"Valahol el kell mondani az ünnepi beszédet" - Pótó János történész köztéri szobrainkról

Lokál

Szoborállítások és -döntögetések kísérték végig 20. századi történelmünket, s mindez mostanában - a Kossuth tér újjáépítésén - újabb elemmel látszik gazdagodni, a másolással. Miért fontos a politikának a köztéri szobor, mennyire abszurd egy-egy mű sorsa, mi érvényes a 21. században? - elmondja az MTA BTK Történettudományi Intézet munkatársa.

Magyar Narancs: Miért vonzódik ennyire a köztéri szobrokhoz a politika?

Pótó János: A választójog fokozatos kiterjesztésével kezdett tömegessé válni a politika, és ezzel egy időben kezdtek kialakulni a tömegbefolyásolás különféle eszközei is, vagyis az olyan dolgok, amelyekkel a politika irányítani tudja a közvéleményt. A legmarkánsabb természetesen a sajtó volt, de fontos szerep jutott a szobroknak, emlékműveknek is: egyrészt héroszokat, példaképeket kellett mutatni, másrészt olyan helyszínekre lett hirtelen szükség, ahová ki lehet állni, ahol méltó körülmények között el lehet mondani egy-egy szónoklatot.

MN: Mikor honosodott ez meg Magyarországon?

PJ: 1867 után. Ám ebben az időszakban szinte kizárólag olyan történelmi emlékművek születtek, amelyek felállításában társadalmi konszenzus volt, nem állítottak olyan szobrokat, amelyeket bárki le akart volna dönteni, az ábrázolt személyek, események nem osztották meg a társadalmat. Abban nem volt vita, hogy a Hősök tere alakjai, Andrássy Gyula vagy például Eötvös József szobrot érdemel, bár a kivitelezés módja már akkor is megosztotta a közönséget, a kritikusokat, a döntéshozókat. Például Horvay István már 1911-ben elnyerte a Kossuth-szoborcsoport tervére kiírt pályázatot, de akkora vita volt körülötte, hogy csak jóval később, 1927-ben készíthette el.

MN: Úgy tudom, 1919-ben nem bántak kesztyűs kézzel ezekkel a konszenzusos emlékművekkel.

PJ: Nem, de nem döntötték le őket, úgy tűnik, erre 1919-ben nem volt kapacitás, vagy legalábbis más volt az elképzelés. A Tanácsköztársaság több vezetője Szovjet-Oroszországból jött haza, és Lenin akkoriban - konkrétan 1918-ban - sorra írta ingerült feljegyzéseit a monumentális propaganda hiányáról. Lenin úgy gondolta, hogy hatásos lesz a nép körében, ha minél több szobrot állítanak és propagandaszöveget írnak ki, de főleg az előbbit tartották fontosnak, hiszen a parasztság többsége írástudatlan volt. Trockij azt írja, hogy "egy vizuális barázdát akartak hasítani az emberek emlékezetébe". Nos, Kun Béláék ezt a lenini üzenetet próbálták átültetni a maguk szerény eszközeivel. Mivel arra nem volt idejük, hogy bronzszobrokat állítsanak, május elsején különféle gipsz- és egyéb installációkkal alakították át a köztereket, a szobrokat. A Hősök terén a félkész emlékművet például vörös lepellel letakarták, és egy hatalmas Marxot tettek oda egy munkás és egy bányász társaságában. Az Andrássy-szobrot deszkaállványzattal és vörös lepellel beboltozták, és elnevezték a Munka templomának, de még rengeteg helyen készült hasonló jellegű dekoráció.

MN: Ezek csak ideiglenes megoldások voltak.

PJ: Igen, de Horthy hírhedt beszédében a vörös rongyokba öltöztetett bűnös városról beszélt. Nem is csoda, hogy a korszak köztéri szobrászatát az első pillanattól kezdve az irredenta propaganda szolgálatába állították. Alig több mint fél év telik el a trianoni békeszerződéstől számítva, és a Szabadság téren már felavatják az irredenta szobrokat: az elcsatolt területek, Észak, Dél, Kelet és Nyugat allegóriáit - kétszeres életnagyságban. A szobrokat műkőből készítették, hiszen a szobrászok ilyen gyorsan nemesebb anyagból nem tudtak volna határidőre elkészülni. Az egész korszakra jellemző volt az ilyen típusú szoborállítás, azt lehet mondani, hogy szinte mindennapos gyakorlat lett. Amúgy néhány évvel később az egész Szabadság tér afféle irredenta skanzenné vált. Az irredenta szobrokkal szemben felállították az Ereklyés Országzászlót, a köztes helyen pedig elkészült az ún. irredenta virágágy, amelyben virágokból kirakva Nagy-Magyarország térképe volt látható, benne a Csonka-Magyarországgal, körben pedig a Magyar Hiszekegy szövegével.

