A fából lett fiú története soha nem volt még ilyen valóságos

Mikrofilm

Sokadjára született film Pinokkió történetéből, Guillermo del Toro adaptációja azonban igyekszik a lehető leginkább eltávolodni a Disney klasszikus meséjétől.

Hollywood útjai kifürkészhetetlenek: manapság egyre többször fordul elő, hogy ugyanazt a történetet pár év vagy hónap késéssel többen is filmre adaptálják. Hamupipőke egy, az európai kultúrkörben elterjedt mese, melyet a legtöbben talán a Disney 1950-es klasszikusaként ismernek. Ezt remake-elte a stúdió 2015-ben élőszereplős változatban; aztán 2021-ben már meg is érkezett az újabb mozi az Amazontól a nemzetközi tinipopsztár Camilla Cabellóval, hogy a következő évben ismét a Disney hozza elő saját, változatát egy fiúval és az edzőcipőjével a főszerepben. Rudyard Kipling A dzsungel könyve című 1894-es regényét 1942-ben Korda Zoltán filmesítette meg, majd 1967-ben megszületett a Disney-mese is belőle, amiből 2016-ban jött az élőszereplős változat a Disneytől, két évvel később  pedig a Gollamot játszó Andy Serkis készítette el saját változatát Maugli: A dzsungel legendája címmel. De nem csak a Disney ötletei ismétlődnek feltűnő gyakorisággal: egy évben jött ki a Z, a hangya és az Egy bogár élete; a Deep Impact és az Armageddon; a Barátság extrákkal és a Csak szexre kellesz.

A sort napestig lehetne folytatni, a fő ok pedig a streamingkor tartaloméhsége, a kockázatkerülő stúdiók és Hollywood ötlettelensége mellett általában az, hogy lejárnak vagy gazdát cserélnek a jogok. A Pinokkió esete azért is érdekes, mert mindez már rég így van: Carlo Collodi meseregénye, a Pinokkió kalandjai 1883-ban jelent meg, a szerző pedig 1890-ben halt meg. Azóta tehát bőven eltelt már 70 év, amely után művei közkinccsé válnak a vonatkozó jogszabályok értelmében. A fából lett fiú történetéből tehát bármikor készülhetett volna film és készülhet a jövőben is. Az pedig puszta véletlennek tűnik, hogy idén két, nagyköltségvetésű mozi is született belőle.

Robert Zemeckis változata érkezett előbb, idén szeptemberben. Ez tökéletesen beillik a Disney klasszikusainak élőszereplős remake-jei közé: főszerepben egy világsztárral (Tom Hanks), minimális változtatással meséli el a jól ismert történetet, elsősorban a vizualitásra koncentrálva. Persze a stúdiónál akadtak próbálkozások (Dumbo, Aladdin), amelyek megpróbáltak valamit hozzátenni az eredetihez, vagy tovább szőni annak szálait, de a legtöbb Disney-újrázás általában megelégszik annyival, hogy a legmodernebb technikát felhasználva nézők új generációit ismerteti meg a klasszikus sztorival: így tett Az oroszlánkirály, a Szépség és a szörnyeteg, A dzsungel könyve, és így tett Zemeckis is a Pinokkióval (kritikánk).

Éppen ezért értékelhetjük annyira, hogy Guillermo del Toro valami mást akart:

nemcsak vizualitásában igyekezett megújítani Collodi figuráját, de teljesen a maga képére szabta a Pinokkiót.

Nem hiába lett a film eredeti címe Guillermo del Toro Pinokkiója. Ahogy azt már korábban megírtuk, a rendező még 2008-ban, egyik legnagyobb sikere, A faun labirintusa után két évvel jelentette be, hogy filmet készíteni Collodi regényéből. Ekkor azonban még sehogy sem sikerült elég pénzt és támogatást összegyűjteni álomprojektjére; mint később nyilatkozta, karrierje során összesen körülbelül 16 évet vesztegetett el meg nem valósuló forgatókönyvekre. A rendező szerencséje aztán 2018-ban fordult meg, amikor A víz érintése című fantasyjával felért a csúcsra: nemcsak a film nyerte el az Oscart, de ő is a legjobb film díját. Míg del Toro korábban egyet jelentett a fura, sötét és gótikus történetekkel, a siker után neve menő és nézővonzó branddé változott. Mindezt ki is használja, gondoljunk csak a Netflix antológiájára, a Guillermo del Toro: Rémségek tárára, vagy épp az olyan horrorokra, mint a Lidérces mesék éjszakája.

Régen dédelgetett álmát, a Pinokkiót végül A fantasztikus Róka úr animációs rendezőjének, Mark Gustafsonnak a segítségével valósíthatta meg. (Azt, hogy hogyan született a stop-motion technikával készült film, ebben a cikkünkben mutattuk be.) Del Toro azért is ragaszkodott a bábfilmes megoldáshoz, mert lenyűgözi annak tökéletlensége; hogy az alkotás közben felszálló por is azt meséli el, hogyan készül a film. Mindez ráadásul tökéletesen illik egy olyan történethez, melynek egyik fő motívuma, mi a valódi, és mi teszi az embert valóban emberré. A film del Toróhoz méltóan gyönyörűen fest, a figurák egyszerre emlékeztetnek az eredeti Disney-mese alakjaira, és a rémisztő vásári bábokra. Lehet, hogy mindezt egyszerűbb, sőt, olcsóbb lett volna teljes mértékben animálva elkészíteni, de az biztos nem lett volna ennyire hatásos.

