10 éves a film, amire 100 év múlva is emlékezni fogunk
sn_top_story_lead.jpg
Social Network

10 éves a film, amire 100 év múlva is emlékezni fogunk

  • Gábor Áron
  • 2020.11.28 16:20

Mikrofilm

A 21. század Aranypolgára, kapucniban és flip-flopban előadott görög tragédia, Tarantino egyik kedvence. Tíz éve mutatták be a Social Network - A közösségi hálót.

"Akinek van 500 millió barátja, az biztos szerez néhány ellenséget is" – szólt a Social Network - A közösségi háló posztere 2010-ben. A zseniális előzetesekkel tarkított marketingkampány (a lenti, kreatív megoldás mellett említést érdemel egy másik, hosszabb trailer a Radiohead Creepjének sokatmondó dalával: I don't care if it hurt, I wanna have control) középpontjában a Facebook arca, Mark Zuckerberg állt – a Jesse Eisenberg alakította figura zavart nézéssel, kissé kitátott szájjal meredt ránk a plakátokról (az egyik nagy betűvel hirdette: PUNK. ZSENI. ÁRULÓ. MILLIÁRDOS). Pillantásában ott volt a machiavellista vezető eltökéltsége és a programozó geek zavartsága is. Mint aki maga is meglepődött, hogy hirtelen a világ tetején találta magát. David Fincher filmje valami ilyesmit mutat be: hogyan vették át a hatalmat az addig lenézett kockák, és mi áll a világ egyik leghatalmasabb cégének születése mögött. De persze ahogy a Dühöngő bika sem a boxról, úgy a Social Network sem egyszerűen a Facebookról szól. A tíz éve bemutatott mozit nevezték már a 21. század Aranypolgárának; kapucnis pulcsiban és flip-flopban előadott görög tragédiának; Tarantino pedig egyenesen az elmúlt 10 év legzseniálisabb mozijaként emlékezik rá.

"Farmokon éltük, aztán városokban, ezután pedig az interneten fogunk élni!"

Az már bemutatásakor sem volt kérdés, hogy a film remekmű. Örökségét azonban ma már az határozza meg, mennyiben helytállóak tanulságai egy évtizeddel a premierje után. A film cselekménye nagyjából a Facebook születésétől az első millió felhasználó eléréséig terjed; 6 éves volt az oldal, amikor kijött Fincher filmje, ami már az ominózus plakáton 500 milliós táborról írt, jelenleg pedig 2,7 milliárd tagnál jár a számláló.

2010 körül csatlakoztam az oldalhoz, a barátaim közül először. Épp ezért beletelt egy kis időbe, míg a platform valóban közösségi hálóként kezdett működni, és kapcsolattartás terén is átvette a MyVip, Iwiw vagy MSN szerepét. Ebből is látható, hogy a Facebook ezen a téren nem volt úttörő: Myspace profilom például hamarabb volt, de az ottani ismerőseim listája jobbára szeretett zenekarok profiljából állt.

Ma Zuckerberg szüleménye nemcsak a világ első számú közösségi oldala, de gyakorlatilag egyenlő az internettel. Ezen, vagy társ-appjain keresztül tartjuk a kapcsolatot ismerőseinkkel, fogyasztunk híreket és tartalmakat, csatlakozunk csoportokhoz és eseményekhez. Épp ezért érdekes mai szemmel megnézni Fincher filmjét; a Facebook ugyan már 10 éve is hatalmas tényező volt még nagyobb potenciállal, de azt talán senki nem sejtette, hogy mi válik belőle.

