A fából lett fiú története soha nem volt még ilyen valóságos

Mikrofilm

Sokadjára született film Pinokkió történetéből, Guillermo del Toro adaptációja azonban igyekszik a lehető leginkább eltávolodni a Disney klasszikus meséjétől.

Hollywood útjai kifürkészhetetlenek: manapság egyre többször fordul elő, hogy ugyanazt a történetet pár év vagy hónap késéssel többen is filmre adaptálják. Hamupipőke egy, az európai kultúrkörben elterjedt mese, melyet a legtöbben talán a Disney 1950-es klasszikusaként ismernek. Ezt remake-elte a stúdió 2015-ben élőszereplős változatban; aztán 2021-ben már meg is érkezett az újabb mozi az Amazontól a nemzetközi tinipopsztár Camilla Cabellóval, hogy a következő évben ismét a Disney hozza elő saját, változatát egy fiúval és az edzőcipőjével a főszerepben. Rudyard Kipling A dzsungel könyve című 1894-es regényét 1942-ben Korda Zoltán filmesítette meg, majd 1967-ben megszületett a Disney-mese is belőle, amiből 2016-ban jött az élőszereplős változat a Disneytől, két évvel később  pedig a Gollamot játszó Andy Serkis készítette el saját változatát Maugli: A dzsungel legendája címmel. De nem csak a Disney ötletei ismétlődnek feltűnő gyakorisággal: egy évben jött ki a Z, a hangya és az Egy bogár élete; a Deep Impact és az Armageddon; a Barátság extrákkal és a Csak szexre kellesz.

A sort napestig lehetne folytatni, a fő ok pedig a streamingkor tartaloméhsége, a kockázatkerülő stúdiók és Hollywood ötlettelensége mellett általában az, hogy lejárnak vagy gazdát cserélnek a jogok. A Pinokkió esete azért is érdekes, mert mindez már rég így van: Carlo Collodi meseregénye, a Pinokkió kalandjai 1883-ban jelent meg, a szerző pedig 1890-ben halt meg. Azóta tehát bőven eltelt már 70 év, amely után művei közkinccsé válnak a vonatkozó jogszabályok értelmében. A fából lett fiú történetéből tehát bármikor készülhetett volna film és készülhet a jövőben is. Az pedig puszta véletlennek tűnik, hogy idén két, nagyköltségvetésű mozi is született belőle.

Robert Zemeckis változata érkezett előbb, idén szeptemberben. Ez tökéletesen beillik a Disney klasszikusainak élőszereplős remake-jei közé: főszerepben egy világsztárral (Tom Hanks), minimális változtatással meséli el a jól ismert történetet, elsősorban a vizualitásra koncentrálva. Persze a stúdiónál akadtak próbálkozások (Dumbo, Aladdin), amelyek megpróbáltak valamit hozzátenni az eredetihez, vagy tovább szőni annak szálait, de a legtöbb Disney-újrázás általában megelégszik annyival, hogy a legmodernebb technikát felhasználva nézők új generációit ismerteti meg a klasszikus sztorival: így tett Az oroszlánkirály, a Szépség és a szörnyeteg, A dzsungel könyve, és így tett Zemeckis is a Pinokkióval (kritikánk).

Éppen ezért értékelhetjük annyira, hogy Guillermo del Toro valami mást akart:

nemcsak vizualitásában igyekezett megújítani Collodi figuráját, de teljesen a maga képére szabta a Pinokkiót.

