Takács Ákos

Mennek és maradnak

Mi hiányzik a Széll Kálmán térről?

  • Takács Ákos
  • 2016. július 23.

Lokál

Hivatalosan csak előző héten adták át, de az elmúlt másfél hónapban a fővárosiak már meglehetős intenzitással vették birtokba a megújult teret, Buda legfőbb közlekedési gócpontját.

A Széll Kálmán tér geográfiai, urbanisztikai és kulturális metamorfózisainak történetéről e lap hasábjain már több ízben olvashattak, ezért a részletes történeti ismertetéstől most eltekintek. A négy évtizednyi stagnálás és számos pályázat után végül a legutóbbi, 2012-es nekirugaszkodás eredményeként választották ki az Építész Stúdió és a Lépték-Terv Tájépítész Iroda közös munkáját. A duó terve kelt most életre nem kevés módosítás és némi késedelem után.

Városépítészeti és közlekedési szempontból a teret a metró 1972-es érkezésével is csak részlegesen érte el a város más nagy csomópontjaira jellemző modernizáció. Itt nem jött létre olyan, a különböző közlekedési eszközök útvonalait a gyalogosoktól elválasztó és a motorizációt előtérbe helyező térrendszer, mint például a Baross téren, a még megújulásra váró Blahán vagy a szomszédos Déli pályaudvarnál. A modern utópia és a szocialista progresszió eszményeit az alul- és felüljárók labirintusa híján egyedül a metró kijáratát védő, kissé megkésett és nehézkes betontető, és a hozzá tartozó szolgáltatószárny épületei képviselték. Az évek múlásával aztán a tér élénk társadalmi és kereskedelmi életének táptalaján a népi buheraépítészet hamar burjánzásnak indult, és nem kímélte a már említett műtárgyakat sem. A rekonstrukció megálmodói a „legyezőnek” keresztelt tetőszerkezet torzóját afféle funkcionális mementóként megtartották, míg a teraszos bazársort teljesen elbontották. A szanálás a Nyugati vagy a Kossuth térhez hasonlóan itt is az átláthatóság és a biztonság nevében zajlott, a tér képlete és működési elve ugyanakkor a most befejeződő felújítás után sem változott. Az egykori agyagbánya mélyedését minden oldalról a sínpárok, autóutak, busz- és villamosmegállók hálózata, illetve a Vár és a Vérmező irányában füves rézsűk határolják, a gyalogos ezeken átvágva juthat el a metró kijáratát övező gyalogosmaghoz.

Túl a térkövezésen

A fejlesztés fő irányvonalait alapvetően a megrendelő BKK elképzelései, illetve az átadás előtt pár hónappal beindított fonódó villamoshálózat kapcsolódási igényei határozták meg. A prioritásokra jellemző, hogy a tájékoztató táblán hiába keressük az Építész Stúdió és a Lépték-Terv nevét, tervezőként csak a közlekedésmérnöki munkát végző FŐMTERV van feltüntetve. Az építészek és tájtervezők az erőviszonyokat elfogadva elsősorban a tér közepének megtisztítására és a közösségi közlekedés kapcsolatainak javítására törekedtek. A melléképületek, bódék és használaton kívüli sínek elbontásával felszámolták a tér többszörös szabdaltságát és az értelmetlen holt tereket. A legyező körül egybefüggő kőburkolatú területet hoztak létre, így megkönnyítve a háromszög különböző oldalairól induló viszonylatok között rohangászó utazóközönség áramlását. Az elérhetőséget a Vérmező utca és a Várfok utca irányából egy lifttel, illetve mozgólépcsőkkel javították. Az üzemeltetési és kiszolgálófunkciókat a Szilágyi Erzsébet fasor irányába telepített két, a hegyvidék irányába emelkedő, tereptárgyként megfogalmazott tömbben helyezték el, amelyek zárkózottsága a Margit körút irányából kifejezetten zavaró. A felszabadított terület lehetővé tette, hogy a főbb csapásirányok között nem kietlen kőpusztaságot hagytak a tervezők, hanem idetelepítették azokat a virágágyásokból, változatos térbútorokból, újonnan telepített fákból, csobogókból és egyéb kisebb attrakciókból összekombinált miniligeteket, ahol várakozni, találkozni, trécselni, pacsálni, egyszóval maradni lehet. A kisebbik szervizépület tetejére kúszó robusztus lépcsősorról terepasztalként szemlélhető a téren zajló élet, na meg a villamosok és buszok ka­valkádja. Ezen a tér centrumából kiemelt teraszon ráadásul még egy sör felbontása vagy a fáradt tagok kinyújtóztása sem tűnik a közerkölcsöt megzavaró illetlenségnek. A szerencsésen megőrzött vasbeton legyező nyers plasztikusságát kissé esetlenül próbálja finomítani az új fehér festés. A sokat vitatott építmény és a mozgólépcsők tengelyébe telepített, kívülről hatalmas térképmuráliával (miért pont 1823?) eltakart pékség tömege a látványtervekről még hiányzott, és megjelenése most sem tűnik indokoltnak. A legendás óra sziluettje egy – a régi helyén álló – betonoszlop felületére nyomva jelenik meg; a digitális órával megbolondított napóra-emlékmű – mint az a leírásából is látszik – kissé túlbonyolítja a múltidézést. Az eredeti jelenleg a Kiscelli Múzeumban látható, de ha már ennyire hiányzik, akár vissza is hozhattuk volna.

