A pláza olyan működő városi közteret kíván létrehozni, ahol ugyanazt lehet csinálni, amit valaha egy piazzán vagy egy agorán – de az időjárástól függetlenül. Szülőhazája az Egyesült Államok, de „szülője” európai: Victor Gruen (Viktor Grünbaum) Bécsből emigrált építész és várostervező. Gruen 1938-ban települt át Amerikába, ahol hamar felismerte, hogy az ottani településszerkezetek – az agglomerációban kiépült alvóvárosok – nélkülözik a valódi városközpontot. A klasszikus európai nagyvárosok tanulságait átültetve számos fedett bevásárló- és szolgáltatóközpontot tervezett, amivel a köztereket kívánta pótolni.
Dobozolás
A piac azonban másként döntött; nemcsak a vásárlást tette meg a plázák fő funkciójának, de később az európai belvárosokat is ezen üzleti minta szerint késztette változásra, és változtatta a várost, illetve kicsinyített, dobozba zárt mását, a bevásárlóközpontot pénztermelő gépezetté. Így történhetett, hogy bár Gruen szándékai merőben humánusak voltak, a nevével fémjelzett Gruen-hatás azt a kárhoztatott állapotot jelenti, amikor a céltudatos bevásárlás helyett elveszünk a vásárlás élményében. Még úgy is, ha a fókusz az eltelt évtizedek során a durva „consumer trap” felől a közösségi élmények irányába tolódott. A kereskedelem aránya zsugorodik – részben az internetes vásárlásoknak köszönhetően –, míg a szolgáltatások és szórakoztatás aránya nő, a korábbi 70-30-ról mára 60-40 százalékra változott, és nem kizárt, hogy a jövőben fele-fele lesz.
A bevásárlóközpontok „dobozkaraktere” – az, hogy a házban minden befelé nyílik –, alapvetően határozza meg az építészeti minőséget és lehetőségeket, mind a homlokzatok, mind a téralakítás vonatkozásában. A vásárlói útvonal kötött, s három fajtája létezik: a „kutyacsont”, a versenypálya alak, és a passzázsokkal kialakított. De mi lehet az építész szerepe e kötött pályákon? Nos, a méreténél és elhelyezkedésénél fogva központi városképi funkciót is betöltő épületdoboz esztétikus és vonzó küllemének kialakításán túl, az élhető fedett közterek megalkotása jelenti az építészeti kihívásokat, amit a plázaélmény humanizálásának nevezhetnénk. Ez nemcsak a háttérben húzódó ideológiai paradoxon miatt (két úr szolgája?) nehéz feladat, vizuálisan is sok buktatót rejt. Mintha egyszerre, egy ütemben kellene egy normális esetben évszázadokon át alakuló várost megtervezni: legyen egységes, ugyanakkor kellőképpen változatos, de hordozzon némi esetlegességet is. Ez ritkán sikerül maradéktalanul. A folyamat jól nyomon követhető a budapesti plázák küllemén és belső tartalmán. Az 1996-ban, elsőként megnyílt Duna Plaza még érdekes volt, egyedi tömegével, igényesen formált homlokzataival kuriózumot jelentett a Váci úti irodatengely épp kialakuló sivárságában, de a többiről már nem mondható el ugyanez. A mélypont a Mammut I. és II. (1998, 2001), amely nívótlan külseje ellenére is az egyik legjobban prosperáló intézmény, ami viszont rámutat arra, hogy a lokáció mennyivel fontosabb, mint az építészeti minőség.
Kelenföld jelentkezik
A legújabb hazai bevásárlóközpont, az Etele Plaza helye kiváló, Budapest legnagyobb területű fejlesztési potenciállal rendelkező csomópontjában épült, jachton és helikopteren kívül minden közlekedési eszközzel elérhető. A „Budapest kapuja” szlogen korántsem indokolatlan, a Kelenföldi pályaudvar révén egész Székesfehérvárig kiszolgálja az agglomerációt, sőt a Déli és a Nyugati tervezett összekötésével ez a kör tovább-bővülhet. A nehézséget is ez okozza: az autó- és vasúti pálya három részre szakítja, s így közlekedéssel szabdalt városrészbe kell életet lehelni – angol szakkifejezéssel traffic-oriented regeneration-t kell végrehajtani. Talán nem véletlen, hogy az ingatlanfejlesztő Futureal Group történetében ez volt a leghosszabb projekt – a kétszer kéthektáros fejlesztési terület 2007 óta van a birtokukban; a telket 14 ingatlanból rakták össze, melyeket kizárólag magántulajdonosoktól vettek. További két telken, a vasút túloldalán épül a Budapest One nevű irodaház, szintén a Futureal fejlesztésében, sőt megterveztették az Etele téri oldalon az intermodális csomópontot is a ZDA stúdióval. Az őrmezei oldalon a főváros pályázatot írt ki a metró-busz átszálló csomópont tervezésére, amit a plázát és az irodaházat is tervező Pulinyi & Partners nyert meg. A megvalósult épületek ezekhez igazodnak, a tervek készen vannak, de a kivitelezés várat magára, holott nagy szükség lenne rá.