"Valami fontosat kell tennem, hogy bekerüljek"

A közösségi háló egy sokat idézett, kocsmában zajló beszélgetéssel kezdődik. Zuckerberg barátnőjével, Erica Albrighttal beszélget; első blikkre semmi lényeges vagy eget rengető nem hangzik el. Valójában azonban a pergő dialógusokban minden benne van, amit a következő két órában látni fogunk. Zuckerberg szeretne bekerülni valamelyik egyetemi klubba, ám nem a bulikért vagy csajokért, amiért a legtöbben tepernek: ő csak felhasználná az egyesületek jelentette exkluzivitást, hogy jobb életet teremtsen magának. Minden a kapcsolatok körül forog: azért tudtak asztalhoz jutni, mert Erica jóban van (vagy épp lefeküdt) a bár kidobójával; de a kapcsolatok miatt értékelődnek fel az egyetemi szövetségek; és Mark is azon sértődik meg a legjobban, hogy barátnője az iránt érdeklődik, melyik klubba a legkönnyebb bekerülni, mert ott talán lenne esélye. Itt még rosszul esik neki a feltételezés, később ennek megértése segít neki, hogy az egész világon elterjessze saját "klubját". Észre sem veszi, hogy többször megalázza partnerét – aki beszélgetés közben mellesleg finoman elülteti benne az evezősökkel szembeni utálatot és előítéletet is. Mark a maga esetlen módján talán még jót is akar – biztosítja Ericát, hogy ha ő bekerül egy kiváltságos társaságba, az neki is jó lesz –, de a nő zokon veszi a dolgot. A teljes filmben ez a dinamika ismétlődik, csak nagyban: Mark készít egy oldalt, amely a kapcsolatépítést szolgálja, pedig közben teljesen egyedül marad.

Erica azon az estén szakít vele, ez pedig mozgásba hozza az eseményeket, amelyek odáig vezetnek, hogy minden bizonnyal jelen cikk olvasója is Zuckerberg oldalán keresztül kattintott ide.

Az első jelenet gyakorlatilag Spielberg Ryan közlegény megmentésének nyitányával egyenlő, csak épp golyók és aknák helyett szavak és mondatok süvítenek elképesztő sebességgel. A kezdő képsorok vágása 3 hétig tartott, és hasonló kihívásokat támasztott nemcsak a vágó, de az operatőr elé is: ebben az epizódban kellett megtanítani a nézőket, hogyan nézzenek egy filmet, amely a képek helyett gyakorlatilag kizárólag dialógusokra épül. A munkájáért Oscarra jelölt Jeff Cronenweth szerint mikor először nézték meg közönséggel a kész filmet, Fincher azt mondta neki: Csak figyelj! Amint a kezdő képsorokban elkezdődik a beszélgetés, szinte minden néző finoman közelebb húzódik a vászonhoz; öntudatlan reakció, hogy jobban hallják, miről beszélget a páros a kocsmában. "Ha elkaplak, és így előrehajolsz, nem engedlek el a film végéig!" – tette hozzá a rendező. Érezték már úgy egy Fincher-mozi megnézése után, mintha maguk is egy filmben élnének? Úgy mozognak, úgy néznek, úgy látják magukat, mintha a direktor kamerája követné minden rezdülésüket? Nem véletlen – a lenti videóesszé kiválóan összefoglalja, Fincher filmjei hogyan szippantanak magukba annyira, hogy még a végefőcím után sem eresztenek el. A karakterrel tökéletes szinkronba mozgó kamera – ami akkor halad előre, ha a szereplő is, akkor dől meg, ha ő is, és akkor áll meg, amikor ő is – persze csak az egyik, apró, szinte észrevehetetlen, lassan a bőrünk alá mászó összetevő.

Az operatőrnek olyan szuggesztív, a hangulatépítést szolgáló képeket kellett teremtenie, amelyek nem hivalkodóak, nem másznak a vászonról a képünkbe, de úgy is hatással vannak ránk, hogy gyakorlatilag csak a szemünk sarkából érzékeljük őket. Ugyanis szinte minden agytekervényünkkel a folyamatosan pergő szövegre koncentrálunk. Amikor épp senki nem beszél, Trent Reznor és Atticus Ross Oscart érő, hipnotikus erejű filmzenéje visz el minket – ott van például a film hátteréül szolgáló Harvard-kampusz. Az egyetem jellemzően nem engedélyezi a forgatást saját helyszínein, főleg nem egy olyan mozi esetén, mint A közösségi háló, amely nem fest túl pozitív képet róla. Ennek ellenére tökéletesen sikerült megidézni az iskola ikonikus koleszait, tereit és épületeit. Az egyetemek legtöbb esetben fiatalokkal teli, a szabadságot sugárzó, vidám helyek – de nem a Social Network-ben. A film első felében rengetegszer láthatjuk a Harvardot, ám mindig rideg, vészjósló, vihar előtti csend uralkodik a képeken; a jelenetek a képi világnak és a zenének köszönhetően tökéletesen átveszik Mark jellemét és hangulatát. Amikor Mark a szakítás után hazasiet szobájába, szinte halljuk agyának kattogását, ahogy a bosszú és keserűség hajtja előre.