MN: A Kossuth tér a harmincas évek közepére nyerte el azt az arculatát, amit most újjáépítenek.

PJ: 1906-tól, huszonegy éven át csak az Andrássy-szobor állt a téren, 1927-ben viszont előkerül Kossuth. Ekkor nevezik át a teret, és ekkor avatják fel a vitatott Horvay-féle szoborcsoportot.

false

 

MN: Mi volt vele a baj?

PJ: Leginkább az - és ez nem esztétikai, hanem történeti kérdés -, hogy a csoport az 1848-as, első felelős magyar kormány tagjait ábrázolja, ám ennek Kossuth csupán a pénzügyminisztere volt. Ennek ellenére ő a központi figura, ráadásul lényegesen magasabb, mint a többiek, mások mellett Batthyány Lajos, a mártír miniszterelnök. Nem csoda, hogy az avatás után Tersánszky Józsi Jenő azt írta a Nyugatban, hogy külön-külön ugyan jó szobrok, de így, együtt, elviselhetetlen az egész. A sors fintora, hogy végül Dombóváron, ahová az 1950-es évek végén kerültek, az alakok 1972 óta már külön-külön láthatók.

MN: És ott is maradnak. A Kossuth tér rekonstrukciója keretében viszont újra elkészítik az eredeti szoborcsoportot, ahogy Tisza István emlékművét is, amit 1934-ben avattak fel.

PJ: A Tisza-szobor is már a felállítása pillanatában problémás volt. Kőből és bronzból készült, hatalmas emlékműről van szó, amelynek Tisza a központi alakja, csakhogy az alkotó, Zala György a figurát egybeöntötte a mögötte szintén bronzból készült sziklával, ami finoman szólva sem volt szerencsés megoldás. Én ugyan csak fényképeket láttam a szoborról, és deréktól felfelé még rendben is van, deréktól lefelé viszont nem: lehet, hogy a bronzszikla miatt, de az is lehet, hogy valamit elméretezett Zala, viszont a látvány elég lehangoló. Iszonyatosan vaskos a miniszterelnök lába, vagyis anatómiailag egyszerűen nem jó a figura.

MN: Gondolom, nem ezért döntötték le, sok másikkal egyetemben 1945-46 során?

PJ: Természetesen nem, hiszen minden olyan szobrot megsemmisítettek vagy igyekeztek megsemmisíteni, amely a Horthy-korszakra utalt. És szinte maradéktalanul sikerült is eltüntetni az összes olyan művet, amelyet valamennyire öszszefüggésbe lehetett hozni Trianonnal, legyen szó Klebelsberg Kunó szobráról vagy a már említett Szabadság téri irredenta allegóriákról. És hát voltak különleges esetek is. Az első világháborús tábori vadászoknak például a Városmajorban állítottak fel emlékművet, amelyen korabeli egyenruhában egy monarchiabeli és egy Horthy-korabeli tábori vadász fog kezet egymással. Csakhogy a Monarchia idején a tábori vadászoknak csendőrkalapra emlékeztető, tollas fejfedőjük volt. A Kisfaludi Strobl készítette emlékművet nem rombolták le 1945-ben, de 1948-ban egy újságcikk szóvá tette, hogy miért áll egy "csendőr" a Városmajorban. Goda Gábor, a fővárosi önkormányzat kulturális értékekkel foglalkozó XIII. ügyosztályának vezetője emlékirataiban említi meg, hogy az újságcikk nyomán egyre többen követelték a szobor eltávolítását. Azt nem tudni, hogy Goda miért ragaszkodott annyira hozzá, de végül megkereste a szobor alkotóját, Kisfaludi Strobl Zsigmondot, hogy tüntesse el legalább a tollakat a kalapról. A mester nem aprózta el, levetette a szobor fejét, és egy újat öntetett helyette, immár hagyományos katonasapkában.

