Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy hazudik, aki azt állítja, nem fél semmitől. A hozzám hasonlóan paranoid alkatú emberek az ilyesmiről aligha tudnának lódítani, és rajtam például nem segít, hogy a szigetországban, ahol másfél hete élek, a meteorológusok napra és napszakra pontosan képesek prognosztizálni a természeti csapások egy részét.
| ||
Egy pekingi barátnőm (és egykori kollégám) naponta hírek tucatjait futja át: a pár nappal ezelőtti tájfunról is számos anyagot látott már, mire megkérdezte, tudtam-e, hogy meglehetősen szélsőséges időjárással is számolnom kell majd, ha Tajvanra költözöm. A kérdés bárkitől jogos volna, én pedig tisztában voltam vele, hogy eljön a pillanat, amikor a kék ég az ilyenkor szokásos tájfunrózsaszínre szelídül, mi pedig majd a takaró alatt vacogunk. Azt nem tudtam, hogy mindez ilyen hamar, a megérkezésemet követő ötödik napon be is következik, de így történt, és most már bátran állítom: az én első tájfunélményemnek – különösen a jelenség médiavisszhangja fényében – nagyobb volt a füstje, mint a lángja.
Sőt. Ha a John Fiske-i tabloidfogalom elemeit ízekre szedve akarnám szemléltetni, hogy a blikkfangos szalagcímek tényleg képesek elmosni mindenféle stilisztikai különbséget a képzelet és a valóság, valamint a hírek és a szórakoztatás között, biztosan a Meranti nevű szupertájfunhoz nyúlnék, hiszen az elmúlt 21 év legerősebb, legpusztítóbb természeti csapásaként jellemezték a helyi és a világsajtóban is.
A magyar nyelvű találatok között akadt a „minden idők harmadik legdurvább hurrikánjára” vagy „az év eddigi legerősebb trópusi szélviharára” utaló cím is: hadd borzoljam azzal a kedélyeket, hogy akit mindez Tajvan egyik délkeleti tartományában, Tajnan városban ért utol, annak semmi baja nem lett. És ez a jelen bejegyzés szempontjából azért fegyvertény, mert én két nappal ezelőtt éppen Tajnan városban voltam.
| ||
Az első utcai ebédemet majszoltam, amikor egy barátom két falat között megjegyezte: hamarosan jön a tájfun. Egy kikerekedett szemű kislány mögött álltam a sorban, amikor a boltban hirtelen százan lettünk, és az emberek vizet, gyümölcsöt és konzerveket vettek magukhoz az ilyenkor szokásos kijárási tilalom idejére. Az emeleti mosókonyhába indultam éppen, amikor a biztonsági őrök összekötözték a kerti bútort, akadálymentesítették a vészkijáratokat, majd lezárták a legfelső szintet. A csoporttársam szobájában egy törülköző alatt sírásra görbülő szájjal vacogtam, amikor elsötétült az ég, és a szél kis híján kitépte a teraszajtót a helyéről.
Éjfél körül az idegességtől kimerülten tíz ujjal gépeltem a telefonomon az üzeneteket a világ minden táján élő barátaimnak (remélve, hogy nem az lesz az utolsó, amit kapnak tőlem). Egy óra múlva pedig a süvítő szélre, a kicsavart fákra, a szűnni nem akaró szirénák monoton ritmusára fittyet hányva, minden együttérzést nélkülözve nyitott ajtónál, a vészkijáratos lámpák tompa fényénél mély álomba zuhantam. Reggel megkönnyebbülten rohantam az ablakhoz, hogy friss levegőt engedjek be. Válaszoltam a menet közben érkezett üzenetekre, és megnyugtattam az aggódókat, hogy minden rendben. Akkor még nem tudtam, hogy azon az éjszakán ugyanebben a városban mintegy ezer háztartásban nem volt áram, ahogyan azt sem, hogy a központi meteorológiai hivatal (CNA) jelentése szerint a Meranti a széllökések és az árvizek tekintetében is az évtized legdurvább tájfunja volt.
A fényképek többségét a gyalog is pár perc alatt elérhető helyeken lőttem. Komoly károkat nem látni rajtuk; ez az ominózus fotó azonban a tőlem 50 kilométerre lévő Kaohsziung városban készült.
| ||
A tajvani hatóságok a Meranti érkezése után két nappal 1 halottról és 44 sebesültről adtak hírt, a mezőgazdasági minisztérium szerint az egyik délkeleti városban a termőterület több mint 60%-át érte komoly kár: a pusztítást elsősorban a guáva-, datolya-, banán- és paradicsomtermesztők érezték meg: ők dollártízmilliókat buktak, mintegy 21,6 amerikai dolláros veszteséget könyvelhettek el. Az állami áramszolgáltató tudósítása szerint bár a hétvégén a kimaradások 97%-át helyreállították, szombaton még mindig ötvenkilencezer háztartásban, vasárnap pedig több mint négyezerben nem volt villany. És amíg én (nem gyertyafény, hanem az olvasólámpám mellett) a Meranti okozta élményekből várat építek, a világ és a szigetország északi fele már a Malakas tájfunról szóló hírektől hangos.
Miért is nevezik így őket? Raátz Judit, az MTA névtannal is foglalkozó tudományos munkatársa A ciklonok, hurrikánok, tájfunok neveiről című tanulmányában gondosnak és megfontoltnak nevezi a pusztító viharokat érintő névválasztási szokásokat.
„A Csendes-óceán nyugati területéhez tartozó nemzetek egy 141 névből álló ajánlás alapján választanak, így nem ritka, hogy növények, állatok, keresztnevek és különféle kifejezések is helyet kapnak a repertoárban.”
Érdekesség az is, hogy „a második világháború alatt a Csendes-óceánon szolgálatot teljesítő amerikai meteorológusok női néven kezdték emlegetni a trópusi ciklonokat, feltehetőleg a hozzátartozóikra: barátnőjükre, feleségükre, esetleg anyósukra gondolva”.
Az Amerikai Meteorológiai Szolgálat az ötvenes években kezdte meg a hivatalos névadást elsősorban női nevekkel, ám a feminista mozgalmak képviselői nem nézték jó szemmel, hogy a pusztítást ilyenformán csak a női nemmel hozzák összefüggésbe, így a hatvanas évektől kezdődően már férfinevek is szép számmal szerepelnek a listán.