Ehhez a jelenethez fűződik a film egyik kevésbé ismert trükkje. Azt mindenki tudja, hogy a Winklevoss-tesók számítógépes trükkel keltek életre, hiszen mindkettejüket Arnie Hammer alakítja, azt azonban kevesen sejtették, milyen csínyeket kellett Fincheréknek alkalmazniuk, hogy rögzítsék azokat a képsorokat, amikor Mark végigvágtázik a kampuszon. Mivel a Harvardon nem forgathattak, találtak egy területet a közelben, amely nem az iskola tulajdona, de bizonyos szögből  onnan is jól látszódnak annak jellegzetes épületei. A probléma az volt, hogy esti jelenet révén ezeket is be kellett volna világítani. A stáb ezért felkért egy pantomimest, hogy csempésszen be hordozható lámpákat, és miközben előadja saját számát, világítsa be nekik a helyszíneket. Az ötlet lényege az volt, hogy ha a pantomimes le is bukik és a biztonságiak ki akarják vezetni, ő még egy jó ideig leköti őket játékával, hiszen nem szólalhat meg – ezzel pedig időt nyer Fincheréknek, hogy távolabbról felvegyék a szükséges képeket.

"Az internet nem ceruza, az internet toll. Amit leírt az ember, nem tudja többé kitörölni."

A szakítástól keserű Mark koleszszobájában jellemző módon blogolni kezd. LiveJournal.com-os naplójában barátnőjét szidja, majd a bosszútól és sörtől hajtva megszületik benne a lányok képeinek összehasonlítására épülő facemash.com oldal. A közösségi oldal születésének krónikája tehát ott kezdődik, ahol az internet előző nagy találmánya, az online naplózás vagy blogolás megszűnik. A kettő ugyanis egy tőről fakad: életünkből, gondolatainkból osztunk meg egy darabot abban reménykedve, hogy ezzel társra találunk. A kétezres évek elején még élt a remény, hogy az internet valójában összehozza majd az embereket: megszűnnek az országhatárok, senkinek sem kell többé egyedül éreznie magát, a tudás, a szeretet, a tartalom ingyenes és bárki számára elérhetővé válik. A blogolás is ezen a – ma már tudjuk, hogy naiv – elképzelésen alapul: ha leírom, nemcsak én könnyebbülök meg, de a hasonló problémákkal küzdő olvasóm is. Egy évtized sem kellett, hogy rájöjjünk: az emberi természet egyszerűen nem így működik. Ha írhatok szenvedéseimről, miért ne írnék inkább olyat, amitől az is szenvedhet, aki miatt rosszul érzem magam? Egy bejegyzéshez hozzászólva bárki lehetne kedves és együttérző is. Aki járt már internetes fórumon vagy böngészett már kommenteket a Facebookon, az jól tudja, hogy nem ez a jellemző: személyeskedés, beszólogatás és a másik megalázása uralkodik. Mindenki olyan világban szeretne élni, ahol az ő szava az utolsó.

Valami hasonlót csinál Mark is: először leribancozza exét, majd nekiáll saját kis valóságának létrehozásán. A Facemash-en nem pusztán lányokra lehet szavazni, de egyben úgy érezheti, uralkodik is felettük, hiszen ő dönti el, ki dögös és ki nem. Fincher párhuzamba állítja Zuckerberg és társainak alternatív univerzumát a harvardi klubok hagyományaival: míg a geekek írnak maguknak egy saját oldalt, ahol ők a főnökök, a valódi menők partijaira buszokkal viszik a csajokat. A film nem mond ítéletet, inkább csak bemutatja: az online világban játszani a nagymenőt, és ott bullyingolni a nőket nem rosszabb és nem is jobb, mint a pénzzel vagy a társadalmi ranggal élve kihasználni a lányokat.

