Budapest létrejöttének jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már 1873. december 3-án kimondta a frissen alakult Fővárosi Közgyűlés, hogy "a főváros tényleges egyesítésének napjául f. é. november 17-e tekintessék és pedig azon okból, mert e napon a pesti, budai és óbudai hatóságok megszűnvén, a fővárosi tanács nemcsak megalakult, hanem az ügyek vitelét tényleg átvette és rendszeres működését is meg is kezdette". Természetesen nem a fővárosi tanács ügyviteli rajtja miatt kellett mindezt külön törvénybe foglalni, sokkal fontosabb volt ennél, hogy kijelöljenek egy konkrét dátumot, amit ünnepnek, vízválasztónak tekinthettek. Ugyanis a november 17-i "születésnapon" a dolgok menete szinte alig változott: a programot már évekkel korábban kitalálták, s legfeljebb annyi történt, hogy e naptól vált a főváros fejlesztése hivatalossá, és - ha hihetünk az anekdotának - nehézkesebbé. (Állítólag ettől kezdve a hivatalos leveleken kizárólag a Budapest városnevet volt szabad használni, és mivel a kerület fogalma - tíz volt belőle az alapításkor - még ismeretlennek számított, viszont azonos utcanevek akadtak Pesten, Budán és "budán is, gyakran előfordult, hogy a Budapestről Budapestre címzett levelek nem értek célba.)
Az áhított főváros
"Pestre és Budára kell a nap legvilágosabb sugarai alatt - mert csak a bűn keresi a sötétet - összesíteni a Magyart, s hívni be a dús idegent, ez a célunk. Mert meg vagyunk győződve arról, hogy nemzeti egylelkűségünk és egytestűségünk által már rövid idő alatt megháromszorozni fogjuk vagyonunkat és erőnket." Széchenyi már 1831-ben, Világ című művében az egyesített Budapest (ő mondta így!) mellett szállt síkra. Nem véletlenül. A két város, különösen Pest a 19. század elejétől kezdve hazai viszonylatban példátlan fejlődést produkált. Ha létezett akkoriban település a történelmi Magyarországon, ami valamelyest emlékeztethetett a fejlett Nyugat városaira, akkor az Buda és Pest volt. Ám attól még igencsak távol estek, hogy "nemzetközileg" is jelentős helyeknek, világvárosnak tekinthessék őket. Ahogy Széchenyi írja: "Az erők egyesítése ellen, tudom, sokan ki fognak kelni, akik nemcsak a fő-, hanem minden várost is általában kárhoztatnak, sőt veszedelmesnek hirdetnek. Van is tagadhatatlanul néhány fontos kifogás a túl sok, és különösen a roppant nagy városok ellen, amelyek ha a helyes idomzaton túlnőnek, éppen olyan bajt hoznak a hazára, mintha a vér a test valamely részében, teszem a szívben, tüdőben, fejben túlontúl összegyűlik és eleinte vérakadozást, később gyulladást stb. okoz. De az Istenért, milyen messze vagyunk még ettől!"
| ||
Negyven évvel később viszont már az isten sem tudta volna az egyesítést megakadályozni. 1841 és 1869 között a két város lakossága majdnem megháromszorozódott, Pest és Buda együttesen az 1870-es évek elejére a Monarchia második, Európa tizenhatodik legnépesebb városává vált. Ráadásul a kiegyezést követően valóban szükség lett egy reprezentatív, a nemzet nagyságát hirdető fővárosra, márpedig lehetett-e volna jobb választás az olyan helynél, ahol az önálló nemzettudat szimbolikus létesítményei, a Nemzeti Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia álltak, nem beszélve az első állandó Duna-hídról. És persze az sem mellékes, hogy 1846-ban innen indult az első magyar vasút. Ráadásul Pest a "sötét" 1850-es években is komoly fejlődést produkált a magyar átlaghoz képest - újabb és újabb, gyakran többemeletes bérpaloták épültek, ipari üzemek sora létesült, sőt az évtized végére kialakultak azok a főbb útvonalak is, melyek a későbbi városrendezés során megkönnyítették az illetékesek dolgát, vagy épp ellenkezőleg, nagyon is útban voltak. Az 1850-es évek végére a történelmi, városfallal körülvett Pest (a mai V. kerület egy része) már csak emlék volt, a lakóházak olykor meg is haladták a leendő Nagykörút vonalát - igaz, többnyire csak a legfontosabb kivezető utak, a Váci út, az Üllői út, a Kerepesi út és - Andrássy út híján - a Király utca mentén. (Érdekesség, hogy ez a terjeszkedés északi irányban nem tudott kibontakozni, Újlipótváros kialakulása sokkal későbbi történet.)
