Magasházak Budapesten: hova épültek volna, és szükség van-e rájuk ma?

  • Zöldi Anna
  • 2021.06.06 19:31

Lokál

A Kopaszi-gátnál épülő, 120 méter magas, 28 emeletes Mol-toronyház nyomán – bár ez az építkezést már nem befolyásolja – újra fellángolt a teoretikus vita: kell-e felhőkarcoló Budapestre. A főváros sziluettjébe hasító tornyok és toronyházak vágya korábban sem csak a mohó ingatlanberuházók ideája volt, mégsem véletlen, hogy a számos terv közül alig valósult meg valami.

Kedves Olvasónk!

Ez a cikk a Magyar Narancs 2021. május 6-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.

Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.

magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk. 

Visszavárjuk!

A szerk.

Míg a 20. század első felében, Amerikában a magas telekárak miatt építettek felhőkarcolókat, Európában egészen másféle hatalom álmodott tornyokat magának. Hitler, Sztálin és Mussolini egyaránt rajongott az építészetért, és nem habozott teljes városrészeket eltüntetni a diadalmas építészeti parádé érdekében. Mussolini 450 méteres toronyházat terveztetett, Hitler képzelt „világfővárosának”, Germániának legparádésabb épülete, a Dicsőség Csarnoka pedig 320 méteres magasságával csak azért nem tűnt volna toronyszerűnek, mert kupolája 315×315 méteres alapokon nyugodott – Hitler saját kezű skiccei nyomán. Sztálin egy felrobbantott templom helyén kezdte építtetni Moszkvában a „nép” gazdasági és politikai nagyságát szimbolizáló Szovjetek Palotáját, amelynek nemzetközi tervpályázatán Le Corbusier, Gropius és Eric Mendelsohn is elindult. A 426 méteresre tervezett, lépcsőzetesen karcsúsodó torony csak az alapozásig jutott el, a háborúban a vasállványzatot beolvasztották, a visszamaradt gödörben Hruscsov idején uszoda létesült, amit a peresztrojka alatt megszüntettek, majd később visszaépítették a helyén valaha állt templomot.

Kis ország, nagy álmok

A reprezentációs igény a magyar politikában sohasem számított hiánycikknek, a Trianon okozta sokkra például az állami vezetés különösen látványos és teátrális gesztusokkal is igyekezett reagálni. Noha toronyházra sem kereslet, sem pénz nem volt, ráadásul a korabeli szabályozás 25 méterben maximálta a párkánymagasságot, Pecz Samu 75 méteres tornya a budai Várban mégis megépült, sőt épp most igyekeznek újra felhúzni, merthogy a második világháború után lebontották. (Lásd: Majd kipanamázzuk, Magyar Narancs, 2021. január 6.; és Turán nevében, Magyar Narancs, 2021. január 13.)

De készült felhőkarcolóterv az Orczy-ház és a Rókus-kórház (Gregersen Hugó, 1928 és 1929) vagy a Gerbeaud-tömb (Árkay Bertalan, 1929) helyére, bár ezek elbontásának ötlete valójában fel sem merült. Ezzel szemben jelentős és máig megoldatlan városszerkezeti probléma megoldását célozták az Erzsébet tér és a Károly körút rendezésére kiírt pályázatok, amelyek az új Városháza, illetve az ugyancsak meg nem épült Erzsébet sugárút torkolatának (mai Madách tér) megoldására is javaslatokat kértek. A két háború között elképzelt 12–34 emeletes felhőkarcolók karaktere többnyire az amerikai, historizáló mintát követte, de felbukkantak nagyon korszerű, a modern építészet nyelvén beszélő homlokzatok is. A zsűrik viszont többnyire a finoman archaizáló terveket díjazták.

Még a kifejezetten reprezentatív céllal a Duna-partra tervezett „magyaros”, turáni motívumokkal díszített pártázattal koronázott, 130 méter magas Magyar Történelem Tornya (Kismarty Lechner Jenő, 1930) is hordozott hasznos urbanisztikai funkciót: a két oldalról hozzákapcsolt, 530 méter hosszú házsor rendezte volna a Belgrád rakpart máig kaotikus képét. Dél-Budán, a jelenlegi Infopark területére 1928–1929-ben a tudományos intézményeket, nemzeti stadiont, szórakozónegyedet, diákszállót, és az anyagi hátteret biztosító bérházcsoportot magában foglaló „fiatalok városa” megépítését javasolta Pogány Móric, aki a terület centrumában 58 méter magas, sokszögű toronnyal szimbolizálta volna a „tudomány óriás szervezetét”.

