A Szakszervezetek Országos Tanácsának húszemeletes irodaházát (ma: Nyugdíjfolyósító Igazgatóság) 1973-ban adták át a Váci úton, az Árpád híd pesti hídfőjénél. Akkoriban ez volt az egyik legmagasabb pesti épület, és döntően befolyásolta a környék új arculatát. Nem volt tehát mindegy, hogy mi épüljön az árnyékában álló szomszédos telekre. Építhettek volna hasonló magasházat, építhettek volna áruházat, művelődési házat, és születtek is mindenféle tervek, ám azt csak a bennfentesek tudhatták, hogy az értékes telken kacsalábon forgó pártszékház épül, parkkal övezve, bejáratánál munkásokat ábrázoló robusztus szoborcsoporttal.
Ráadásul a bennfentesek türelmetlenek is voltak. Már 1969-ben megállapította a Budapesti Pártbizottság, hogy az akkori pártház – mely a Váci út 61–63. alatti ház földszintjét és első emeletét foglalta el – szűk, korszerűtlen és „nem biztosítja a munka alapvető feltételeit”. Felpanaszolták, hogy a munkásőr-parancsnokságot nem lehet ott elhelyezni, nem beszélve a marxista–leninista egyetem esti tagozatáról. Az ülésen arról is szó esett, hogy a pártbizottságnak szüksége van egy 800 fős teremre is az új székházon belül. A résztvevők mindent megszavaztak, de az álmuk csak tíz év múlva valósult meg.
„Távolról sem a legnagyobb építmény a környéken, sőt. Helyzete és méltóságteljes alakja mégis kitünteti jelentőségét” – lelkendezett 1980 márciusában, a Budapest folyóiratban Kubinszky Mihály, aki cikkében a hazai pártházak építészeti fejlődésével foglalkozott, és arra jutott, hogy az új angyalföldi épület „teljes egészében a hetvenes évek végének építészeti felfogását tükrözi”. A szerző nem részletezte, hogy ezzel pontosan mire céloz, ám az épület tervezője, Pázmándi Margit alapos magyarázattal szolgált a Magyar Építőipar 1980/1–2. számában.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