Nem hiába lett a film eredeti címe Guillermo del Toro Pinokkiója. Ahogy azt már korábban megírtuk, a rendező még 2008-ban, egyik legnagyobb sikere, A faun labirintusa után két évvel jelentette be, hogy filmet készíteni Collodi regényéből. Ekkor azonban még sehogy sem sikerült elég pénzt és támogatást összegyűjteni álomprojektjére; mint később nyilatkozta, karrierje során összesen körülbelül 16 évet vesztegetett el meg nem valósuló forgatókönyvekre. A rendező szerencséje aztán 2018-ban fordult meg, amikor A víz érintése című fantasyjával felért a csúcsra: nemcsak a film nyerte el az Oscart, de ő is a legjobb film díját. Míg del Toro korábban egyet jelentett a fura, sötét és gótikus történetekkel, a siker után neve menő és nézővonzó branddé változott. Mindezt ki is használja, gondoljunk csak a Netflix antológiájára, a Guillermo del Toro: Rémségek tárára, vagy épp az olyan horrorokra, mint a Lidérces mesék éjszakája.

Régen dédelgetett álmát, a Pinokkiót végül A fantasztikus Róka úr animációs rendezőjének, Mark Gustafsonnak a segítségével valósíthatta meg. (Azt, hogy hogyan született a stop-motion technikával készült film, ebben a cikkünkben mutattuk be.) Del Toro azért is ragaszkodott a bábfilmes megoldáshoz, mert lenyűgözi annak tökéletlensége; hogy az alkotás közben felszálló por is azt meséli el, hogyan készül a film. Mindez ráadásul tökéletesen illik egy olyan történethez, melynek egyik fő motívuma, mi a valódi, és mi teszi az embert valóban emberré. A film del Toróhoz méltóan gyönyörűen fest, a figurák egyszerre emlékeztetnek az eredeti Disney-mese alakjaira, és a rémisztő vásári bábokra. Lehet, hogy mindezt egyszerűbb, sőt, olcsóbb lett volna teljes mértékben animálva elkészíteni, de az biztos nem lett volna ennyire hatásos.

Del Toro Pinokkiója azonban nemcsak a látvány terén hoz újítást. A rendező a történet szinte valamennyi összetevőjéhez hozzányúlt: van, amit teljesen elhagyott vagy kicserélt, máshol csak a hangsúlyokat tolta el. A végeredmény bámulatos és koherens film lett, ami valóban inkább del Toróhoz, mint Collodihoz tartozik. Vegyük például Pinokkió születését: Gepetto az eredeti könyvben és a Disney klasszikusában is valamiféle jókedélyű Isten-figura, aki bővebben ki nem fejtett indokok miatt alkotja meg a bábut. Ezzel szemben del Toró egy teljes epilógust szánt arra hogy bemutassa, miként vesztette el egyetlen fiát az öreg mester, aztán a gyász, a harag és kétségbeesés hogyan hajszolta bele az alkotásba. A Netflix filmjében Gepetto már nem Isten, hanem inkább Frankenstein, aki istent kísértve megalkotja saját teremtményét – nem hiába kiált fel a kulcspillanatban a narrátor Tücsök: „Ez a ház az iszonyat háza!”.

Maga a beszélő Tücsök figurája is számtalan változáson ment át a Disney-féle karakterhez képest, del Toro azonban talán a legnagyobb csavart ott vitte a történetbe, hogy az 1930-as évek Olaszországába helyezte. Azzal, hogy a mese hátterévé a fasiszta ország vált, annak több eleme is egészen más fénytörést kapott: míg az eredetiben Pinokkiónak meg kell tanulni jól viselkedni, itt a jól viselkedés inkább azt jelenti, hogy mindenben követjük a diktatúra és a hatalom előírásait. Pinokkió csínytettei egyben lázadást is jelentenek ez ellen, így a tanulság ahelyett, hogy legyen olyan, mint mindenki más, inkább az, hogy merjen különbözni. Valójában ugyanis nem a fából lett fiú az, akinek meg kell tanulnia embernek lenni, hanem az autoriter rendszert kiszolgáló népnek kell elvágnia a köteleit, amelyekkel a hatalom bábozik velük.

„A film arról szól, hogy találd meg magad, és találd meg a helyed a világban – ne csak tartsd be az utasításokat, amiket kapsz, de jöjj rá arra is, azok helyesek-e vagy nem”

magyarázta a rendező.