false

false

 

MN: Ha már Kisfaludi Strobl Zsigmondot említette, úgy tűnik, a szobrászokat nem érdekelte különösebben, ki a megrendelő. Zala György Kun Béláéknak ugyanúgy dolgozott, mint Tisza Istvánnak és Horthynak, Kisfaludi Strobl pedig hosszú életének köszönhetően a 20. század összes rezsimjének a szolgálatában állt. A Szabadság téri irredenta szobrok egyike ugyanúgy az ő műve, mint az 1949-ben ugyanott felállított "A nagy Sztálinnak a hálás magyar nép" című szoborcsoport, amit viszont 1956-ban döntöttek le.

PJ: Egy szobrász mentalitása más, mint egy költőé, vagyis aki szobrásznak megy, az kénytelen megalkudni, ha nagyban akarja látni a műveit. Ha nem akar kizárólag kisplasztikát meg érmet csinálni, akkor ki kell elégítenie a megrendelő igényeit. Márpedig ilyenkor van egy zsűri, és annak kell megfelelnie. Kisfaludi és még jó néhányan nagyon jó kezű mesterek voltak. Ha az ő gondolkodásuk felől közelítünk, akkor az erkölcsi vagy politikai érzék úgymond hiánya már úgy hangzik: "van érzékük a megrendelő kívánságaira".

MN: De az ötvenes évek elején sokkal kevesebbért elvitték az embert, mint hogy irredenta szobrokat, Trianon-emlékműveket faragott. Mindezt hogy úszhatta meg például Kisfaludi Strobl?

PJ: Kevés olyan szobrász volt, akire ilyen kaliberű feladatot lehet bízni. Ráadásul Kisfaludit már a kezdet kezdetén megerősítette, hogy Vorosilov marsall meglátta a Városligetben az Íjász című szobrát, és beleszeretett. Kisfaludit azonnal megkínálták egy szovjet emlékművel, 1947-ben pedig felavatták a Szabadság-szobrot, és attól kezdve személye sérthetetlenné vált.

MN: Ennek ellenére nem ő készíthette el a Sztálin-szobrot 1951-ben.

PJ: Ő is pályázott - rendkívül jó kezű és jó szemű mester volt. A 14 méter magas Szabadság-szobornak saját kezével csupán a kétméteres változatát készíthette el, a felnagyítás és bronzba öntés után ő is csak az avatáskor láthatta a kész művet. A Dózsa György úti, 10 méteres talapzaton álló 8 méteres Sztálin-szobrot Mikus Sándor készíthette el. Ennek a szobornak azonban már készült egy külön fészer, ahol a 8 méteres, gipszből készült változatot felépíthették.

MN: A szobor ledöntése 1956 egyik jelképévé vált.

PJ: Pedig sokkal több szobrot döntöttek le vagy lőttek szét, a nagyon ortodox művek java megsemmisült. Érdekes, hogy a Kádár-korszakban egy csomót nem öntöttek újra, hanem - gyakran ugyanattól az alkotótól - egy másikat rendeltek. Tulajdonképpen minőségi csere történt: nem ugyanaz a szobor, de ugyanazzal az üzenettel. Például a soroksári Steinmetz-szobor - Mikus Sándor műve - eredetileg kétalakos volt, de ezt 1956-ban szintén felrobbantották. Kerényi Jenő Osztapenkoját csak ledöntötték, és mivel ez egy kifejezetten expresszív, jó szobor, Mikus úgy dönthetett, hogy a megsemmisített Steinmetz is olyan legyen, ezért 1958-ban megcsinálhatta a maga kis zászlótartóját, amely hasonlít Osztapenkora, de sokkal sematikusabb. Jelenleg egymás mellett állnak a Szoborparkban, így látszik, mekkora különbség van a két szobor között. Az egyik egy hős a viharban, a másik egy zászlót lengető, május elsejei felvonuló. De ennél sokkal szélsőségesebb példák is voltak, mivel az ötvenes évek emlékműszobrászatának az volt a lényege, hogy a szovjet katona legyen szovjet katona. Legyen géppisztolya, rohamsisakja. Szóval tombolt a szocreál, ám a hatvanas évektől mindezt teljesen átvitt értelmű szimbólumok váltották fel, sokszor már vörös csillag sincs, csak kitárt karok, láncukat tépő férfiak, galambot eregető nők. De továbbra is fontos maradt, hogy minden kerületnek, városnak legyen egy felszabadulási emlékműve, ahol a tanácselnök elmondhatja az április negyediki beszédét.

