„Révai József elvtársat, a forradalmi munkásmozgalom hűséges és rendíthetetlen harcosát, a Magyar Kommunista Pár alapító tagját, az MSZMP Központi Bizottsága, az Elnöki Tanács tagját, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagját, 1959. augusztus 7-én, pénteken 14 órától a magyar munkásmozgalom nagy halottjainak emlékműve előtt ravatalozzák fel. Temetése ugyanott 16.30 órakor lesz” – közölte az MTI-vel egy nappal a temetés előtt a „Révai József elvtárs temetésének megrendezésére alakult bizottság”. Arról viszont nem esett szó, hogy a temetés egyúttal premier lesz; Révai volt ugyanis az első, akinek a hamvait a Munkásmozgalmi Panteonban helyezték el. Olyan régi elvtársak hamvai mellé, akiknek a maradványait korábban mindenféle helyszínekről vitették a Kerepesi temetőbe (ma: Fiumei úti sírkert) egy évvel korábban.
Mártírok útja
A „mártíremlékmű” kifejezést először 1949-ben használták; a Kozma utcai izraelita temetőben azon év szeptemberében avatták fel a Hajós Alfréd tervei alapján épített, nevekkel teleírt oszlopcsarnokot, amely a holokauszt áldozatainak állított emléket, s homlokzatára ezt írták: „Megölte őket a gyűlölet – őrizze emléküket a szeretet.” Az avatóünnepségen a hatalom csak államtitkári szinten volt jelen, és a hitközség mellett részt vettek a református, az evangélikus és az unitárius egyházak, viszont a Magyar Dolgozók Pártja és a katolikus egyház nem képviseltette magát. Az előbbi valószínűleg azért nem, mert már 1949 januárjában párthatározat született egy kommunista mártíremlékmű tárgyában: Rákosiék öt meg nem nevezett „mártír” életnagyságú szobra (és sírja) mellett az 1919-es Tanácsköztársaságra is ezzel akartak emlékezni. Ahogy Apor Péter írja az Immortalitas imperátor: a Munkásmozgalmi Panteon születése című 2002-es tanulmányában, az emlékműnek „forgalmas közteret” kellett volna elfoglalnia „valamely proletár lakta környéken”, a konkrét terveknek pedig négy héten belül meg kellett volna születniük.
Nem tudni, hogy a nagy ívű elképzelést a rendszer Tanácsköztársasággal kapcsolatos hozzáállásának a megváltozása vagy a feladattal megbízott Kádár János és Marosán György más irányú elfoglaltságai sodorták-e el, ám ezután a sírhely-emlékmű ideája évekig nem került elő.
1955 decemberében, a Műcsarnokban megrendezett VI. Magyar Képzőművészeti Kiállítás megnyitóján Darvas József népművelési miniszter a következőt mondta: „Ha a képzőművészetben is állandó szívós eszmei harcot folytatunk a jobboldali nézetek ellen, a polgári művészeti elvek maradványai ellen, egyben azt sem engedjük, hogy a szektás szűkkeblűség jelentkezése megzavarja a fejlődést, akkor még erőteljesebb lehet az előrehaladás.” Ennek nyomán nem meglepő, hogy a legnagyobb figyelem az ún. mártírok emlékműve pályázatra irányult, amelyre az akkori legnevesebb (és legmegbízhatóbb) szobrászokat hívták meg. „A hét kiállított terv nem mindegyike szuggerálja a kommunista mártírok heroizmusát, s azt, hogy az eszme, melyért életüket adták, győzedelmeskedett. Az elvont Géniusz-idea minden korban helytálló, de itt, ez esetben kívánatos a tartalomhoz konkrétabban kötődni” – írta a pályaművekről az Esti Budapest című lap, külön kiemelve, hogy „a kommunista hős típusát leginkább Olcsai-Kiss Zoltán tervének főfigurája közelítette meg”. A pályázatról Darvas József is elmondta megnyitójában, hogy az „végleges eredményt nem hozott”, azt viszont nem említette, hogy a pályázók nem is voltak tisztában sem a mártírok személyét, sem az emlékmű helyszínét illetően.