Mint ahogy jóval későbbi történet a korszerű közműhálózat kiépítése is. Mert igaz ugyan, hogy a gázszolgáltatás viszonylag hamar, 1856 karácsonyán megindult - ez akkoriban elsősorban a közvilágításra volt jótékony hatással, az első gázlámpákat a Kerepesi úton (Rákóczi út) helyezték üzembe -, ellenben az ivóvízellátás és a csatornázás a régmúltat idézte.
Szennyvíz és a mindenható tanács
Budán azt a középkori, török által elpusztított, és az 1800-as évek elején helyreállított fa vezetékrendszert használták, amely a Svábhegy kútjaival volt kapcsolatban, Pesten viszont a Duna vizét itták, így nem csoda, hogy Pesten rendszeresek voltak a járványok. Már 1837-ben megfogalmazták az igényt egy korszerű vízvezeték-hálózat létesítésére, de csak harminc évvel később, az 1866-os kolerajárvány után léptek a tettek mezejére, s adták át 1868-ban az első ideiglenes és meglehetősen primitív pesti vízművet - ott, ahol ma a Parlament áll. Az egész igen egyszerűen működött: kutakat fúrtak a környéken, és az ezekből nyert "természetesen szűrt", azaz a kavicsrétegen átfolyó vizet gőzgép segítségével juttatták egy 600 méter hosszú fővezetékbe, majd az erre rákötött mintegy hatvan kilométeres elosztórendszerbe. A rossz minőségű víz 127 korabeli utcába jutott el, a vízmű kapacitása pedig napi 9100 köbméter volt. (Hogy ez milyen kevés, jól mutatja, hogy 1904-ben ugyanez a teljesítmény már napi 240 ezer köbméter volt.)
Pesten és Budán a szennyvízelvezetés sem volt veszélyektől mentes: a 19. század közepéig nyílt árkokban folyt a Dunába, az első csatornázási tervet 1840-ben fogadták el, ezt követően a szennyvíz immár "zárt helyről" ömlött közvetlenül a Dunába. Noha már az ötvenes években világossá vált, hogy az igen keskeny csatornahálózat száz veszélyt rejt, például eldugulhat és megfertőzheti a talajt, csak 1869-ben készült el egy valóban korszerű, főgyűjtős csatornázási terv, ami végül az 1890-es évek elején valósult meg - addig a meglévőt bővítették, tágították. 1869-1873 között 33,5 kilométerrel bővült a hálózat.
Az új csatornarendszer átadását Reitter Ferenc, a hálózat tervezője már nem élhette meg. A korábban a Duna és a Tisza szabályozásában jeleskedő, 1850-től Pesten dolgozó mérnök a leendő főváros rendezésének is az egyik kulcsfigurája volt, és igaz ugyan, hogy a Nagykörutat hajózható csatornaként képzelte el, amit meg is tervezett, mégsem mondhatjuk róla, hogy ne lett volna tisztában a lehetőségekkel, illetve azokkal a nehézségekkel, amikkel az új főváros vezetésének szembe kellett néznie.
Reitter 1869-ben ezt írta Andrássy Gyula miniszterelnöknek: "Magyarország állami függetlenségének biztosítására kétségen kívül egyike a leghathatósabb és legbiztosabb eszközöknek oly központnak alkotása, mely amaz az állam lételére nézve ellenséges viszonyok hatását paralyzálni önmagában rejlő erejénél fogva képes legyen. Elvitázhatlan tény, hogy Buda-Pest azon feltételekből, melyektől függ az érintett hatásnak eszközölhetése, jelenleg alig bír egyébbel, mint oly geographiai fekvéssel, mely a kívánt cél elérhetését lehetségessé teszi. Aki tehát Magyarország állami függetlenségét komolyan óhajtja, annak okvetlenül el kell szánva lenni: népszerű elvekben, előítéletekben és pénzben mindazon áldozatokat meghozni, melyek bebizonyíthatólag szükségesek arra, hogy Buda-Pest minél előbb képes legyen annak a hatékonyságnak helyesen kifejtésére, melyet tőle, mint éppen Magyarország fővárosától követelnünk kell."
| ||
E gyászos helyzetjelentésben minden bizonnyal benne van Reitter nem teljesen alaptalan pesszimizmusa, illetve az is, hogy a miniszterelnök érezze, nagyvonalúnak kell lennie, de a mérnöknek teljesen igaza van abban, hogy a biztató jelek és figyelemre méltó eredmények mellett sem lehetett a korabeli Pestet és Budát együttesen modern településnek mondani. Az előbbi piszkos és fertőző kereskedővárosnak tűnt, az utóbbi meg úgy festett, mint egy helyőrség - legalábbis ezt gondolhatta róla a távoli idegen éppúgy, mint a világlátott hazafi.
