A rendező ebben az évben nyújtott teljesítményét (két remekműként számon tartott filmet, két színháztörténeti jelentőségű előadást, azután tévé- és rádiójátékokat) csodálva kalandozik mégis oda s vissza Bergman életében, megszabadulva attól az elvárástól, hogy minden aspektust figyelembe vegyen. Az teljesen rendjén van, hogy az obligát tiszteletkörök után valami mást is lássunk, mint egy ikonikus alkotó sokadik mennybe menesztését. Ám a megközelítés csak egy darabig tűnik jóhiszeműnek.
Magnusson filmje azokra az adatokra és eseményekre fókuszál, amelyek árnyalnák a nagy művész kimagasló pályafutásáról készült tiszteletteljes megemlékezést – ha volna tisztelet, s megtudnánk valamit arról, mitől is volt kimagasló ez a pályafutás. És felmutatná személyiségének ellentmondásait – ha előzőleg szentelne néhány gondolatot annak, hogy miben is állt e személyiség jelentősége. Előbb csak a báty jelenik meg, hogy felpanaszolja, miket össze nem hordott vele ellentétben sikeres életet élő öccse a gyerekkorukról, sajátjaiként tüntetve fel az idősebb testvér által megélt sérelmeket. Majd hosszú perceket szentel a film a csodálatnak, amelyet a fiatal Bergman a Führer iránt tanúsított. A háború előtt személyesen is megtapasztalt s csak utólag szégyellt birodalmi szimpátia valóban a kínos élettények közé tartozik. A film pedig készséggel segít a nézőnek pálcát törni a saját identitása tekintetében még teljesen kialakulatlan Bergman felett: elhallgatván a történelmi kontextust, hogy ti. a Németországba látogató fiatalember lelkesedésében nemcsak hazájával osztozik (amely, semleges országként, a II. világháború idején majd nyersanyaggal, szolgáltatásokkal és tettleg is támogatja legfizetőképesebb üzleti partnerét), de pl. a Time magazinnal is, amely az év embereként promotálja címlapján az akkor még elfogadott és tekintélyes politikust.
Nem tudjuk meg, miben is állt Bergman művészettörténeti jelentősége, a film nem foglalkozik a műveiben megjelenő létfilozófiával, istenkereséssel, az ember ontológiai magányát feltáró, kíméletlen analízissel. Fordítva jár el: nem a partikuláris életrajzi vonatkozásokat szublimáló és nagy erejű művészetté formáló alkotói intuíciót próbálja megragadni, hanem a művekben kutakodik pletykaszintű információmorzsák után. A kulcsszó: magánélet. Bergman itt nem a filmtörténet egyik legnagyobb hatású szerzője, hanem egy sikeres celeb, aki az alkotásba menekül megoldatlan és mindig újratermelődő családi konfliktusai elől. Számtalanszor elhangzik, hány felesége s szeretője, ezektől hány gyereke volt, azzal a megdöbbentően lapos tanulsággal, hogy nyilván „szexmániás” volt az egyik viszonyból a másikba menekülő, az intimitás keresésében folyton kudarcot valló, de az emberi kapcsolódást újra és újra megkísérlő alkotó, akinél senki jobban fel nem térképezte, mélyebben meg nem értette s tette érthetővé az emberi kapcsolatok eredendő kudarcra ítéltségét. Jellemző, hogy az emlegetett kilenc (!) gyerek közül nem szólal meg egy sem (pedig van, aki filmet rendezett apja életrajzi írásából, s van, aki vastag könyvet szentelt a vele való kapcsolatnak). Megszólal viszont Barbra Streisand (aki egyszer látta messziről, hogyan rendez a mester). Megszólal egy középszerű és Bergmannal semmiféle kapcsolatba nem hozható hollywoodi rendező. Meg a felfuvalkodott Lars von Trier, aki nagyjából 15 másodpercben azt találja mondani (mint egyik zseni a másikról, ugye), hogy nagy művész volt – a szemét. Mármint a szemét Bergman, aki nem átallotta manipulálni színészét a drámai hatást fokozandó. Mondja a hírhedt színészabuzáló.
Mindez szép, színes szaloncukorként elővezetve. Az óvatlan néző tán észre sem veszi a kicsinyes bosszút, amelyet az irigy utókor jelentéktelen túlélői próbálnak venni vacak kis sérelmeikért a rettegve csodált, kétségtelenül autoriter és öntörvényű, ambíciói érvényesítésében nem mindig tapintatos mesteren. (Hogy ez mennyire így van, azt pedig nem is csak ebből a dokumentumfilmből tudhatjuk, hanem Jane Magnusson másik, ugyancsak a centenáriumra született, Vox Lipoma című animációs filmjéből. Ebben a rajzolt Bergman csúnya és ellenszenves figurája – szinkronhangja egy Bergman által nyilvánosan, ám alighanem joggal rendreutasított színész – egy szexmániás, paranoiás, hataloméhes, elviselhetetlen alak, aki egy arcára nőtt s ott önálló életre kelt zsírdaganattal vitatkozik.) Az pedig, hogy ez a produkció nyeri el az Európai Filmakadémia díját mint legjobb dokumentumfilm, kifejezetten aggasztó tendenciák térnyeréséről tanúskodik.
Forgalmazza az Elf Pictures
