Kedves, izgató, üres vagy kierőszakolt mosolyokat sorol egy Oleg Medvedkov nevű amerikai kortárs író egyik novellájának első lapjain, aztán így folytatja: „Nem az számít, hogy milyen a mosolyod, hanem az, hogy tudod-e viselni a következményeit.”
| ||
A rendhagyó nevű szerző sorain főleg azért akadt meg a szemem, mert a könyv borítóján színes sárkányok kergetőznek, én meg rögvest nekiálltam a mancsok végén megszámolni a karmokat: azokból csak a tiszteletre méltó és szerencsehozó császári sárkányoknak adatik öt darab, a többi (általános és egyszerű) egyednek négynél több nem jutott. A sárkánykérdés legutóbb a hétvégén talált meg a pekingi Tiltott Város bejárása közben, a kínai mosolyok viszont alighanem aktuálisabbak: velük kapcsolatban már hosszú ideje rossz érzésem van.
A konfucionista filozófia azt tanítja, hogy a mosoly a bizalom és az empátia jele, sőt állítólag az itteni üzletemberek első számú fegyvere is, ennek ellenére – vagy talán épp ezért – az arcizmok kényszeredett összerándítása Kínában nemcsak nem kedves vagy nem izgató, de sajnos nem is igazi.
De hát mitől is lenne az? Gondoljunk csak bele abba, hogy ez a kontinensnyi ország a húszmilliós fővárosával, túl a kulturális forradalmon, ma egy (újfent) megreformált, Mao utáni rendszerben él és dolgozik. Szenved az egyformaságtól, és szinte vezényszóra cseréli a még megmaradt örökségét a nyugati világ még egyformább, még lelketlenebb darabjaira. A Mao-korszak kolostor- és templomromboló akcióit a kommunista pártban máig kötelező ateizmus nevében rendelték el, akkor (más) volt (az) ideológiai alap, más választás meg nem akadt, ugyanakkor az ’49-es szovjet mintájú iparosítás is érdekes megszorításokat tartogat: a meglévő városkép megőrzésére kellett törekedni, ugyanis a gyökeres megváltoztatásával (mint például a lényegesen magasabbra építkezés) az istenek haragját vívták volna ki, akik az így ismeretlenné váló területen hajlamosak lettek volna eltévedni.
Nem könnyű mindezt elképzelni, végignézve napjaink Kínáján: a hetek alatt megváltozott utcarészleteken, a rekordidő alatt felhúzott nagyvárosi üvegpalotákon, nem is beszélve a jövő tavaszra (be)ígért, kétszáznyolc emeletes felhőkarcolóról, ami a világon a létező legmagasabb lesz.
Az átlag kínainak viszont a felfoghatatlan technikai fejlődés a számoknál sokkal többet jelent: ő a beruházásokat követően nemcsak magasabbra vagy messzebbre jut, de presztízskérdést is csinál az egészből. A szinte megfejthetetlen elektromos kütyüiből, a márkás ruháiból, az üveg nélküli divatszemüvegéből vagy a csipkével szegélyezett kutyaszállító babakocsijából.
És ha lecsengett a hellokitty-láz, jön helyette új őrület.
| ||
Ilyen a több ezer éves kultúrát őrző, de a tizennyolcadik században restaurált császári nyári palota, aminek kertjében egy huszonegyedik századi plazmatévé várja az óránkénti több ezres tömeget. A napfényt, a napot látni rajta, ami amúgy a maga természetes közegében Pekingben ritkaságnak számít.
A pár hónap alatt felépített legújabb metróvonal egyike annak a tizennégynek, amelyek a főváros száz kilométeres körzetében a gettóból a nagyváros felé repítik az embert. A föld alatti közhangulatra jellemző, hogy a tülekedés és a türelmetlenség az utazóközönség felfoghatatlan számával együtt exponenciálisan nő; ha az ember nem idős vagy nem gyerekkel van, akkor akár a mozgó szerelvényben az idős, gyerekkel utazó társai szemrebbenés nélkül a lábára pisilnek (ez a még nem szobatiszta kicsik esetében máshol is jellemző). A műmosoly viszont mindentől függetlenül örök, és egyben oly jellemző Kínára!
És nincs az az isten, aki igazivá, élővé, hihetővé változtatná.