A teljes területen azonban rendkívül sok tulajdonos osztozik: az állam, a főváros, a MÁV, a XI. kerület, a BKV, egy része pedig a nemzetközi vasúthálózati törzsvagyonhoz tartozik. Ilyenkor az összehangolt, irányított fejlesztés elengedhetetlen, ellenkező esetben csak spontán káosz lehet a végeredmény. A Futureal már tizenöt éve meglátta a lehetőséget, és megvette az első telket, mégis csak 2019-ben tudták egy asztalhoz ültetni az érintetteket, noha 2007-ben lezajlott egy fővárosi ötletpályázat is. Nagy lökést adott a négyes metró átadása (2014), ami az EU felé vállaltnál jóval kisebb kihasználtsággal működik, az Etele pláza megnyitása ehhez 25 százalék pluszt jelenthet.
Fejlesztési szempontból lényeges az is, hogy az új plázát lakótelepek veszik körül, így az Etele Plaza a grueni elveknek megfelelően valóban városközponti szerepet tölthet be. Az egész napos folyamatos kihasználtságban nagy szerepe lesz az épülő új irodaháznak is, tehát minden jel arra utal, hogy a Kelenföldön megvalósuló fejlesztések nem szigetszerű beavatkozások, hanem egy kidolgozott koncepció első elemei.
Gruen a szolgáltató- és bevásárlóközpontok kialakításával egalizálni akart, a modern pláza azonban dzsentrifikál – pénz kell hozzá, sőt ma már digitális lehetőségek is. Ennek megfelelően az Etele Plaza szerteágazó igényeket elégít ki, a luxustermékektől a mindennapi szolgáltatásokig. A komplex tervezési folyamatban a technológiát külföldi szakértő irodák alakították ki, a magyar partner pedig fokozatosan vette át az irányító szerepet, hogy az üzleti szempontú funkciósémából kényelmes, szép és okos épületet varázsoljon. A belvárosi plázák rákfenéje a parkolás, itt ezt elosztva, részben az épület tetején oldották meg, mivel a föld alatt az épület alá benyúlóan a metrónak is vannak létesítményei. A maradék tetőfelületet teraszként, illetve zöld tetőként hasznosították, bővítve az élménydús „plázacsellengés” lehetőségeit. Az elmaradhatatlan food court-ot is a legfelső szinten, részben a teraszokhoz kapcsolódva helyezték el, berendezésével minden korosztályra gondolva. Az Etele Plaza szögletes, valószínűleg a környező lakótelepi miliőhöz igazodó külseje mögött belül tágas, világos, átlátható – elegáns, de nem csillogó. A „plázapszichológia” követelményeinek a legmagasabb szinten tesz eleget, de mindezt ravaszul, rejtve, elegánsan. Ebben meghatározó szerepe van a plázákban eddig szokatlan térélménynek: kinyílik a külvilágra, sok a környezetet is láttató üvegfelület, ami oldja a Gruen-effektust, visszacsatol a valósághoz. Az agyonreklámozott, hatalmas bejárati üvegfal valóban „működik”, a mögötte nyíló tágas átriumból több szinten is kilátunk a térre, a vasútra, a lakótelepre. Ugyanez igaz az éttermi terület teraszára, és az épület túloldalán elhelyezett másik átrium üvegfalára is. Mindenhol bekacsint a magyar lakótelepi valóság, nem tudunk olyan könnyen elfeledkezni arról, hol és miben vagyunk. Az élmény közvetlen burka, maga az enteriőr azonban stílusosan elegáns és nagyvonalú: tágas folyosók közbenső alátámasztás nélkül, lágyan hullámzó formák és vonalvezetés, tudatosan visszafogott színhasználat; a belsőépítészet nem nyomul, levegőhöz enged – és ez akkor is így lesz, ha majd többen nyüzsgünk benne. A feketével és arannyal kontúrozott fehér és szürke felületek dominanciáját csak az egyébként szokásosan kellemetlen terekben – a lépcsőházban és parkolókban – derítik fel erős színek, illetve az éttermi részen élénkítik pasztellárnyalatok. A Westend vizuális zsúfoltságának itt nyoma sincs, pedig ott a hagyományos anyaghasználat, az aprólékos textúrák a jól bevált, klasszikus városi élmény felidézését lennének hivatottak szolgálni. Csakhogy a pláza pszichológiailag terhesebb, mint egy kifordított város, többletingerekkel bombáz, amelyek csak visszafogott környezetben nem gerjesztenek azonnali menekülésvágyat.