Ennek mentén a Disney-mese egyik fő motívuma, miszerint Pinokkió is valódi kisfiú akar lenni, itt a háttérbe szorul. Helyette ott van viszont egy másik szál, ami valódi háborús filmmé teszi a mozit. Eszerint Pinokkiót is besorozzák az olasz hadseregben, ahol összebarátkozik a Podestá, a fasiszta kapitány fiával, Gyertyaszálbéllel. Míg Gepetto a maga különcségével is elfogadja Pinokkiót olyannak, amilyen, Gyertyaszálbél nem tud elég tökéletes lenni, hogy apja megelégedjen vele. Így valójában ő az eredeti Pinokkió-figura, aki igyekszik minden utasítást elfogadni, hogy valódi jó kisfiú lehessen.

„Pinokkión és a tündéren kívül, ami lelket önt a fába, nem akartam mágikus teremtményeket. Nem akartam beszélő rókát és macskát, vagy varázslatot, ami szamárrá változtatja őt. Azt akartam, hogy minden a lehető legvalóságosabb legyen” - nyilatkozta a rendező. Épp ezért a Vidám Sziget és a szamarak helyett nála katonai tábor van, melynek célja persze ugyanúgy az ifjúság átformálása. Egy másik újdonság az élet és halál kérdése. Collodi írásának eredeti változatában a fafiút többször megölik és felakasztják azokért a rossztettekért, amit elkövet. A felháborodás hatására aztán a szerző átírta a történetet egy sokkal mesésebb változatra, amely szerint Pinokkió bebizonyítja jóságát, amiért a tündér valódi fiúvá változtatja; ezt őrizte meg a Disney-mese is. Del Toro azonban visszatér az alapokhoz: nála Pinokkió többször is meghal, ilyenkor pedig a Halál birodalmába kerül – de mivel még nem valódi kisfiú, valójában nem halhat meg, így bizonyos idő elteltével újra visszakerül a földre. Ezt használja ki Podestá is, aki valamiféle csodafegyvert lát a halhatatlan bábuban, amit igyekszik saját javára fordítani.

Del Toro tehát nem pusztán öncélúan toldozta-foldozta a jól ismert történetet – sikerült egy összetett, több szinten is működő történetet alkotnia. A Pinokkió rengeteg hasonlóságot mutat a rendező előző munkáival: A faun labirintusához hasonlóan felnövéstörténetet mutat be, amelynek hátteréül egy elnyomó autoriter rendszer szolgál; A víz érintését pedig mondaivalójában idézi meg, miszerint nem baj, ha mások vagyunk, a lényeg, hogy szándékaink tiszták legyenek. Embernek lenni pedig nem azt jelenti, hogy azt csináljuk amit a többség – hanem azt, hogy ha kell, épp a többség ellenére hozunk döntéseket.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Neked ajánljuk

Ezeket fogadtuk meg a legtöbben 2023-ra

  • Fizetett tartalom

Az alábbi, 2023-ra vonatkozó best of újévi fogadalmak ugyan kifejezetten egy amerikai felmérés eredményei, de nem meglepő módon könnyen megtalálhatjuk a listában a saját titkos vagy kevésbé titkos vágyainkat is.

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.

Így is szép

A 18. század végén, a polgári hangverseny­élet hajnalán gyakran szerepelt ugyanazon a műsoron intim kamaramű, dal és nagyzenekari szimfónia, utóbbi gyakran több részletre bontva. Ezt a jótékony változatosságot idézte fel Keller András, aki nincs híján a kitűnő ötleteknek.

Elszáradt arcok

Felhajtás, a kínált holmi értékéhez képest túl nagy reklám: ezt jelenti a szerző negyedik regényének címe. A neonzöld szmájli és a betűk neonzöldje a borítón a könyvben felbukkanó árura, egy drogra utal. Az egyenmosoly a grafikai megoldásnak köszönhetően vibrál. Ez a látvány meg is alapozza az olvasmány­élményt, amelynek meghatározó vonulata a bizonytalanság.