A kivitelezéssel kapcsolatos hiányosságok pellengérre állítását megelőzendő a városvezetés és a tervezők új kommunikációs stratégiát választottak. Talán a Várkert Bazár közröhejbe fulladó, többszörös átadásának fiaskójára gondolva a beruházás felelősei most óvatosak: a teret deklaráltan afféle béta-verzióban használhatjuk. A tér egésze pedig a kivitelező „kreativitása” miatti kisebb-nagyobb hibák kijavítása után csak ősszel éri el a teljes készültséget. A fából készülő bútorok mostani állapotukban például csak a majdani végleges tárgyak próbamodelljei – szerencsére, mert az elemek a májusi esőzések hatására máris vetemedésnek indultak.

Az egykori Moszkva tér megújulása az elmúlt évtizedben a főváros közterületeit újraszabó folyamat következő állomása, amely kérlelhetetlen magabiztossággal számolja föl a kudarcosnak ítélt kádári modernizáció látható urbanisztikai elemeit, változó eredménnyel törekedve a túlméretes autóforgalom visszaszorítására, és az utcák gyalogos- és kerékpárbarát újraértelmezésére. Mivel ez a rekonstrukciós hullám a városlakók számára elsősorban a különböző minőségű, anyagú és formájú díszburkolatok nagy léptékű terjedésében érhető tetten, a szakmai és közösségi kritika is elsősorban ezt a primer réteget teszi az értékelés tárgyává. A korrupció egyik jelképévé vált térkövezés mellett a másik kritikus pont a zöld felületek mennyisége. A fák likvidálása és az új növények telepítésének minősége a Liget-konfliktus felerősödése óta rá­adásul univerzális politikai-urbanisztikai metaforává avanzsált. A térelemek kiképzésének, a betonfalak és a burkolatban futó fém- és fénycsíkok szögeinek vagy a bútorok dizájnjának megítélését mi az olvasók személyes ízlésére bízzuk.

A mítosz vége

Miközben üdvözlendő az egyes építészeti és tájépítészeti elemekre irányuló civil figyelem, ne tévesszük szem elől azokat a nagyobb összefüggéseket, amelyekről a felszínes burkolatkritika eltereli a figyelmet. Azt érdemes vizsgálnunk, hogy ezek a munkálatok a tetszetős hívószavakon túl milyen elképzelések, illetve érdekek mentén alakítják át a városi közterekhez való hozzáférés feltételeit; úgy a mindennapi használat, mint az állampolgári jogok kontextusában. A silány minőségű tereptárgyakkal és a retró térbútorokkal együtt ugyanis minden esetben társadalmi csoportok és kulturális jelentésrétegek egész hálózatát is leselejtezi a városfejlesztés sokszereplős folyamata.