Élő sövény és mauzóleum
Egy évvel később, a forradalom leverése után úgy tűnt, hogy a pályázat feledésbe merül, hiszen a hatalom új birtokosainak konkrét „kegyeleti problémákkal” kellett szembenézni, pontosabban azzal, hogy hová temessék a halottaikat. „Az 1956-os ellenforradalom mártírjainak sírjai harcaikhoz és a munkásmozgalom áldozataihoz méltatlan módon vannak kezelve” – állapította meg egy 1957 februárjában kelt pártjelentés, ami annyit tett, hogy 1956. november elején a Kerepesi temető sírásói nem vették figyelembe az áldozatok politikai hovatartozását. „Egy helyen nyugszanak azok, akik »fegyverrel a kezükben harcoltak a Népköztársaság ellen«, azok, akik a Népköztársaság védelmében estek el, és azok is, akik véletlen baleset áldozatai lettek” – sérelmezték a pártközpontban, és arra jutottak, hogy a halottakat exhumálni kell, és elkülönítve újratemetni. Ahogy Apor Péter írja a tanulmányában, „a jelentés szerzője azt a következtetést vonta le, hogy ki kell válogatni az ellenforradalom elleni harc során elesetteket, és kertészeti megoldással, élő sövény segítségével el kell különíteni őket, ami megfelelő sírhelyet eredményezne”.
Mindez azért volt különösen fontos, mert a forradalom előtt, 1956. május 17-én, a Fővárosi Tanács a Kerepesi temetőt egy rendelettel zárt temetővé és nemzeti panteonná nyilvánította – azzal a céllal, hogy az emlékparkká váljon, és csak az arra érdemesek sírjai maradjanak a helyükön, később pedig csak „a nemzet nagyjait” lehessen itt eltemetni. Elsőként Rajk László és társai részesültek ebben a megtiszteltetésben 1956. október 6-án.
A forradalom idején és utána azonban senki nem foglalkozott a nemzeti panteonnal. A harcok áldozatait minél előbb el kellett temetni, és a Kerepesi temető volt a legközelebb. Összesen 574 embert temettek el itt az erre a célra megnyitott parcellában, ávósokat, forradalmárokat, civileket vegyesen, a már említett „szétválogatást” csak 1958-ban kezdték el, és nem pusztán „élő sövény segítségével”.
1957 elején azonban nem csak a forradalom áldozatainak elhelyezése mozgatta meg a pártfunkcionáriusok fantáziáját; márciusban megalakult az ún. Mártír Síremlékmű Bizottság, elővették az 1955-ös „mártíremlékmű-pályázat” műveit, de eleinte csak az volt a cél, hogy gondoskodjanak a két világháború között és az ellenállási mozgalomban meghalt kommunisták sírjának rendbehozataláról, illetve új síremlékek állításáról. Ám hamar rájöttek arra, hogy ha egy kalap alá veszik, tehát egy nagy közös sírhelyen temetik el a magyar munkásmozgalom korai aktivistáit, a Tanácsköztársaság funkcionáriusait, az illegális kommunistákat, az antifasiszta ellenállókat és azokat, akik 1956-ban haltak meg, azzal a közelmúlt eseményeit legitimálhatják – a megtorlásokkal együtt. A nagyszabású terv nagy dilemmája az volt, hogy kik kerüljenek az emlékműves listára. Már-már szimbolikus, hogy az első ilyen lista egy nappal Nagy Imre kivégzése után, 1958. június 17-én készült el; ötvennégy nevet tartalmazott rövid életrajzokkal Táncsics Mihálytól az 1956-ban meggyilkolt csepeli párttitkárig, Kalamár Józsefig. Ugyanekkor a hivatalos szóhasználatból kezdett kikopni a „mártíremlékmű” kifejezés – Kádár János észrevétele nyomán. „Egy fogalomzavar van nálam. Az egésznek a neve: »Mártír síremlékmű«. Mikor a neveket nézem, látom, hogy ezek között nagyrészt ágyban meghalt emberek vannak. Vagy ezek nem valók ide, vagy helytelen az elnevezése. Ezt pontosan kell meghatározni. Ez az emlékmű olyan emberek emlékműve és temetkezési helye legyen, akik életüket a munkásosztály ügyéért adták, akik lehetnek mártírok, vagy nem mártírok…” – mondotta bölcsen a párt első embere egy politikai bizottsági ülésen, és ezzel valóban nem lehetett vitába szállni. 1958 közepétől már a „magyar munkásmozgalom nagy halottainak emlékműveként” vagy egyszerűen „munkásmozgalmi mauzóleumként” hivatkoztak az elképzelésre. De az elnevezéstől függetlenül azt már egy évvel korábban eldöntötték, hogy a leendő emlékműnek a nemzeti panteonban, vagyis a Kerepesi temetőben van a helye. Amelynek a hivatalos elnevezése 1957. november 7-én azután változott „Mező Imre úti temetővé”, hogy a temető mellett futó Fiumei utat arról a pártfunkcionáriusról nevezték el, akit 1956. október 30-án, a Köztársaság téren lőttek le. Az átnevezés idején már megkezdődött és az év végére be is fejeződött a temető három frekventált helyen lévő parcellájának kiürítése. „A főváros – nem kevés cinizmussal – felajánlotta, hogy ha a hozzátartozók a még le nem járt parcellákból máshová helyeztetik át halottaikat, akkor átvállalja az exhumálás költségeit” – írja Tóth Vilmos a Kerepesi temető másfél évszázada című, 1999-es tanulmányában.
