Lokál

A szerelem és a piaci lehetőség együttállásából született meg az ország egyetlen magánüzemeltetésű fodrászmúzeuma.

Nem igazán érthető, mitől nemzeti egy nemzeti lókiállítás, és mi tagadás, ebben a kérdésben a kiállításról távozóban sem lettünk okosabbak.

Kinek a Budapestje? Néhány hete bukkantak fel a földalattiban az új tablók a harmincas évek felnövekedett metropolisát bemutató fényképekkel: a Lloyd-palota a Lánchídnál, a Károly körúti Orczy-ház, választási (Magyar Nemzeti Közérdek Párt) és filmplakátok (Kínai arany - Gary Cooperrel), lámpagyújtó, pékinas triciklivel, "A Zeppelin a bolgárföldek felett", és további képek az akkor még városszéli Zuglóról. Csak első pillantásra tűnik úgy, hogy idegenforgalmi retró, amit látunk. Rögtön szemünkbe ötlik ugyanis a képek ereje, amely valahogy a közvetlen tárgyuk fölé emeli őket. Izgalmas geometria, mozgalmasan szabálytalan felülnézeti képkivágások, lüktető fény- és árnyékrajzolatok: a kor legjobbjainak a színvonala. Miért nem tudtunk róla eddig? Jelentkezzen, aki egy hónappal ezelőtt már ismerte Kinszki Imre nevét!

Az egyre népszerűbbé váló magyar pankrációt néhány, ma is épp hogy huszonéves srác indította el néhány évvel ezelőtt, bár stadionok helyett még most is elhagyatott építési telkeken rendezik a gáláikat.

A nagy erőkkel, jól szervezetten kivonuló rendőrségnek köszönhetően teljes biztonságban sétálhattak végig az eddigieknél hosszabb útvonalon egész a Parlamentig a 16. Budapest Pride - Meleg Méltóság Menetén a szerény számban megjelenő felvonulók.

Történetünk 1974-ben kezdődött, vág bele szolid, ám a műegészre különösen jellemző - ásópengést, hanthullást idéző - akusztikai hangulatfestés után a kiállítás géperejű narrátora. De van egy másik történet is, amely kihat a mai műélvezetünkre, az pedig 1988-ban kezdődött, és húsz év múlva folytatódott, s vett döntő fordulatot, mint Dumas-nál.

Májustól engedélyköteles a köztéri zenélés a fővárosban. Ennek apropójából vetettünk egy pillantást a régi idők muzsikusaira, megkérdeztük mai utódaikat, és utánajártunk, pontosan mire való az új szabályozás, és mire nem.

Idén két gyermekhospice-ház nyílt Magyarországon. Az egészségügyi szakma óvatos közeledéssel, az otthon ápolási szolgáltatás bevezetésével reagál az eseményekre - az érintettek a bizalom kialakulását szomjazzák.

Van egy karikatúrája Brenner Györgynek, a Ludas Matyi kiváló rajzolójának inkább a hetvenes, mint a nyolcvanas évekből (a Ludas Matyinak akkoriban csak kiváló rajzolói voltak), ami Szentendrén játszódik. Készül a város a Szentendrei Nyár vagy valami nagyon hasonlatos nevű nyári hakniparádéra, a Fő téren áll két művészküllemű egyén (akkoriban még senki nem ismerte a kulturális menedzser kifejezést), az egyik hóna alatt mappa, a másik körszakállt visel, és tanakodnak erősen. A képaláírás: "Ha még pár őslakost elüldözünk, az egész városból lehet vurstli."

Egy kínai, egy vietnami és egy mali középiskolás. Mindhárman Budapesten születtek, és a Trefort Gimnázium tanulói.

Sok minden eszünkbe juthat a Dózsa György és az Angyalföldi út impozáns sarokháza láttán. Ám hogy e masszív épület lenne valójában a fővárosi hajléktalanellátás központja - hivatalos nevén a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) -, az tényleg csak az "ismerősöknek" kézenfekvő.

Sokadszor nyitotta meg kapuit a hajdani Szikra mozi épülete - most egy, a nevet részben megőrző kultúrház kezdte meg itt a működését. Az üzemeltetők meglehetősen pesszimisták: remélik, nem kényszerülnek pénzhiány miatt bezárni, mire cikkünk megjelenik.

A közelmúltban számos elemző a korábban kimeríthetetlennek tűnő nyersanyagkészletek megcsappanására figyelmeztetett. Most akkor se lufi, se aranyóra?