"Eduardo, ez egy exkluzív klub, és mi vagyunk a górék."

A film egyszerre él a klasszikus hollywoodi dramaturgiával és fordítja ki azt. Itt van Mark Zuckerberg, a kisember, akinek semmit nem tudunk származásáról vagy hátteréről. Csak sejthetjük, hogy nincs eleresztve, hiszen az ezer dolláros induló tőkét is barátjától kell kölcsönöznie. Tipikus kívülálló, így nem csoda, hogy fő hajtóereje, hogy őt is befogadják a felsőbb körökbe. Ha ő a főhős, akkor az antihősök a Winklevoss fivérek: gazdag, jóképű, előkelő ficsúrok, akiknek minden úgy alakul az életükben, ahogy ők akarrják – amikor pedig nem, szó szerint rohannak apucihoz. Eduardo valahol kettejük között áll: van pénze, és fél lábbal már az egyik egyetemi klubhoz tartozik, de azért a film kezdetén még inkább Markot segíti. Az ő eposzi bűne, hogy azt hiszi, semleges maradhat – felhasználhatja a wall street-i összeköttetéseit, szülei pénzét és kapcsolatait, miközben Mark forradalmának is tagja lehet. Azt, hogy Zuckerberg valójában inkább antihős, már barátnője jellegzetesen kamerába mondott seggfejezése is jelzi, a későbbiek pedig csak megerősítik ezt: ő az új idők új szelének képviselője. Mark már nem kinézetével, jegyeivel, pénzével és társadalmi státuszával ér fel a csúcsra – kizárólag az eszének köszönhetően. Elege van a fennálló rendből, abból, hogy nemcsak az egyetemen nem kerülhet be az elitek társaságába, de ez vár rá a való világban is. Vele ellentétben Winklevossék – a régi rendszer képviselői – igyekszenek az évszázados játékszabályok szerint játszani. Sorsuk már születésükkor elindult a jól kikövezett úton. Valójában nekik kellene a főhősöknek lenniük: igyekszenek végig tisztán viselkedni, senkin sem átgázolni. Mégis, mi nézők is ugyanúgy érezzük, mint Mark: alig várjuk, hogy elbukjanak.

Mivel Zuckerberg nem válhat az elit társaságok tagjává, taktikát vált: létrehoz egy másik klubot, ami akkor kezd igazán növekedésbe, mikor megszűnik elitnek lenni – lassan mindenki számára elérhetővé válik. Márpedig ki akar egy illusztrisnak tűnő, ámde poros klubhelyiségben bulizni, ha a valódi parti a ház előtti, nyitott udvaron zajlik, ahova bárki beléphet? A filmben is elhangzik ez a taktika: Mark Sean Parkernak meséli, hogy a texasi Baylor Egyetemnek már volt közösségi oldala, így oda nem tudtak betörni. Helyette annak 100 mérföldes környezetében mindenhol elterjesztették a Facebookot, így nem sokkal később a baylorosok is otthagyták saját oldalukat, hogy a Facebookhoz csatlakozzanak.

"Hagyjátok el a névelőt. Csak Facebook. Letisztultabb."

A közösségi háló nézhető egyszerű felemelkedéstörténetként, korunk Aranypolgáraként: egy ambíciózus fiatal sztorijaként, aki valami nagyot alkotott, de közben mindenkit elidegenített maga körül. Az alakítások egytől egyik zseniálisak, megvalósításában pedig nem hivalkodó, mégis szinte hibátlan az operatőri munkától a zenéig és a vágásig. Aaron Sorkin forgatókönyve nem véletlenül nyert Oscart: akkor kezdett bele Ben Mezrich Véletlenül milliárdos című regényének adaptációjába, amikor az még csak egy kiadói ígéret volt, így a könyvtől függetlenül alakította a hangsúlyokat és csiszolta a dramaturgiát; a világon senki nem beszél úgy, ahogy Sorkin ír, a dolog azonban nemcsak hogy működik, de a dialógusok adják a film fő hajtóerejét. Ahogy a Complex találóan fogalmazott: a Social Networkben a perverz alakok és fehér amerikai férfiak egyik legismertebb rendezője fogott össze Amerika legnagyobb mansplainingelőjével, a forgatókönyvíróval, aki egész karrierjét arra építette hogy filmjeivel megmutassa, hogyan kellene működnie a dolgoknak. A film végül 122 díjat zsebelt be, a túlzott és túl hamar érkező kritikusi imádat azonban az Oscaron a vesztét okozta: a díj történetének egyik legnagyobb blamájaként a Legjobb film végül A király beszéde lett a 2011-es gálán.