A Széll Kálmán tér esetében mindez különösen igaz, hiszen a rendezetlenség hosszú évtizedei alatt az egykori Moszkva köré sajátos folklór kerekedett, amelynek különböző elemei aztán a filmnek, az irodalomnak és a közbeszédnek köszönhetően városi mítosszá rendeződtek. Az eltérő terepviszonyok és a különböző jellegű környező városrészek találkozásánál elhelyezkedő tér valóban a város egyik kapujaként működött (azóta ezt a kifejezést kiüresítették a fantáziátlan barnamezős ingatlanfejlesztések). Ennek a fogadó és elosztó szerepnek megfelelően keveredtek és találkoztak itt egymással a társadalom különböző csoportjai; munkát kereső vendégmunkások, antikvárkönyv-árusok, kocsmárosok, pecsenyesütők, gasztroforradalom előtti burgeresek, a szó mindenkori értelmében vett csövesek, népviseletbe öltözött asszonyok, a környező villanegyedek elégedetlen és elégedett fiataljai, rikkancsok, kakaskodó bandák és ájtatosan éneklő gyülekezetek. Talán meglepő is, hogy ez a társadalom csaknem teljes keresztmetszetét láthatóvá tevő vircsaft a város legdrágább negyedeinek metszéspontjában ilyen sokáig működhetett.

A Széll Kálmán térből összességében letisztult, jól használható köztér lett, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy a fejlesztés száműzte volna a városi életet: a szökőkutakban gyerekek pancsolnak, a padokon fürtökben beszélget a nép, a forgalom pedig gondtalanul zakatol. Csak egyetlen kérdés nem hagy nyugodni: hova tűntek azok az emberek, akiket megint kiszanáltak?

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

Figyelmébe ajánljuk

Klasszissal jobban

  • - minek -

Az utóbbi évtizedek egyik legnagyszerűbb poptörténeti fejleménye volt a Saint Etienne 1990-es létrejötte, no meg három és fél évtizedes, nagyjából töretlen, egyenletesen magas színvonalú pályafutása – mindez azonban most lezárulni tűnik.

Közös térben, külön utakon

A gesztusfestészetet helyezi fókuszba a hajdani Corvin Áruház épületében működő Apollo Gallery legújabb kiállítása, amely három figyelemre méltó kortárs absztrakt művész világát hozza össze.

Anyu vigyázó tekintete

Kamasz lánynak lenni sosem könnyű, de talán még nehezebb egy Himalájában fekvő bentlakásos iskolában a 90-es években. Mira (Preeti Panigrahi) eminens tanuló: egyenszoknyája mindig megfelelő hosszúságú (szigo­rúan térd alá ér), jegyei példásak, gondolatait tanulmányai és sikeresnek ígérkező jövője töltik ki.

Éden délen

  • - turcsányi -

Egy évvel a The Highwaymen együttes megalakítása után, 1986-ban kijött egy tévéfilm – nyilván népszerűsítendő az úgynevezett outlaw country muzsika valaha élt négy legnépszerűbb alakjával összerántott truppot.

Hol nem volt

Tökéletesen passzol a két éve Szemle Plusz néven újragondolt Városmajori Színházi Szemle programjához a nagyváradiak Csárdáskirálynője. Már csak azért is, mert tavaly a Színházi Kritikusok Céhének tagjaitól ez a produkció kapta meg a legjobb szórakoztató előadásnak járó szakmai elismerést. Novák Eszter rendezése mégsem működött ezen a vihar utáni, esős nyárestén.

Ilyen tényleg nincs Európában

„És jelentem, hogy szeptember elsején be lehet menni a bankba és föl lehet venni a 3 százalékos otthonteremtési hitelt, családi állapottól, lakhelytől függetlenül, és a legfiatalabbak is tulajdonosok lesznek a saját otthonukban. Én nem tudom, hogy ez lelkesítő cél-e bárkinek, de azt biztosan mondhatom, hogy sehol Európában olyan nincs, hogy te barátom, eléred a 18 éves kort, és ha úgy döntesz, hogy saját otthonban akarsz lakni, akkor az lehetséges.”