Takács Ákos

Mennek és maradnak

Mi hiányzik a Széll Kálmán térről?
szerző
Takács Ákos
publikálva
2016/25. (06. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hivatalosan csak előző héten adták át, de az elmúlt másfél hónapban a fővárosiak már meglehetős intenzitással vették birtokba a megújult teret, Buda legfőbb közlekedési gócpontját.

A Széll Kálmán tér geográfiai, urbanisztikai és kulturális metamorfózisainak történetéről e lap hasábjain már több ízben olvashattak, ezért a részletes történeti ismertetéstől most eltekintek. A négy évtizednyi stagnálás és számos pályázat után végül a legutóbbi, 2012-es nekirugaszkodás eredményeként választották ki az Építész Stúdió és a Lépték-Terv Tájépítész Iroda közös munkáját. A duó terve kelt most életre nem kevés módosítás és némi késedelem után.

Városépítészeti és közlekedési szempontból a teret a metró 1972-es érkezésével is csak részlegesen érte el a város más nagy csomópontjaira jellemző modernizáció. Itt nem jött létre olyan, a különböző közlekedési eszközök útvonalait a gyalogosoktól elválasztó és a motorizációt előtérbe helyező térrendszer, mint például a Baross téren, a még megújulásra váró Blahán vagy a szomszédos Déli pályaudvarnál. A modern utópia és a szocialista progresszió eszményeit az alul- és felüljárók labirintusa híján egyedül a metró kijáratát védő, kissé megkésett és nehézkes betontető, és a hozzá tartozó szolgáltatószárny épületei képviselték. Az évek múlásával aztán a tér élénk társadalmi és kereskedelmi életének táptalaján a népi buheraépítészet hamar burjánzásnak indult, és nem kímélte a már említett műtárgyakat sem. A rekonstrukció megálmodói a „legyezőnek” keresztelt tetőszerkezet torzóját afféle funkcionális mementóként megtartották, míg a teraszos bazársort teljesen elbontották. A szanálás a Nyugati vagy a Kossuth térhez hasonlóan itt is az átláthatóság és a biztonság nevében zajlott, a tér képlete és működési elve ugyanakkor a most befejeződő felújítás után sem változott. Az egykori agyagbánya mélyedését minden oldalról a sínpárok, autóutak, busz- és villamosmegállók hálózata, illetve a Vár és a Vérmező irányában füves rézsűk határolják, a gyalogos ezeken átvágva juthat el a metró kijáratát övező gyalogosmaghoz.

Túl a térkövezésen

A fejlesztés fő irányvonalait alapvetően a megrendelő BKK elképzelései, illetve az átadás előtt pár hónappal beindított fonódó villamoshálózat kapcsolódási igényei határozták meg. A prioritásokra jellemző, hogy a tájékoztató táblán hiába keressük az Építész Stúdió és a Lépték-Terv nevét, tervezőként csak a közlekedésmérnöki munkát végző FŐMTERV van feltüntetve. Az építészek és tájtervezők az erőviszonyokat elfogadva elsősorban a tér közepének megtisztítására és a közösségi közlekedés kapcsolatainak javítására törekedtek. A melléképületek, bódék és használaton kívüli sínek elbontásával felszámolták a tér többszörös szabdaltságát és az értelmetlen holt tereket. A legyező körül egybefüggő kőburkolatú területet hoztak létre, így megkönnyítve a háromszög különböző oldalairól induló viszonylatok között rohangászó utazóközönség áramlását. Az elérhetőséget a Vérmező utca és a Várfok utca irányából egy lifttel, illetve mozgólépcsőkkel javították. Az üzemeltetési és kiszolgálófunkciókat a Szilágyi Erzsébet fasor irányába telepített két, a hegyvidék irányába emelkedő, tereptárgyként megfogalmazott tömbben helyezték el, amelyek zárkózottsága a Margit körút irányából kifejezetten zavaró. A felszabadított terület lehetővé tette, hogy a főbb csapásirányok között nem kietlen kőpusztaságot hagytak a tervezők, hanem idetelepítették azokat a virágágyásokból, változatos térbútorokból, újonnan telepített fákból, csobogókból és egyéb kisebb attrakciókból összekombinált miniligeteket, ahol várakozni, találkozni, trécselni, pacsálni, egyszóval maradni lehet. A kisebbik szervizépület tetejére kúszó robusztus lépcsősorról terepasztalként szemlélhető a téren zajló élet, na meg a villamosok és buszok ka­valkádja. Ezen a tér centrumából kiemelt teraszon ráadásul még egy sör felbontása vagy a fáradt tagok kinyújtóztása sem tűnik a közerkölcsöt megzavaró illetlenségnek. A szerencsésen megőrzött vasbeton legyező nyers plasztikusságát kissé esetlenül próbálja finomítani az új fehér festés. A sokat vitatott építmény és a mozgólépcsők tengelyébe telepített, kívülről hatalmas térképmuráliával (miért pont 1823?) eltakart pékség tömege a látványtervekről még hiányzott, és megjelenése most sem tűnik indokoltnak. A legendás óra sziluettje egy – a régi helyén álló – betonoszlop felületére nyomva jelenik meg; a digitális órával megbolondított napóra-emlékmű – mint az a leírásából is látszik – kissé túlbonyolítja a múltidézést. Az eredeti jelenleg a Kiscelli Múzeumban látható, de ha már ennyire hiányzik, akár vissza is hozhattuk volna.