Repiváros
Nem tudni, mekkora hatása volt - volt-e egyáltalán - a leírtaknak, ám az biztos, hogy egy év múlva, 1870-ben törvény rendelkezett a Fővárosi Közmunkatanács (FKT) létrehozásáról, amit az 1855-ben alapított londoni Metropolitan Board of Works mintájára hoztak létre. A törvény szerint az FKT a szabályozási munkák előkészítéséért, a tervekre vonatkozó pályázati programok kidolgozásáért éppúgy felelős volt, mint a közintézmények, ipartelepek, főútvonalak helyének kijelöléséért, az építkezések lebonyolításáért, de emellett ő rendelkezett a fővárosi pénzalap felett, illetve hatósági feladatokat is ellátott, intézte a kisajátításokat és így tovább. Általánosságban elmondható, hogy a leendő fővárosban szinte semmi sem történhetett a tanács tudta és beleegyezése nélkül. Jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, hogy kezdetben maga a miniszterelnök, Andrássy Gyula volt az FKT elnöke.
Ebből is látszik, hogy Budapest minél gyorsabb és minél látványosabb fejlődése leginkább államérdek volt, egy olyan egyedülálló presztízsberuházás, amihez fogható sem korábban, sem később nem volt a magyar történelem során. Ehhez az FKT megalakulása és jogosítványai teremtették meg az ideális feltételeket. Tulajdonképpen 1870-től kezdve beszélhetünk Budapestről, hiszen ettől kezdve már kizárólag a leendő - és világvárosi léptékű - fővárosban gondolkodott mindenki, aki akkoriban valamennyire is számított. Nem csoda, hogy az egyesítés híre a befektetési kedvet is felpörgette. Pesten 1857-ben 4418 ház volt, 1870-ben 5259, tehát tizenhárom év alatt 841 új ház épült. 1870-1873 között 963!
| ||
De honnan volt erre pénz? Az állam mélyen a zsebébe nyúlt, hiszen új középületek seregét kellett viszonylag rövid idő alatt megépíteni, s úgy tűnt, nem számítanak az anyagiak. Ettől azonban Budapest még fejlődhetett volna a megfelelő ütemben, ezért szükség volt számtalan ösztönző intézkedésre, elsősorban a roppant kecsegtető adókedvezményekre. Ilyen volt például az 1868-ban született rendelet, amely új bérház építése esetén üresen álló telken 15 évi, lebontott ház helyén pedig 12 évi adómentességet biztosított. Tulajdonképpen ennek (és a többi hasonló kedvezménynek) a következménye, hogy az 1870-es évektől kezdve Budapesten mindenki az ingatlanbizniszhez kötötte magát.
És nemcsak képletesen. A nagy építkezések nyomán terebélyesedett ki a szolgáltatóipar, a kereskedelem, de a termelő üzemeknek is jobban megérte, ha közeli megrendelőik vannak. És természetesen ennek volt köszönhető az a nagyszabású bevándorlás, a szerencsét próbáló, többnyire nincstelen százezrek érkezése is, az olcsó, mindenre kapható munkaerő - de ez mintha csak szükséges, ámde kellemetlen epizód lett volna a történetben. Mai szemmel úgy tűnik, Budapest születésekor sok mindent figyelembe vettek, ám azzal mintha egyáltalán nem számoltak volna, hogy a bevándorló tömegek megjelenése milyen feszültségeket teremthet majd a későbbiekben. Pedig már az 1869-es népszámlálási adatok szerint is Buda, Pest és "buda 150 ezer keresőképes lakójából csak 13 ezer volt önálló vállalkozó, 4400 független értelmiségi, 9400 pedig hivatalnok. Ezzel szemben a gyári munkások száma 65 ezer, a képesítés nélkül dolgozóké (cseléd, napszámos stb.) pedig 51 ezer volt. És ez nemcsak azt jelentette, hogy a városoknak alig volt adóbevétele - Pesten csupán 15 ezren fizettek -, de azt is, hogy a lakosság több mint hetven százaléka élt nyomorban, szegénységben. Ez az aranytalanság talán csak száz évvel később, Kádár idején enyhült valamelyest. Csakhogy addigra Budapest már régen nem az volt, aminek eredetileg szánták - inkább a bűnös város, a vízfej szerepét töltötte be a provinciális, ám "patyolattiszta" magyar vidékkel szemben.
