Takács Ákos

Mennek és maradnak

Mi hiányzik a Széll Kálmán térről?

  • Takács Ákos
  • 2016. július 23.

Lokál

Hivatalosan csak előző héten adták át, de az elmúlt másfél hónapban a fővárosiak már meglehetős intenzitással vették birtokba a megújult teret, Buda legfőbb közlekedési gócpontját.

A Széll Kálmán tér geográfiai, urbanisztikai és kulturális metamorfózisainak történetéről e lap hasábjain már több ízben olvashattak, ezért a részletes történeti ismertetéstől most eltekintek. A négy évtizednyi stagnálás és számos pályázat után végül a legutóbbi, 2012-es nekirugaszkodás eredményeként választották ki az Építész Stúdió és a Lépték-Terv Tájépítész Iroda közös munkáját. A duó terve kelt most életre nem kevés módosítás és némi késedelem után.

Városépítészeti és közlekedési szempontból a teret a metró 1972-es érkezésével is csak részlegesen érte el a város más nagy csomópontjaira jellemző modernizáció. Itt nem jött létre olyan, a különböző közlekedési eszközök útvonalait a gyalogosoktól elválasztó és a motorizációt előtérbe helyező térrendszer, mint például a Baross téren, a még megújulásra váró Blahán vagy a szomszédos Déli pályaudvarnál. A modern utópia és a szocialista progresszió eszményeit az alul- és felüljárók labirintusa híján egyedül a metró kijáratát védő, kissé megkésett és nehézkes betontető, és a hozzá tartozó szolgáltatószárny épületei képviselték. Az évek múlásával aztán a tér élénk társadalmi és kereskedelmi életének táptalaján a népi buheraépítészet hamar burjánzásnak indult, és nem kímélte a már említett műtárgyakat sem. A rekonstrukció megálmodói a „legyezőnek” keresztelt tetőszerkezet torzóját afféle funkcionális mementóként megtartották, míg a teraszos bazársort teljesen elbontották. A szanálás a Nyugati vagy a Kossuth térhez hasonlóan itt is az átláthatóság és a biztonság nevében zajlott, a tér képlete és működési elve ugyanakkor a most befejeződő felújítás után sem változott. Az egykori agyagbánya mélyedését minden oldalról a sínpárok, autóutak, busz- és villamosmegállók hálózata, illetve a Vár és a Vérmező irányában füves rézsűk határolják, a gyalogos ezeken átvágva juthat el a metró kijáratát övező gyalogosmaghoz.

Túl a térkövezésen

A fejlesztés fő irányvonalait alapvetően a megrendelő BKK elképzelései, illetve az átadás előtt pár hónappal beindított fonódó villamoshálózat kapcsolódási igényei határozták meg. A prioritásokra jellemző, hogy a tájékoztató táblán hiába keressük az Építész Stúdió és a Lépték-Terv nevét, tervezőként csak a közlekedésmérnöki munkát végző FŐMTERV van feltüntetve. Az építészek és tájtervezők az erőviszonyokat elfogadva elsősorban a tér közepének megtisztítására és a közösségi közlekedés kapcsolatainak javítására törekedtek. A melléképületek, bódék és használaton kívüli sínek elbontásával felszámolták a tér többszörös szabdaltságát és az értelmetlen holt tereket. A legyező körül egybefüggő kőburkolatú területet hoztak létre, így megkönnyítve a háromszög különböző oldalairól induló viszonylatok között rohangászó utazóközönség áramlását. Az elérhetőséget a Vérmező utca és a Várfok utca irányából egy lifttel, illetve mozgólépcsőkkel javították. Az üzemeltetési és kiszolgálófunkciókat a Szilágyi Erzsébet fasor irányába telepített két, a hegyvidék irányába emelkedő, tereptárgyként megfogalmazott tömbben helyezték el, amelyek zárkózottsága a Margit körút irányából kifejezetten zavaró. A felszabadított terület lehetővé tette, hogy a főbb csapásirányok között nem kietlen kőpusztaságot hagytak a tervezők, hanem idetelepítették azokat a virágágyásokból, változatos térbútorokból, újonnan telepített fákból, csobogókból és egyéb kisebb attrakciókból összekombinált miniligeteket, ahol várakozni, találkozni, trécselni, pacsálni, egyszóval maradni lehet. A kisebbik szervizépület tetejére kúszó robusztus lépcsősorról terepasztalként szemlélhető a téren zajló élet, na meg a villamosok és buszok ka­valkádja. Ezen a tér centrumából kiemelt teraszon ráadásul még egy sör felbontása vagy a fáradt tagok kinyújtóztása sem tűnik a közerkölcsöt megzavaró illetlenségnek. A szerencsésen megőrzött vasbeton legyező nyers plasztikusságát kissé esetlenül próbálja finomítani az új fehér festés. A sokat vitatott építmény és a mozgólépcsők tengelyébe telepített, kívülről hatalmas térképmuráliával (miért pont 1823?) eltakart pékség tömege a látványtervekről még hiányzott, és megjelenése most sem tűnik indokoltnak. A legendás óra sziluettje egy – a régi helyén álló – betonoszlop felületére nyomva jelenik meg; a digitális órával megbolondított napóra-emlékmű – mint az a leírásából is látszik – kissé túlbonyolítja a múltidézést. Az eredeti jelenleg a Kiscelli Múzeumban látható, de ha már ennyire hiányzik, akár vissza is hozhattuk volna.