A kivitelezéssel kapcsolatos hiányosságok pellengérre állítását megelőzendő a városvezetés és a tervezők új kommunikációs stratégiát választottak. Talán a Várkert Bazár közröhejbe fulladó, többszörös átadásának fiaskójára gondolva a beruházás felelősei most óvatosak: a teret deklaráltan afféle béta-verzióban használhatjuk. A tér egésze pedig a kivitelező „kreativitása” miatti kisebb-nagyobb hibák kijavítása után csak ősszel éri el a teljes készültséget. A fából készülő bútorok mostani állapotukban például csak a majdani végleges tárgyak próbamodelljei – szerencsére, mert az elemek a májusi esőzések hatására máris vetemedésnek indultak.

Az egykori Moszkva tér megújulása az elmúlt évtizedben a főváros közterületeit újraszabó folyamat következő állomása, amely kérlelhetetlen magabiztossággal számolja föl a kudarcosnak ítélt kádári modernizáció látható urbanisztikai elemeit, változó eredménnyel törekedve a túlméretes autóforgalom visszaszorítására, és az utcák gyalogos- és kerékpárbarát újraértelmezésére. Mivel ez a rekonstrukciós hullám a városlakók számára elsősorban a különböző minőségű, anyagú és formájú díszburkolatok nagy léptékű terjedésében érhető tetten, a szakmai és közösségi kritika is elsősorban ezt a primer réteget teszi az értékelés tárgyává. A korrupció egyik jelképévé vált térkövezés mellett a másik kritikus pont a zöld felületek mennyisége. A fák likvidálása és az új növények telepítésének minősége a Liget-konfliktus felerősödése óta rá­adásul univerzális politikai-urbanisztikai metaforává avanzsált. A térelemek kiképzésének, a betonfalak és a burkolatban futó fém- és fénycsíkok szögeinek vagy a bútorok dizájnjának megítélését mi az olvasók személyes ízlésére bízzuk.

A mítosz vége

Miközben üdvözlendő az egyes építészeti és tájépítészeti elemekre irányuló civil figyelem, ne tévesszük szem elől azokat a nagyobb összefüggéseket, amelyekről a felszínes burkolatkritika eltereli a figyelmet. Azt érdemes vizsgálnunk, hogy ezek a munkálatok a tetszetős hívószavakon túl milyen elképzelések, illetve érdekek mentén alakítják át a városi közterekhez való hozzáférés feltételeit; úgy a mindennapi használat, mint az állampolgári jogok kontextusában. A silány minőségű tereptárgyakkal és a retró térbútorokkal együtt ugyanis minden esetben társadalmi csoportok és kulturális jelentésrétegek egész hálózatát is leselejtezi a városfejlesztés sokszereplős folyamata.

A Széll Kálmán tér esetében mindez különösen igaz, hiszen a rendezetlenség hosszú évtizedei alatt az egykori Moszkva köré sajátos folklór kerekedett, amelynek különböző elemei aztán a filmnek, az irodalomnak és a közbeszédnek köszönhetően városi mítosszá rendeződtek. Az eltérő terepviszonyok és a különböző jellegű környező városrészek találkozásánál elhelyezkedő tér valóban a város egyik kapujaként működött (azóta ezt a kifejezést kiüresítették a fantáziátlan barnamezős ingatlanfejlesztések). Ennek a fogadó és elosztó szerepnek megfelelően keveredtek és találkoztak itt egymással a társadalom különböző csoportjai; munkát kereső vendégmunkások, antikvárkönyv-árusok, kocsmárosok, pecsenyesütők, gasztroforradalom előtti burgeresek, a szó mindenkori értelmében vett csövesek, népviseletbe öltözött asszonyok, a környező villanegyedek elégedetlen és elégedett fiataljai, rikkancsok, kakaskodó bandák és ájtatosan éneklő gyülekezetek. Talán meglepő is, hogy ez a társadalom csaknem teljes keresztmetszetét láthatóvá tevő vircsaft a város legdrágább negyedeinek metszéspontjában ilyen sokáig működhetett.

A Széll Kálmán térből összességében letisztult, jól használható köztér lett, és még csak azt sem mondhatjuk, hogy a fejlesztés száműzte volna a városi életet: a szökőkutakban gyerekek pancsolnak, a padokon fürtökben beszélget a nép, a forgalom pedig gondtalanul zakatol. Csak egyetlen kérdés nem hagy nyugodni: hova tűntek azok az emberek, akiket megint kiszanáltak?

A cikk a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Narancs közti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.

szerző
Takács Ákos
publikálva
2016/25. (06. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...