Különösen érdekes az 1919-es szerepvállalása miatt Olaszországba emigrált Vágó József munkássága. Vágó szociálisan érzékeny, progresszív építész volt, külföldi tapasztalatai pedig továbbcsiszolták urbanisztikai elképzeléseit: 1936-ban a Budapest művészi újjáépítése című könyvében 45 tablón mutatta be, hogyan alakítaná át a főváros már említett urbanisztikai gócpontjait.

Lényegében átrendezte Budapestet, utakat nyitott, és a modern építészet alkotásaival, köztük magasházakkal népesítette be a magyar fővárost.

Víziója mai szemmel nyilván meghökkentő, akkor viszont rendkívül korszerű gondolkodást tükrözött, s ezért különösen fájó, hogy most épp azt az épületét, a testvérével közösen tervezett Városligeti Színházat készülnek visszaépíteni, amely e páratlan életmű nem különösebben jellemző darabja.

A felsorolásból egyértelműen kiderül, hogy azok a problémák – a rakpartok, a belváros centruma, Dél-Buda, a Nyugati pályaudvar környéke stb. –, amelyekre a kor tervezői a progresszív divatnak megfelelően a tornyot tartották gyógyírnak, máig élnek, nem utolsósorban azért, mert olyan erőteljes átalakításokra lett volna szükség, amelyhez nem csak a pénz, de a bátorság is hiányzott. A 20. század első felének hazai felhőkarcolótervei szolid, 60–100 méteres magasságukkal és életszerű funkciójukkal nem voltak a kor mércéjével mérve különösebben extrémek, hivalkodók, de így sem jutottak az ötletnél tovább. A levéltári torony mellett a háború előtti korszak egyetlen magasháza az Országos Társadalombiztosító Intézet épülete volt, mely Komor Marcell és Jakab Dezső tervei alapján 1912–1913-ban nyílt meg, majd 1929-es bővítésekor építették hozzá a tulipános pártázattal díszített, 73 méter magas, 18 emeletes tornyot. Mivel a szerkezet bauxitbetonból épült, 1969-ben a torony felső, pártázatos részét elbontották, ám az épület így is tekintélyt parancsolóan magasodik ki a környező városi textúrából.

 
A Fiumei úti tornyot 1969-ben bontották le
Fotó: korabeli képeslap

Magasabbra a tetőt!

A Horthy-korszak városrendezési ideáiról többnyire elmondható, hogy valós urbanisztikai problémákra keresték a megoldást, ám nemcsak az építészek álmodtak ekkoriban: egy 1988-ban Németországban előkerült irat szerint Szálasi a Budaörs fölötti Csíki-hegyekben építtette volna meg a hungarista birodalmi központját, a Hungária Akadémiát, amelyhez egy 250 méter magas tornyot is álmodott.

1945 után, Budapest újjáépítésekor kényszerű lehetőség nyílt (volna) a progresszív urbanisztikai elképzelések előtt. Már 1945-ben kiírták a Nagy-Budapest újjáépítése című ötletpályázatot. A 87 pályázó szinte mindegyike amerikai léptékben kívánta újjáformálni az „egészségtelen, túlzsúfolt és élhetetlen” fővárost. Az egyik első helyezett, Acsay László és Masirevich György terve a maga 98 darab 10–20 emeletes magasházával és nyolcsávos autópályájával inkább egy amerikai nagyváros, mint egy hagyományos európai főváros vízióját vázolta fel. A másik nyertes, Münnich Aladár a városszerkezetet részben megtartva egy „középkör­utat” képzelt el, magasházakkal szegélyezve. A város újjáépítésének lázában sorra előjöttek a harmincas évek futurista urbanisztikai elképzelései, de miután 1945 végére kiderült, hogy a korábban becsült 50 százaléknál sokkal kevesebb, mindössze 5 százaléka semmisült meg a fővárosi épületeknek, a radikális városépítés lekerült a napirendről. A belváros szerkezete változatlan maradt, majd Rákosi hatalomra jutásával természetesen előkerült a szovjet mintájú felhőkarcoló ideája is, csakhogy a pesti rakpartra képzelt sztálinbarokk tobzódásra egyszerűen nem volt pénz. 1956 után, a konszolidáció moderált viszonyai között jelentősebb és/vagy reprezentatív torony építése nem volt prioritás, ami épült, elszigetelt maradt.

A tornyok története rávilágít a magasházépítés lényegi problémájára: a klasszikus városi struktúrától idegen elem elhelyezése mélyreható városszerkezeti beavatkozásokat feltételez. Az európai történelmi városokban kétféle megoldás jellemző:

vagy egy kiemelt ponton emelnek ikonikus tornyot, példa erre London és Barcelona, vagy a történeti városmagon kívül, egy helyre telepítve jelennek meg felhőkarcoló-negyedek, mint Rómában, Bécsben, Frankfurtban vagy Párizsban.