"1 millió dollár nem tuti. Tudjátok, mi a tuti? 1 milliárd dollár."

A fentebbi kvalitásai természetesen ma is változatlanok. A film gyakorlatilag egy percet sem öregedett - mondanivalója pedig még hangsúlyosabbá vált. Vegyük például a Zuckerberg felemelkedéstörténetével elénk táruló "geekek lázadását": Mark, az elnyomott zseni kihasználja a gazdag Winklevossék töketlenségét, és ötletüket felhaszálva felépíti saját birodalmát. A film által jelzett paradigmaváltás a valóságban több szinten is lejátszódott: ma már nem a több száz éves mamutvállalatok diktálják az iramot, hanem a tudásra, vagy épp egyetlen zseniális ötletre épülő start-upok, mint amilyen a Facebook is volt. A geekek hosszú évtizedekig csak gyenge viccek céltáblái voltak; Jeff Bezos, Elon Musk, Bill Gates, vagy épp Zuckerberg – láthatjuk, ma ők uralják a világot. De biztos jó az, ha az eddig elnyomottak hirtelen pozícióba kerülnek és övék lesz a korlátlan hatalom?

Marknak nem tetszett helyzete a való világban, ezért teremtett magának egy alternatív univerzumot az interneten, ahol ő az úr. Tetteit azonban jobbára kicsinyesség, keserűség és bosszú inspirálták. És pontosan ilyenné vált birodalma is: a Facebook ahelyett, hogy összekapcsolná az embereket, már régóta inkább csak hiúságot, depressziót és nárcizmust szül. Algoritmusa ugyanis pontosan így működik: csak olyasmivel szembesülünk, ami a komfortzónánkon belül található, amiről a rendszer úgy gondolja, tetszene nekünk. Mindannyian a saját kis buborékunkban létezünk a közösségi médiában – ez pedig a legrosszabbat hozza elő belőlünk. A Társadalmi dilemma című idei Netflix-doku egyik legerősebb része épp az volt, amely bemutatta ezt: az interjúkat és beszélő fejeket játékfilmes részek szakították meg, melyek egy egyszerű középiskolás srácot mutattak be. A fiú nem akart mást, mint kortársai: népszerű lenni és elnyerni a neki tetsző lány szívét – a közösségi oldalak azonban targetált tartalmaikkal felébresztették a benne szunnyadó, legrosszabb emberi tulajdonságokat, ő pedig szép lassan a világból kiábrándult, összeesküvés-elméletekben hívő rasszistává radikalizálódott. Ez történik velünk, ha a valóság helyett egy kedvünkre görbíthető ál-vllágban élünk: a legrosszabbat hozza ki belőlünk – és pont ez történt Zuckerberggel is.

"Ami a vádakat illeti, úgy hiszem, némi elismerést érdemelnék."