Gazdálkodj okosan!
Nem csak jól komponált vizuális ingereket, de a legújabb technológiát is bevetették a plázaélmény emberivé fokozásában: az okosóra, az okoslakás után itt az okospláza. Ez az épületen kívül és belül is működő navigációs rendszert jelenti, amely a kívánt üzlethez legközelebb eső parkolóhelyhez vezet, a preferenciánk alapján ajánlatokat tesz, értesít a kedvezményekről, egyszóval a digitális hozzáférésen keresztül a plázaorganizmus működő és együttműködő részévé válhatunk – feltéve persze, ha az erre megfelelő eszközök birtokában vagyunk. De a mostani vírushelyzetben különösen felértékelődött a belső terek érintésmentes használata is, legyen szó a mosdókról vagy a kilincsekről, még a bútorok is antibakteriális, vírusölő felületet kaptak. Amit muszáj megérinteni – például a mozgólépcső korlátját –, azt automatikusan fertőtleníti egy gépezet, ahogy a levegőt is UV-lámpás szűrőegység csírátlanítja. A látássérülteket világújdonságként az Óbudai Egyetemen kifejlesztett Ariadné rendszer segíti. Az „okosbottal” működő innovatív informatikai és mechanikai megoldás itt debütál a világon kereskedelmi létesítményben. A bejáratoknál elhelyezett interaktív LED-fal ehhez képest elcsépelt megoldás, csakúgy, mint a számos USB-csatlakozóval ellátott pad; a gyerekek számára kialakított, nagy méretű digitális játszószőnyeg viszont már-már a Black Mirror világát idézi. De van még egy kis fehér android is – a Tales from the Loop meghökkentő lényeinek és E.T.-nek egyenes ági leszármazottja, akitől meg lehet kérdezni például azt, hogy hol van a Zara. (A valóban szórakoztató szenzációt némileg lefokozza, hogy kint a téren, egy nemzeti dohányboltban rábukkanhatunk az ikertestvérére, aki ki tudja, milyen árukapcsolás révén került oda.) Ám e kényelmi szolgáltatásoknál fontosabb a pláza előre látó „okossága” – a beépített digitális és hagyományos megoldások olyan tartalékkal rendelkeznek, amellyel az épület a jövő borítékolhatóan bekövetkező, ám ma még ismeretlen változásait is követni tudja.
Mindezekhez képest kevésbé sikeresnek mondható az épület külső megjelenése. A skin építészet korában a homlokzatfelületek a tartószerkezettől teljesen függetlenül alakíthatók, így gyakorlatilag korlátlan lehetőségek közül választhat az építész. Itt – talán a környező, zavaros városszövetre, talán a panelrengeteg fantáziátlan épületkockáira reagálva – a homlokzatokat úgy komponálták meg, mintha egzaktul egymásra helyezett hasábokat látnánk egy kupacban. A látványterven legalábbis ez lehetett a néző benyomása, a valóságban azonban csak annyit konstatál, hogy érthetetlen dobozok állnak ki a falból a hatalmas üvegfelület körül. A külső „bőr” nem elég nagyvonalú, nem árulja el, mire számítsunk az épületben, nem ugyanaz a súlycsoport. Belépve a kontraszt mellbe vág: Chanel kosztüm pufidzsekivel.
Ma már túl vagyunk azon, hogy rágódjunk rajta, kell-e a pláza, az idő megadta a választ: kell. Tönkretette a kis boltokat, oda a romantika, kiürült a Rákóczi út, de a plázában töltött idő része lett a városi ember életének – úgy, ahogy Gruen szerette volna. Ám a potenciál benne nemcsak a digitális technika által vezérelt emberarcú robot, hanem a kultúra megjelenése a folyosókon. Tetszik vagy nem, a pláza valódi köztérré vált, itt vannak a legtöbben, itt lehet legközvetlenebbül kommunikálni a városlakókkal. Az elit kultúra elzárkózik a maga világába, de az újfajta, közösségi kultúra helyet találhatna itt.
Útvesztők
A plázák térszervezésének fontos eleme, az útvesztő-jelleg, amelynek a „kötelező nyolcas” nevet adták. Ám ezzel okosan kell bánni, mert a túlzott bizonytalanság elrettenti a vásárlókat. Az ingerszint tudatos emelése és a biztonságos környezet illúziója közti kényes egyensúly megteremtése a siker kulcsa, sok kutató szerint ez a „lebegtetés” az, ami a vásárlás élményében oldódik fel, és ez működteti sikeresen a bevásárlóközpontokat immár nyolcvan éve.
Az írás a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) és a Magyar Narancs közötti együttműködésben, az NKA támogatásával jött létre.
