Sok piszok jó filmet ajánlottunk már a Mikrofilmen a CirkoFilm online tékájából, egészen pontosan 10-et, ebből kettőre mondanánk, hogy a globális filmművészet jelenét meghatározó, bődületes remekmű (erre és erre). Most tovább javítjuk ezt az amúgy is pazar arányszámot.
A televíziós dokumentumfilmesként indult Hirokazu Koreeda 2013-ban elhozta Cannes-ból a zsűri nagydíját, és a rendező „érzékeny humanista látásmódjával“ a magyar közönség is találkozhatott, az Anyátlanoknak ugyanis sikerült bejutnia a magyar art mozikba.
Koreeda 2018-as aranypálma-díjas Bolti tolvajokja — ő írta, rendezte és vágta — összetettebb és hatásosabb, mint az említett filmek.
Tokió külsőn járunk, egy szűk, fűtetlen vityilló 15 négyzetméterén hatan élnek együtt, három generációt képviselve, kvázi családként, közös kasszán, törődő érzelmi közelségben. Van köztük mosónő, örömlány, fizikai munkás, nyugdíjas, de a legkisebbeknek is hasznossá kell tenniük magukat: a családfő gyorsan megtanítja őket lopni, amit még morálisan is megindokol: a boltban lévő árú még senkihez nem tartozik, és amíg a bolt nem megy csődbe emiatt, addig el szabad vinni.
A nagy felszabadultságban egy hűvös estén hazafelé egy olyan kislányt is magukhoz vesznek, akit a szülei kizártak a teraszra, lényegében azért, hogy nyugodtan ordítozhassanak egymással.
Boldog szegények, akik mosolyogva veszik az élet nehézségeit és minden este együtt eszik a forró levest, ez így, főleg leírva, eléri a giccshatárt. Csakhogy Koreeda gyertyafényű humanizmusa mellett megjelenik egy másik szín, egy élesebb nézőpont, a kulturális antropológus kérlelhetetlenül kíváncsi tekintete, amelyik nem fél kérdőre vonni a legalapvetőbb társadalmi intézményeket és emberi értékeket.
Lassan kiderül, hogy ezt a családot nem vér szerinti kapcsolatok, hanem egyéni különalkuk, ígéretek és titkok tartják össze. A megszomorítottak és kitaszítottak alternatív közösségéről van szó, amelyik tudatosan kívül marad bármiféle társadalmi ellátórendszeren, hogy fenntarthassák alternatív világukat a felhőkarcolók árnyékában, a normális, szabályozott hétköznapi élet színterei között mintegy szellemként. Mindegyikük hiányzik valahonnan — "ők valójában családi kötelékeket lopnak el", hangzik el az előzetesben — , a kislány leginkább a bántalmazó szüleitől. Csakhogy az új "családjában" nem merül fel komolyan, hogy visszaadják.
Ahogy az sem, hogy mentőt vagy halottaskocsit hívjanak a haldokló nagymamához, akit maguk ásnak el, és ha már így alakult, felveszik a nyugdíját is a továbbiakban.
Az egészben nézőként a legnyugtalanítóbb és legszívfacsaróbb az, hogy láthatóan boldogok így.
Látjuk, hogy a kislánynak összehasonlíthatatlanul jobb helye van azoknál a bűnözőknél, akik jó szándékúan elrabolták, mint a saját szüleinél. A magához vett gyereket lopni tanító férfi jobb apa, mint a legtöbb igazi.
El is hangzik a filmben a radikális gondolat: „a szülés még nem biztos, hogy anyává tesz“.
| ||
Koreeda nemcsak a morált, a hagyományos családot, a szülői szerepeket bontja le. Ennél tovább megy: az emberi élet legfontosabb rítusait és azok társadalmi, intézményesített beágyazottságát vonja kérdőre. Hogyan szabályozzuk, hogy a szülők mit taníthatnak a gyereküknek? Hogyan szabjuk meg, kire bízhatjuk a legkiszolgáltatottabb emberi lényeket, a kisgyerekeket? Hogyan írjuk elő, milyen viszonyok lehetnek emberek között? Meddig van jogunk a saját halottainkhoz? Meddig mehet el egy család a saját külön szabályainak megalkotásában? Mit jelent és mivel jár felnőni?
A filmet már méltattuk a Narancsban. "A karakterek feltehetően nincsenek tisztában a döntéseik súlyával, ami sok megragadó fordulatot eredményez. Az egymás iránti kölcsönös szeretet és odaadás fontos eleme a filmnek, éppen úgy, mint az árulás, a cserbenhagyás – éppen ezért a nézőnek nem szabad meglepődnie azon, ha épp vákuum keletkezik a mellkasában vagy bepárásodik a tekintete“ — írtuk tavaly, és igazunk volt.
Mindez ugyanannyira köszönhető a szereplőkkel együtt lélegző kamerakezelésnek, az infim közelképeknek, a rétegzett mélységi kompozícióknak, a merész, de nem hivalkodó vágásnak és az elképesztő színészvezetésnek.
Hozzá kell tennünk, hogy természetesen ez a kvázi családi boldogság — utópia. Szétzúzza a valóság. De nem nyomtalanul.
Bolti tolvajok from Cirko Film on Vimeo.