A kivitelezéssel kapcsolatos hiányosságok pellengérre állítását megelőzendő a városvezetés és a tervezők új kommunikációs stratégiát választottak. Talán a Várkert Bazár közröhejbe fulladó, többszörös átadásának fiaskójára gondolva a beruházás felelősei most óvatosak: a teret deklaráltan afféle béta-verzióban használhatjuk. A tér egésze pedig a kivitelező „kreativitása” miatti kisebb-nagyobb hibák kijavítása után csak ősszel éri el a teljes készültséget. A fából készülő bútorok mostani állapotukban például csak a majdani végleges tárgyak próbamodelljei – szerencsére, mert az elemek a májusi esőzések hatására máris vetemedésnek indultak.

Az egykori Moszkva tér megújulása az elmúlt évtizedben a főváros közterületeit újraszabó folyamat következő állomása, amely kérlelhetetlen magabiztossággal számolja föl a kudarcosnak ítélt kádári modernizáció látható urbanisztikai elemeit, változó eredménnyel törekedve a túlméretes autóforgalom visszaszorítására, és az utcák gyalogos- és kerékpárbarát újraértelmezésére. Mivel ez a rekonstrukciós hullám a városlakók számára elsősorban a különböző minőségű, anyagú és formájú díszburkolatok nagy léptékű terjedésében érhető tetten, a szakmai és közösségi kritika is elsősorban ezt a primer réteget teszi az értékelés tárgyává. A korrupció egyik jelképévé vált térkövezés mellett a másik kritikus pont a zöld felületek mennyisége. A fák likvidálása és az új növények telepítésének minősége a Liget-konfliktus felerősödése óta rá­adásul univerzális politikai-urbanisztikai metaforává avanzsált. A térelemek kiképzésének, a betonfalak és a burkolatban futó fém- és fénycsíkok szögeinek vagy a bútorok dizájnjának megítélését mi az olvasók személyes ízlésére bízzuk.

A mítosz vége

Miközben üdvözlendő az egyes építészeti és tájépítészeti elemekre irányuló civil figyelem, ne tévesszük szem elől azokat a nagyobb összefüggéseket, amelyekről a felszínes burkolatkritika eltereli a figyelmet. Azt érdemes vizsgálnunk, hogy ezek a munkálatok a tetszetős hívószavakon túl milyen elképzelések, illetve érdekek mentén alakítják át a városi közterekhez való hozzáférés feltételeit; úgy a mindennapi használat, mint az állampolgári jogok kontextusában. A silány minőségű tereptárgyakkal és a retró térbútorokkal együtt ugyanis minden esetben társadalmi csoportok és kulturális jelentésrétegek egész hálózatát is leselejtezi a városfejlesztés sokszereplős folyamata.

A Széll Kálmán tér esetében mindez különösen igaz, hiszen a rendezetlenség hosszú évtizedei alatt az egykori Moszkva köré sajátos folklór kerekedett, amelynek különböző elemei aztán a filmnek, az irodalomnak és a közbeszédnek köszönhetően városi mítosszá rendeződtek. Az eltérő terepviszonyok és a különböző jellegű környező városrészek találkozásánál elhelyezkedő tér valóban a város egyik kapujaként működött (azóta ezt a kifejezést kiüresítették a fantáziátlan barnamezős ingatlanfejlesztések). Ennek a fogadó és elosztó szerepnek megfelelően keveredtek és találkoztak itt egymással a társadalom különböző csoportjai; munkát kereső vendégmunkások, antikvárkönyv-árusok, kocsmárosok, pecsenyesütők, gasztroforradalom előtti burgeresek, a szó mindenkori értelmében vett csövesek, népviseletbe öltözött asszonyok, a környező villanegyedek elégedetlen és elégedett fiataljai, rikkancsok, kakaskodó bandák és ájtatosan éneklő gyülekezetek. Talán meglepő is, hogy ez a társadalom csaknem teljes keresztmetszetét láthatóvá tevő vircsaft a város legdrágább negyedeinek metszéspontjában ilyen sokáig működhetett.

A Széll Kálmán térből összességében letisztult, jól használható köztér lett, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy a fejlesztés száműzte volna a városi életet: a szökőkutakban gyerekek pancsolnak, a padokon fürtökben beszélget a nép, a forgalom pedig gondtalanul zakatol. Csak egyetlen kérdés nem hagy nyugodni: hova tűntek azok az emberek, akiket megint kiszanáltak?

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.