Mindhalálig szocreál
Az emlékműpályázat tárgyában már 1958 elején döntöttek: Olcsai-Kiss Zoltán szobrászművész, és Körner József építész kapták a feladatot, akikre már az 1955-ös pályázaton felfigyeltek. „Épület, szobor és domborművek alaposan átgondolt és ami talán a legdöntőbb, őszintén átélt és átérzett egybehangolása modern, korszerű emlékművet eredményezett” – írta az Ország-Világ 1958. április 9-én, amikor Olcsai-Kiss műterméből tudósítottak. Ráadásul az akkor 62 éves Olcsai-Kiss „autentikus” alkotónak számított, ugyanis 1918 és 1921 között a Vörös Hadsereg politikai tisztjeként vett részt az orosz polgárháborúban, később pedig különféle illegális kommunista pártok tagja volt. „Az ötvenes évek elejétől kezdve kollégáimmal együtt igyekszem a magyar szocialista realista szobrászat kialakításán” – jelentette ki a szobrász, hozzátéve, hogy a legszívesebben még tíz évig dolgozna az emlékművön. „A központi alak izmos, merészen előrelépő, nyitott ingű munkásifjú, jobbjával összecsukló, sebesült katonát támogat, baloldalt pedig egy karját védekezően homloka elé tartó, lobogó hajú fiatal lány figurája egészíti ki az enyhén piramisidomú, gazdag kifejezésű, drámai csoportot” – írták a szoborcsoportról, vagyis addigra hiába ment ki a divatból a szocreál, a korabeli műkritikusnak sikerült megmagyaráznia, hogy miért Olcsai-Kiss lett a befutó. „A mártír-emlékműre az első pályázati felhívást 1955-ben tették közzé, s végül is négy megbízott művész munkája között kellett választani. Az ellenforradalom utáni hónapokban, mikor döntésre került a sor, eléggé határozottan körvonalazódtak a frontok, s mert friss mártírjai lettek újból a munkásmozgalomnak, nem volt kétséges, hogy bonyolult jelképek már nem elegendők a kommunista mártírium kifejezésére” – írta a Műterem folyóirat 1958. júniusi számában Oelmacher Anna, hozzátéve, hogy „Olcsai-Kiss háromalakos szoborkompozíciója (…) a halált megvető bátorságot, az utolsó leheletig való szolidaritást, és a szocialista jövőbe vetett bizakodást fejezi ki”.
A monumentális emlékmű kialakítása során a szoborcsoporton és a mauzóleumon túl Körner József arénaszerű teret hozott létre, kétoldalt lépcsős emelvénnyel és a hozzájuk kapcsolódó három-három pilonnal. Az öt méter magas, ék alakban elhelyezett pilonokra Olcsai-Kiss témába vágó domborműveket készített, bár ezek inkább azt a célt szolgálták, hogy a tekintet a tér közepén álló, téglatest alakú főfal-mauzóleumra szegeződjön, illetve az előtte álló robusztus Olcsai-Kiss kompozícióra. A szoborcsoporttal ellentétben Körner térkompozíciója egyáltalán nem volt nyomasztó: geometrikus megoldásait akár elegánsnak is mondhatnánk, ha nem rontanának az összképen a szobrászművész már-már parodisztikusnak tűnő reliefjei, amelyeken a mozgalom olyan szimbolikus epizódjai láthatók, mint a csendőrsortűz, a tüntetőket kardlapozó Horthy-rendőr, a kézigránátot hajító partizán vagy éppen a dicsőséges munkásőr.
Az emlékhely 1958 novemberére kész lett, de az illetékesek az avatással 1959. március 21-ig vártak. Akkor volt a Tanácsköztársaság kihirdetésének negyvenedik évfordulója, és amint azt az avatóünnepségen Kiss Károly, a Mártír Síremlékmű Bizottság elnöke elmondta, a „felszabadult magyar nép fegyelme, szorgalma szorosan összefügg 1919 tapasztalataival”. Mondanivalójának lényege az volt, hogy a Tanácsköztársaság leverése és az 1956-os forradalom kitörése egy tőről fakad, a felkelők semmiben sem különböztek Horthy különítményeseitől, mindkét alkalommal ellenforradalom zajlott. Ezzel a szónok a korai Kádár-korszak gondosan eltervezett toposzát használta; és bár ez szimpla történelemhamisítás volt, „igazsága” a következő harminc évben nem lehetett vita tárgya.
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
A lapszám további cikkei itt érhetőek el >>>
Heti hírlevelünkre itt tud feliratkozni >>>
