bronzba önteni… Beck afféle vigaszdíjként kapott egy Kossuth-díjat mint a „József Attila-szoborpályázat győztese”, de a művet eltüntették a süllyesztőben, és 1951 elején újabb pályázat indult. A kiírásban szerepelt, hogy a műnek a költő „forradalmi lendületét”, „a munkásosztály győzelmébe vetett törhetetlen hitét” és a „kapitalista kizsákmányolók elleni gyűlöletét” kell kifejezni, ez azonban meghaladta a jelentkezők képességeit. „A József Attila-szoborpályázatra készített szobrokról a Fővárosi Tanács és a népművelési minisztérium által kiküldött bíráló bizottság megállapította, hogy közülük egy sem felel meg a pályázat feltételeinek” – közölte június 26-án a Szabad Nép, ezért új, zártkörű pályázatot írtak ki, amelyre Beck Andrást, Jankó Jánost, Kamocsay Istvánt, Sóvári Jánost és Tar Istvánt hívták meg.
Ezt ismét Beck nyerte meg, négy éven belül immár a harmadik szobortervével. (A másik nyertes Jankó János lett, aki Balatonszárszón valósíthatta meg tervét.) 1951 végén az is eldőlt, hogy a költő budapesti szobrát a „város peremén”, Angyalföldön, a Rákosi Mátyás Kultúrotthon előtti téren állítják fel, amely addigra már József Attila nevét viselte. A művet 1952. december 3-án, a költő halálának 15. évfordulóján leplezték le, de ezt megelőzte az alkotó és a munkásosztály találkozója – a műteremben, az eredetivel megegyező méretű, 2,8 méter magas gipszminta árnyékában. „A szobor a fiatal költőt ábrázolja: bal kezét ökölbe szorítja, jobb kezét felemeli, mintegy előre mutatva, és maga az alak szinte a kéz mozdulata után lendül” – mutatta be a művet a Szabad Művészet a művész-munkás találkozó alkalmából, külön is kiemelve, hogy a vendégek „az alak mozdulatát úgy értelmezték, hogy az ökölbe szorított kéz a forradalmi elszántságot érezteti, a felemelt kéz pedig előre mutat, mintegy a jövő, a felszabadulás felé”. „A szobor megmutatja, hogy József Attila nemcsak költő, de agitátor is” – állítólag ilyeneket mondtak a kirendelt dolgozók.
Darvas József közoktatásügyi miniszter viszont már azzal jött az angyalföldi szoboravatón, hogy József Attila annak a munkásosztálynak volt a költője, amely „egyedül képes vezető ereje, végrehajtója lenni egy igazi forradalmi változásnak az úri Magyarországon”. „Nemcsak munkásoknak vagy munkásokról írt, hanem az ő nevükben is beszélt, mert vér volt a munkásosztály véréből, hús volt a munkásosztály húsából” – mondotta a miniszter, kiegészítve azzal, hogy József Attila „elsősorban nem is a származása révén tudott a munkásosztály költője lenni, hanem azért, mert a párt nevelte”. Valószínű, hogy az esemény résztvevői e nyilvánvaló hazugsággal egyetértettek, legfeljebb rezignáltan fogadták. Tán még a költő legjobb ismerősei is belenyugodtak abba, hogy 1952-ben a „dünnyögj egy új mesét” sorra nem „a fasiszta kommunizmusét” rímel, hanem az, hogy a költő testvére, József Jolán megénekli öccsének egyik legnagyobb gyerekkori élményét, a Rákosi Mátyással való találkozást.
A szobor is e hazugságok jegyében született, de bármennyire is masszív a konstrukció, az alak kifejezéstelen tekintete és zavaros kézmozdulata nem proletárköltőre, inkább egy olyan részegre emlékeztet, aki épp most állt fel a földről, és nagyon szeretne rendelni még egy italt. Voltaképp jelentéktelen alak, aki formai okokból feltűnés nélkül tudna elvegyülni a Memento Park Leninjei és szovjet katonái között. De a budatétényi szobortemető sem lenne megfelelőbb helyszín az angyalföldi térnél, ahol az élményt még azzal is fokozták, hogy a szobor nem tágas tér felé néz, hanem az egykori Rákosi Mátyás Kultúrotthon, a mostani Angyalföldi József Attila Művelődési Ház bejárata felé.