Del Toro Pinokkiója azonban nemcsak a látvány terén hoz újítást. A rendező a történet szinte valamennyi összetevőjéhez hozzányúlt: van, amit teljesen elhagyott vagy kicserélt, máshol csak a hangsúlyokat tolta el. A végeredmény bámulatos és koherens film lett, ami valóban inkább del Toróhoz, mint Collodihoz tartozik. Vegyük például Pinokkió születését: Gepetto az eredeti könyvben és a Disney klasszikusában is valamiféle jókedélyű Isten-figura, aki bővebben ki nem fejtett indokok miatt alkotja meg a bábut. Ezzel szemben del Toró egy teljes epilógust szánt arra hogy bemutassa, miként vesztette el egyetlen fiát az öreg mester, aztán a gyász, a harag és kétségbeesés hogyan hajszolta bele az alkotásba. A Netflix filmjében Gepetto már nem Isten, hanem inkább Frankenstein, aki istent kísértve megalkotja saját teremtményét – nem hiába kiált fel a kulcspillanatban a narrátor Tücsök: „Ez a ház az iszonyat háza!”.

Maga a beszélő Tücsök figurája is számtalan változáson ment át a Disney-féle karakterhez képest, del Toro azonban talán a legnagyobb csavart ott vitte a történetbe, hogy az 1930-as évek Olaszországába helyezte. Azzal, hogy a mese hátterévé a fasiszta ország vált, annak több eleme is egészen más fénytörést kapott: míg az eredetiben Pinokkiónak meg kell tanulni jól viselkedni, itt a jól viselkedés inkább azt jelenti, hogy mindenben követjük a diktatúra és a hatalom előírásait. Pinokkió csínytettei egyben lázadást is jelentenek ez ellen, így a tanulság ahelyett, hogy legyen olyan, mint mindenki más, inkább az, hogy merjen különbözni. Valójában ugyanis nem a fából lett fiú az, akinek meg kell tanulnia embernek lenni, hanem az autoriter rendszert kiszolgáló népnek kell elvágnia a köteleit, amelyekkel a hatalom bábozik velük.

„A film arról szól, hogy találd meg magad, és találd meg a helyed a világban – ne csak tartsd be az utasításokat, amiket kapsz, de jöjj rá arra is, azok helyesek-e vagy nem”

magyarázta a rendező.

Ennek mentén a Disney-mese egyik fő motívuma, miszerint Pinokkió is valódi kisfiú akar lenni, itt a háttérbe szorul. Helyette ott van viszont egy másik szál, ami valódi háborús filmmé teszi a mozit. Eszerint Pinokkiót is besorozzák az olasz hadseregben, ahol összebarátkozik a Podestá, a fasiszta kapitány fiával, Gyertyaszálbéllel. Míg Gepetto a maga különcségével is elfogadja Pinokkiót olyannak, amilyen, Gyertyaszálbél nem tud elég tökéletes lenni, hogy apja megelégedjen vele. Így valójában ő az eredeti Pinokkió-figura, aki igyekszik minden utasítást elfogadni, hogy valódi jó kisfiú lehessen.

„Pinokkión és a tündéren kívül, ami lelket önt a fába, nem akartam mágikus teremtményeket. Nem akartam beszélő rókát és macskát, vagy varázslatot, ami szamárrá változtatja őt. Azt akartam, hogy minden a lehető legvalóságosabb legyen” - nyilatkozta a rendező. Épp ezért a Vidám Sziget és a szamarak helyett nála katonai tábor van, melynek célja persze ugyanúgy az ifjúság átformálása. Egy másik újdonság az élet és halál kérdése. Collodi írásának eredeti változatában a fafiút többször megölik és felakasztják azokért a rossztettekért, amit elkövet. A felháborodás hatására aztán a szerző átírta a történetet egy sokkal mesésebb változatra, amely szerint Pinokkió bebizonyítja jóságát, amiért a tündér valódi fiúvá változtatja; ezt őrizte meg a Disney-mese is. Del Toro azonban visszatér az alapokhoz: nála Pinokkió többször is meghal, ilyenkor pedig a Halál birodalmába kerül – de mivel még nem valódi kisfiú, valójában nem halhat meg, így bizonyos idő elteltével újra visszakerül a földre. Ezt használja ki Podestá is, aki valamiféle csodafegyvert lát a halhatatlan bábuban, amit igyekszik saját javára fordítani.

Del Toro tehát nem pusztán öncélúan toldozta-foldozta a jól ismert történetet – sikerült egy összetett, több szinten is működő történetet alkotnia. A Pinokkió rengeteg hasonlóságot mutat a rendező előző munkáival: A faun labirintusához hasonlóan felnövéstörténetet mutat be, amelynek hátteréül egy elnyomó autoriter rendszer szolgál; A víz érintését pedig mondaivalójában idézi meg, miszerint nem baj, ha mások vagyunk, a lényeg, hogy szándékaink tiszták legyenek. Embernek lenni pedig nem azt jelenti, hogy azt csináljuk amit a többség – hanem azt, hogy ha kell, épp a többség ellenére hozunk döntéseket.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódás és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Kiszúrt autókerekek, leszaggatott plakátok, feljelentések - így várja a választást Ágasegyháza

A Bács-Kiskun megyei községben 2010 óta Füredi János a polgármester, akinek az előterjesztésére a képviselő-testület megtiltotta, hogy a kampány ideje alatt a jelöltek választási fórum céljából kibéreljék a település közintézményeit. Ez ellen, illetve a településen eluralkodott közhangulat miatt tüntettek egy maroknyian a napokban, két független polgármesterjelölt felhívására.