Míg a 20. század felhőkarcolói együtt adnak új esztétikai minőséget és rajzolják újra a városképet, az ezredforduló utáni toronycsodák szinte mindegyike individuális ikonként reprezentálja építtetője gazdasági hatalmát. Valójában csak a mintául szolgáló Manhattan, Tokió vagy Hongkong tekinthető észszerű felhőkarcoló-projektnek, ahol a helyszűke miatt indokolt volt magassági irányban terjeszkedni. Az új kelet-ázsiai, illetve közel-keleti nagyvárosok esetében nagyon erősen érvényesül a „Bábel tornya effektus”: a szimbolikus erőfitogtatás.

 
Messzebbről nagyobbnak tűnik az épülő torony
Fotó: Legát Tibor

Kellett ez nekünk?

A rendszerváltás utáni évtizedekben újra felbukkant a toronyházprobléma, és hosszú vitákat generált a szakmában és a közvéleményben egyaránt. Zaha Hadid Szervita térre tervezett tornyát talán sajnálhatjuk, egy felkiáltójel Budapest ezen pontján elképzelhető lett volna. A Szervita térinél életképesebb volt a Csepel-sziget északi csücskére szánt toronyházegyüttes ötlete, itt még a talajviszonyok is kedvezőek, ám ezt elsöpörte az egyre aggasztóbbá váló diákváros/kínai egyetem projekt.

Tény, hogy funkcionális szempontból nincs szükség arra, hogy Budapesten felhőkarcoló épüljön. A jelenlegi törvényi szabályozás alapján a főváros jogköre, hogy a magasházakról döntsön; övezeteket jelöl ki a város területén, ahol 30, 45, 65, illetve 95 méteres magassági korlát van érvényben. Utóbbiba tartozik például az Árpád híd környéke, ahol a legutóbbi hírek szerint visszavonták a Bánáti + Hartvig Építész Iroda 23 emeletes csavart tornyának, a GTC Magyarország irodaházának építési engedélyét. Az új tervek alacsonyabb és sajnos unalmasabb beépítést helyeznek kilátásba. Pedig a környék a nemrég átadott 65 méteres Agora Tower épületével jó helyszín lehetne arra, hogy ezt a trendet folytatva legalább a látvány szintjén kontextusba kerüljenek az efféle épületek. Szintén magasházak együttesét tervezik az Újpesti-öbölnél, de a Marina City 65 méteres házainak felépítését még engedélyeztetniük kell a befektetőknek, a Futureálnak és a Cordiának.

Erő Zoltán, Budapest főépítésze a főváros és a magasházak viszonyáról

Budapesten az 1960-as években is volt olyan városépítészeti törekvés, amely a „kívánatos” magasházakat preferálta. Ennek az eredménye a Szép utcai ház, a Budapest szálló, az Alagút utcai magasház, de tervbe volt véve ilyen a Déli pályaudvarnál is. Ezek a kezdeményezések elszigeteltek maradtak, nem épültek be a városképbe. Később épült az Árpád hídnál és a Nagyvárad téren toronyház, a Schönherz-kollégium, és külön gondolatmenet eredményeképp születtek a hegyvidéki magasházcsoportok: a Budakeszi úton, a Törökvész úton, az Istenhegyi úton, a Fodor utcában. A kelenföldi vagy újpalotai lakótelep magasházai voltaképpen az együttesek esztétikai kompozíciójából fakadtak.

1990-ben a Hungária körúton épülhetett volna egy magasházas gyűrű, amely egységes kompozíciós elem lehetett volna. Azóta viszont beépültek a telkek. Schneller István akkori főépítész a 2000-es években határozott álláspontot alakított ki a magasházak ügyében: a Nagykörúton belül 30 méter, azon túl 55 méter a maximális magasság, magasház pedig csak a Hungária körúti gyűrűn kívüli területen épülhet. A közelmúlt példái alapján nem tartom sikeres urbanisztikai megoldásnak a magasházak építését, de számos egyedi kérelem érkezik a fővároshoz. A projektek közös jellemzője, hogy helyi kezdeményezésből születnek, és mellőzik azt a városi léptékű gondolkodást, amelyet még az 1920-as évek modernista víziói is magukévá tettek. A fejlesztők által preferált 65 méteres, 20 szintes házak meg fognak jelenni itt is, ott is, mert a településszerkezeti tervben szerepelnek. A jelenlegi, épp változóban lévő jogszabályok szerint ez a kérdés a főváros hatásköre, bízom benne, hogy így is marad.

