helyrajzi szám

Mozaik a Bosnyák téri piacon

Lokál

A főváros lakossága, de különösen a zuglóiak 1961 őszén nagy várakozással tekintettek a Bosnyák téri vásárcsarnok átadására.

A beharangozók megemlítették, hogy Budapest legnagyobb piaca 5900 négyzetméteres lesz 51 üzlethelyiséggel, amelyhez még a 3200 négyzetméteres nagybani piac is csatlakozik.

A 17 millió forintos beruházással épült vásárcsarnok megnyitójára kis csúszással, 1961. de­cem­ber 15-én került sor, az Esti Hírlap első napi tudósításából kiderül, hogy az őstermelők és a kofák addig semmit nem adhattak el, amíg nem jelentkeztek a Húsvizsgáló Állomás kirendeltségénél. Ám ennél is fontosabb volt, hogy az új piacon – elsőként az országban – megváltozott az árusok aránya. „Ahogy a megnyitásra érkezett szakemberek mondják, az is hozzátartozik a korszerűséghez, hogy már a szocialista szektor uralja túlnyomórészt az új csarnokot: nyolc KÖZÉRT-üzlet, kilenc földműves-szövetkezeti, négy termelőszövetkezeti, egy háztartási bolt (…) foglalja el a földszintet, s csak 26 magánkereskedő árusít” – írta a cikk szerzője.

Az új piac központi épületét Kéri Gyula, a Buváti építésze tervezte, a szakma lelkesen fogadta, ám bizonyos aggályok a „szocialista szektor” túlereje ellenére is akadtak. „Már-már nem is építészeti, hanem inkább program- és funkcióbeli, tehát lényegében társadalmi, társadalompolitikai jellegű kérdés: kell-e, szabad-e a szocialista társadalom építésének mai, már előrehaladottabb fokán, a legalább 40 évi időtartamra szolgáló masszív épületben piacot felépíteni?” – tette fel a kérdést Budai Aurél a Magyar Építőművészet című folyóirat 1962/5. számában, ám végül arra a következtetésre jutott, hogy a piactér „megkapó”, az „ókori agórák hangulatát idézi”, ugyanakkor a „legkorszerűbb szerkesztési elvek” érvényesülnek.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.