Az ember időészlelése változó; ez a szubjektív idő, amivel nem lehet mit kezdeni, ha igazodni akarunk a többiekhez. Időegységeket kezdetben még meghatározhattak homokórával, gyertyaórával, de ez a nagyobb közösségeknél nem sokat segített, utóbbit például leginkább a szerzetesek használták a napi ritmus felosztására. A csillagok látszólagos járása már biztosabb pontot jelentett: a napórák és a dél meghatározása a kezdetektől egészen a 19. századig jelentették az etalont, pedig már a középkortól léteztek mechanikus órák. (Az éjjeli időméréshez az ókori Egyiptomban használt vízórák praktikusabbak voltak, ám a pontosságuk nem volt megfelelő.)
Mérni a semmibe
A társadalmi fejlődés, a városiasodó életforma, a közigazgatás erősödése már a középkorban megjelentette az igényt arra, hogy követhetőbb időmérő eszközöket találjanak. Nem volt elég az az egyetlen meghatározott időpont, amit a misére harangozás jelentett, ennél sűrűbb és egyenletesebb mérésre volt szükség, ugyanis a mindennapi élet természetes ideje évszakoktól függően még erősen eltért egymástól. A legrégebbi óraszerkezet ábrázolása körülbelül az 1230-as évekből maradt fenn, a picardiai Villard de Honnecourt ciszterci építőmester nevéhez fűződik. A középkori órák helyhez kötöttek voltak, általában toronyórák; a hordozható órák feltalálása – tehát a hatalmas, ingával vezérelt gátlómű és hengerszerkezet lekicsinyítése és mozgathatóvá tétele – hatalmas ugrás volt. Első változatai a nürnbergi tojások voltak, a zsebórát pedig Peter Henlein nürnbergi mester találta fel az 1500-as években.
| ||
A szerkezet pontosságát súly vagy rugó adta, az órák viszonyítási pontját (a toronyórákét is) a Nap helyi deleléséhez igazították. Egy-egy város tehát önmagához képest pontos volt, az utazás lassúsága pedig nem is követelte meg, hogy a különböző települések ideje megegyezzen. A kezdeti ütőórákra – amelyek az időközöket jelezték és az eseményeket (mise, városkapu nyitása, zárása, piac kezdete) – csak később került számlap, a nagymutató megjelenése és a másodpercinga pedig már 17. századi találmány. A modern társadalom azonban egyre inkább igényelte az időfegyelmet: az iskolarendszer, a tankötelezettség, a gyárosodás és végül a kötött közlekedési eszközök és a vasút megjelenése választotta szét véglegesen a vidéki élet természetes idejét a városiak mesterséges idejétől. Az óra Nyugat-Európában a 18. században már szinte mindennapi tárggyá vált, Magyarország pedig mindezt 50-100 éves csúszással követte.
A vasút és az idő
A gyorsuló közlekedés miatt tarthatatlan volt a városok idejének egymástól való eltérése. Létrehozták ezért az úgynevezett vasúti időt, ami azt jelentette, hogy egyes társaságok adott közlekedési vonalon egy kijelölt város idejét használták egységesen. Minél több vonal lett, annál inkább szükséges volt, hogy ezeket is összehangolják. Magyarországon 1871-től a budapesti idő számított egységesnek közlekedési szempontból. Az európai vasúttársaságok megegyezése pedig 1890-ben jött létre: többségük elfogadta a zónaidőt, Magyarországot 1891. január elsejétől igazították a közép-európai időhöz. Az időzónákat és az egységesített időt (GMT) az 1884-es, Washingtonban tartott Nemzetközi Meridián Konferencián „hozták létre”. A 25 ország részvételével tartott eseményen meghatározták az időszámítás alapjául szolgáló kezdő délkört, a greenwichi csillagvizsgálót, amely átvette az addig délkörnek használt nagyvárosok (Párizs, Róma stb.) szerepét. Ekkor határozták meg, hogy éjféltől kezdődjön a napi idő számítása, és felosztották az időzónákat. (A résztvevők a Dominikai Köztársaság kivételével elfogadták az egyezményeket, Franciaország tartózkodott, ők 1911-ig vártak az elfogadással.)
| ||
Amúgy Budán és Pesten a köz informálása az időről 1849-ig a Gellérthegy tetején lévő csillagvizsgálóból harangozással történt, 1867-től a budai főreáliskola teraszáról az ún. déllövő puska, majd mozsárágyú lövésével jelezték a delet. A távíróhálózat kiépülésével az Országos Meteorológiai és Földmágnesességi Intézetből futott végig a távíróhálózaton minden vasútállomásig a dél jelzése. Bár a városok egy ideig küzdöttek saját idejükért – egyes helyeken mást mért a városközpont toronyórája és a vasút órája, de hosszú távon ez meddő próbálkozás volt.
Atomi pontos
Bár Greenwich helyi idejét már elektromos óra mérte 1852-től, a kvarcórák feltalálásával (1934) kiderült, hogy a Föld nem forog egyenletesen. A kvarckristály rezgésszámának mérésénél már csak az 1955-ben feltalált atomóra mért pontosabban, és mai időnk alapja lett. Az atomóra a cézium-133 izotóp elektromágneses sugárzásának periódusai alapján adja ki a másodpercet, ez jóval pontosabb eredmény, mint a csillagászati megfigyeléseké: 300 millió év alatt is maximum egy másodpercet csúszhat. A nemzetközi időt azonban mégsem lehetett egy az egyben ehhez igazítani, mivel a Föld forgása alapján mért idő és az atomidő eltér. A nemzetközi atomidő használhatóságához szökőmásodperceket kellett bevezetni. A nemzetközileg, a világon több laborban mért és műholdas kapcsolattal egyeztetett atomidőből (a szökőmásodpercek hozzáadásával) mérjük tehát a egyezményes koordinált világidőt (UTC) 1961 óta. Míg a másodperc 1956-ban még a Föld forgásához volt igazítva (efemerisz idő, a csillagászati eseményeket máig ehhez az időhöz viszonyítják), a ma használt SI mértékegység meghatározása így hangzik: A másodperc az alapállapotú cézium-133 atom két hiperfinom energiaszintje közötti átmenetnek megfelelő sugárzás 9 192 631 770 periódusának időtartama.