A Kopaszi-gát mellett felfelé kúszó 120 méteres Mol-torony minden eddigi szabályt felrúg, megvalósulását egyedi kormánydöntésnek köszönheti, és tankönyvi példája a toronyházak körüli összes ellentmondásnak. Hogy kifizetődő-e, az legyen a befektető gondja, de az már mindannyiunké, hogy míg a Kopaszi-gát rendezésének első lépésében sikerült megőrizni a vízparti környezet léptékét, a most épülő tömbházas lakó- és irodanegyed az egy szem felhőkarcolóval végleg átformálja a területet. A Budai-hegyekből nézve is kilóg a Gellért-hegy mögül, ráadásul a közvetlen környezetéhez sincs köze. Még ikonikusnak sem mondható: egy csizma alakú épület, amely az áthágott magassági korlát ellenére is aránytalanul zömök. Nem véletlenül kardoskodott a kerület akkori főépítésze, Takács Viktor a mostaninál is magasabb torony mellett, esztétikai alapon teljesen igaza volt. De a világhírű tervező, a Foster + Partners iroda sem fogja ezt a „kiscsizmát” letenni az asztalra referenciaként. Mi sem ilyennek álmodtuk Budapest első felhőkarcolóját.

Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben az NKA támogatásával jött létre.

Kedves Olvasónk!

Üdvözöljük a Magyar Narancs híroldalán.

A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.

Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők. De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.

Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

A bizonytalanság tudománya

  • Fekete Émi

Betlen Anna a nemváltoztatás és transzmozgalom kritikusaként minősítette a nemi egyedfejlődésről, az interszexualitásról, valamint a nemi átalakító kezelések egyes egészségügyi kérdéseiről szóló írásaimat. Bírálata szerint „nagyrészt fikciókra, tisztázatlan, átgondolatlan állításokra” alapoztam tételeimet. 

Az örök másodikok

  • Nagy István

Hiába számít Wales legsikeresebb együttesének a Manic Street Preachers, a top pozíció eddig csak egyszer, a This Is My Truth Tell Me Yoursszal jött össze nekik a brit albumlistán, és annak is már 23 éve.

Ismétlő órák

  • Bacsadi Zsófia

1921. szeptember 27-én született Jancsó Miklós, a magyar mozgóképkultúra sokat vitatott főalakja. Legfőbb ideje, hogy utánanyúljunk, amíg nem távolodik túl messzire.

Kosztümben

  • TPP

A Füst Milán-regény adaptálásával régi álmát valósítja meg a hosszú kihagyás után a filmezéshez a fesztiváldíjakkal elhalmozott, Oscar-jelölt Testről és lélekről című filmmel visszatért, ekként nagyobb s drágább tervek megvalósítására jobb eséllyel pályázó Enyedi Ildikó.

Álljunk meg egy szóra!

  • Novák Piroska

Husz Ágnes keramikusművész 1994 óta él és dolgozik Japánban. A Tomeishi-projekt, egy nemzetközi színtérre tervezett utazó kiállítás tavaly debütált Tokióban. A budapesti helyszínre érve az anyag már olyan friss és helyspecifikus darabokkal is bővült, amelyek a nyáron készültek Kecskeméten, a Nemzetközi Kerámia Stúdióban.

Szörnyeink

  • Rádai Andrea

Ritkán fordul elő, hogy epikus mű színházi adaptációja nem hagy hiány­érzetet maga után. A Káli holtak ilyen, sőt a feldolgozás bizonyos értelemben meg is haladja az alapjául szolgáló regényt, de legalábbis megoldásokat kínál a szöveg vélt vagy valós problémáira.

„Két évig pihentem”

  • Csáki Judit

Lassan negyven éve a Katona társulatának tagja. Most leg­újabb bemutatója, a Káli holtak kapcsán kérdeztük a hosszú szériákról, a pihenésről és a színház szerepéről.

„Remélem, vicces”

Humor, irónia, szokatlanság keveredik az alakjában. Kaposváron végzett, tagja volt Bodó Viktor társulatának, majd szabad­úszóként számos – főleg független – produkcióban dolgozott, amelyek közül talán A halál kilovagolt Perzsiából volt a legki­emelkedőbb. Útkeresésről, stand-upról, és az egykori SZFE-ről is beszélgettünk.

„Mintha egy démon”

  • Szentgyörgyi Rita

A római székhelyű NoGravity Company alapítója egyedülálló összművészeti előadásokat hoz létre saját fejlesztésű színházi gépek és koreográfiai technikák segítségével. A társulat a megújult Budapesti Őszi Fesztiválra, a Dante halálának 700. évfordulójára tervezett Infernóval érkezik, hogy háromdimenziós koreográfiával, repülő táncosokkal és káprázatos jelmezekkel repítsenek el minket a barokk kor illúziószínházába.