MN: Mely szobrok maradtak meg a rendszerváltás után?

PJ: Budapesten ez úgy zajlott, hogy a kerületek bejelentették, milyen szobroktól akarnak megszabadulni, mit tartanak direkt politikai emlékműnek. Az utolsó szót azonban a Fővárosi Közgyűlés mondta ki, ott állították össze azon szobrok listáját, amelyeket végül lebontottak és átszállítottak a budatétényi Szoborparkba. Persze voltak félreértések. Például ilyen volt az úttörőemlékmű, ami eredetileg, 1951-52-ben a metró Népstadion állomását díszítette volna, végül máshová került, a Pasaréti útra. Ennek az egyébként teljesen ártatlan szobornak az volt a címe: Tanácsköztársasági úttörő emlékmű, és csak emiatt gondolták, hogy el kell távolítani. De a legszebb történet "budához kötődik. Csillaghegyen is volt felszabadulási emlékmű, 1975-ben készült, egy Niké-szerű figura, csupa lobogás, csupa lepel, de volt rajta egy pici ötágú csillag. A Fővárosi Közgyűlés nagyon bölcsen úgy döntött, szedjék le róla az ötágú csillagot, mivel ifj. Szabó István műve kifejezetten kedves szobor volt. Csakhogy ezt a Tarlós István vezette óbudai önkormányzat nem fogadta el, sőt 1992 nyarán, több, más-más párthoz tartozó önkormányzati képviselő egyszerűen ledöntötte a szobrot. Utána önfeledten ugráltak rajta. Pár nap múlva valaki lefűrészelte és ellopta a fejét, és csak azután jutott vissza az alkotóhoz, aki viszont kijavította és eladta Bátonyterenyének, ahol a ledöntött Lenin-szobor talapzatára kerestek valamit. Azóta is ott áll, az a címe: Flóra.

MN: A rendszerváltás után az '56-os emlékművek szaporodtak meg, és társadalmi konszenzus is volt a tekintetben, hogy szükség van rájuk, noha az összkép igen vegyes. Például a Műegyetem előtti figurákat nehéz összehasonlítani a városligeti emlékművel, amivel kapcsolatban Tarlós István ígéretet tett, hogy eltünteti.

PJ: Én sem rajongok azért az emlékműért, de még mindig sokkal izgalmasabb, mint azok, amelyek napjaink zsánerszobordivatja nyomán készültek, például a Corvin közben. Ezek általában borzalmas szobrok, bár az is igaz, hogy a közönség szereti, mert mellé lehet állni fényképezkedni. Véleményem szerint az egyetlen kivétel az ötvenhatos szobrok között a Nagy Imre-szobor a Vértanúk terén: szabályt erősítő kivétel, és miközben eredeti alkotás, oda lehet állni a hídra, akár a fotózáshoz is, mint a Duna-korzón a Kiskirálylány mellé.

MN: Manapság elsősorban a turulok, a Trianon-emlékművek jelentik a köztéri szobrászatot. Mit várhat ettől a politika?

PJ: Ugyanazt, mint száz évvel ezelőtt. Ha június 4-ét kinevezik a nemzeti összetartozás napjává, akkor kell egy hely, ahol a polgármester elmondhatja az ünnepi beszédet. Rengeteg borzalmas mű született az elmúlt pár évben, ahol pedig pénz sincs rá, általában az történik, hogy a helyi képviselő-testület összedobja az ötleteit, amit aztán megcsináltat a helyi sírkövessel. De az országzászló-állítás még ennél is szürreálisabb, hiszen ez maga a megtestesült anakronizmus. Az 1920-as évek végén ugyanis az országzászló-állításnak az volt a lényege, hogy mindaddig félárbocon legyen a zászló, amíg Magyarország "csonka". De jelent ez valamit 2013-ban? Az Európai Unió tagjai vagyunk, miként azok az országok is, amelyektől vissza kellene szerezni az elcsatolt területeket. Kell ez nekünk?

Neked ajánljuk