A közösségi oldalak először a 2008-as elnökválasztáson játszottak fontos szerepet. Obama kampányának egyik legerősebb eleme az volt, hogy hatalmas, önkéntesekből szerveződő kapcsolati hálót hozott létre; az őt támogatók egy idő után önmagukat szervezték meg, és segítettek az elnökjelölt üzenetének célba juttatásához. Mint az internet hőskorában: a közös platformon lévők megtalálták egymást, összedolgoztak és valódi, online közösséget hoztak létre. A 2016-os választás során a Facebook ismét központi szerepet játszott. De ahogy az internet átalakult, úgy az oldal szerepe is megváltozott. Álhírgyárak, troll-hadjáratok, a másik jelölt bemocskolása, fake news, félelemkeltés – mindezek Trump diadalának fontos összetevői, a Facebook pedig nemcsak terepe, de egyenesen szülőföldje volt a mindezt magalapozó paranoinának és nárcizmusnak. Nemcsak ilyenné válunk, de ilyen vezetőt is választunk, ha a való világ helyett a saját képünkre formált buborék nevel bennünket. Az elszigetelődés jelei a filmben is ott vannak; nemcsak Mark van ugyanis egyedül, de szinte mindenki: a Winklevoss testvérek a szó szoros értelmében egyetlen személy; Eduardot az út szélén hagyják; Sean Parker, a rocksztárba oltott használtautó-kereskedő mentalitásával pedig a látszat ellenére talán mindenkinél magányosabb, a különböző partikon és eseményeken pedig úgy tűnik fel a semmiből, mint egy szellem, amit megidéztek.

A közösségi háló 10 éves évfordulóját ünneplő cikkek nagy része kiemeli, mindezek mellett hogyan vetítette elő a film a Facebook egyik legnagyobb rákfenéjét: a személyiségi jogokkal és adatokkal való visszaélést. Zuckerberg mindezekkel már a Facemash létrehozásakor bemocskolta kezét, hiszen kollégiumi szerverekre betörve lopta el a diákok képeit és információit. Ma már azonban tudjuk, hogy a platform ettől jóval nagyobban látszik; és annak is tanúi lehettünk, hogy a valóságban Zuckerberg egyáltalán nem az a nagyszájú punk, aki a filmben volt, mikor számon kérték bűneiért. Cambridge Analytica-botrány; orosz nyomulás az amerikai elnökválasztáson; a szélsőségek előretörése; és a még mindig tisztázatlan vádak, mennyire is nyomulnak be felhasználóik életébe –az oldal életét egyre nagyobb botrányok rázzák meg, de továbbra is minden téren megkerülhetetlen.

"Maga nem egy seggfej, Mark. Csak nagyon igyekszik az lenni."

Ha már a valóságnál tartunk: a mozi persze több ponton is csak kitaláció (Zuckerberg például valójában feleségül vette diákkori szerelmét); születése ellen azonban a cég így is passzív-agresszív PR-kampányt folytatott; míg végül saját dolgozóinak is levetítette  a cég főhadiszállásán. Maga Zuckerberg hosszú ideig nem kommentálta Fincher művét; később bevallotta, hogy memóriája egyszerűen blokkolta a filmet, amelyet több ponton is rendkívül bántónak tart.

Annak idején az éltető kritikák ellenére többen nevezték túlságosan ridegnek és számítónak a mozit - a magyar Aeonflux blog például így zárta kritikáját: "Ennek a filmnek pedig van agya és végső soron van szíve is, csupán lelke nem nagyon." Ma már látszik, hogy A közösségi háló épp azért időtlen, mert tökéletesen ráérzett arra, hogyan működik az emberi lélek. A film a már emlegetett, kocsmában zajló párbeszéddel kezdődik és a magányosan a tárgyalóban ülő Zuckerberggel végződik. Ekkor már, ahogy ő maga fogalmazott, annyit ér a cége, hogy az egész utcát megvehetné, a korábban áhítozott egyetemi klubot pedig saját pingpongtermévé alakíthatná. Neki mégis egyetlen személyen jár az esze: exbarátnőjén, Erican, aki miatt ez az egész elkezdődött. Legyen szó bármilyen történelmi tettről vagy világot rengető eseményről, a görög tragédiákhoz hasonlóan Fincher filmjében is az emberi gyarlóság, a legalantasabb ösztönök szolgáltatják az igazi hajtóerőt: a bosszú, a féltékenység, vagy épp az irigység. Mark felnyitja laptopját, és rákeres Ericára a Facebookon – az oldalon, amit ő alkotott. Ironikus módon az egyetlen dolog, ami összeköti exével, egy weboldal, amely elszakította őt tőle. Ismerősnek jelöli, majd várakozóan, a képernyőre meredve frissít. Az előtt a fal előtt ül, amelyet ő épített fel maga köré. Ma, 10 évvel a film után emberek milliói élik ugyanígy életüket.

Neked ajánljuk