Magyar Narancs: Nem először készít dokumentumfilmet az 1989-es határnyitást megelőző eseményekről, sőt új filmjét a régebbiekből állította össze. Miért volt erre szükség?
Szalay Péter: A témával kapcsolatos első filmem, a vasfüggöny utolsó áldozatáról szóló Határeset 2006-ban készült. A weimari Kurt-Werner Schulz feleségével és hatéves fiával 1989. augusztus 21-én próbált átszökni Ausztriába. Az lett a veszte, hogy ellenállt, amikor a határon megpróbálták megállítani. Az eset azért különösen tragikus, mert mindez két nappal azután történt, hogy Sopron mellett, a Páneurópai Piknik nevű rendezvényen rövid időre megnyitották a határt, és több száz NDK-állampolgár tudott Nyugatra menekülni. A másik hasonló témájú filmemben, az Európa álmában a Páneurópai Piknik hőse, Bella Árpád határőr alezredes volt az egyik főszereplő, aki – felsőbb utasítás híján – maga döntött arról, hogy átengedi a németeket. A film másik főszereplője Harald Jäger német határőr alezredes, aki 1989 őszén, Kelet-Berlinben közvetlenül az után engedte át a tömeget, hogy bejelentették a tévében, megszűnnek a kiutazási korlátozások az NDK-ban. De ekkor még állt a berlini fal, és a pártállam keménykedett. Elvileg, veszély esetén lövethetett volna ő is, ahogy Bella Árpád is, vagyis az a film a párhuzamokat mutatja be. A Nincs parancs!-ban tulajdonképpen ezt a két történetet raktam össze ismét, de azt hiszem, hogy így teljesebb képet ad az akkori eseményekről. Mindezt játékfilmes és animációs elemekkel is kiegészítettem, szándékaim szerint ezekkel a megoldásokkal erősebbé vált a film dramatikus háttere.
MN: Hogyan talált rá hőseire?
SZP: Gundula Schafitelt, Schulz özvegyét azután ismertem meg, hogy egy filmrendező, Fischer István még 2004-ben kezembe nyomott egy Der Spiegel-cikket azzal, hogy ebből készítsek filmet. Itt olvastam először a Schulz család tragédiájáról, és igaz, hogy abban a cikkben az Aachenben élő özvegy közölte, hogy nem akar többet a témával foglalkozni, én mégis megkerestem. Tíz percet kaptam tőle az interjúra, mire az az ötletem támadt, hogy forgassunk Aachen legmagasabb pontján, ahonnan Hollandiát és Belgiumot is látni, amit ő úgy kommentált, hogy „határok egyszerűen nem léteznek”. Talán ekkor döntötte el, hogy a magyarországi forgatást is vállalja, bár bonyolította a helyzetet, hogy erről a dologról a fiával – aki 1989-ben 6 éves volt – egyáltalán nem beszéltek, tabuként kezelték. Mindez a forgatás kapcsán változott meg, minden bizonnyal ezért sikerült szóra bírni Kurt-Werner Schulz fiát is.
MN: A határőr alezredeseket is az újságban találta?
SZP: Az a történet Nagy László személyéhez köthető, aki tolmácsként, szervezőként vett részt a Páneurópai Pikniken, és aki ugyancsak kulcsszereplő a mostani filmben. Nagy László Bella Árpádot is csak jóval a Piknik után ismerte meg, 1999-ben pedig egy németországi évfordulós rendezvényen látta Harald Jägert. Megdöbbentette, hogy az ő története mennyire hasonlít Bella Árpádéhoz. A két alezredes először 2009-ben, a forgatáson találkozott egymással, de az egész olyan volt, mintha már hosszú ideje ismerték volna egymást: ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a reakciók.
MN: A filmből úgy tűnik, hogy Harald Jäger hősiessége ellenére inkább vesztese volt a rendszerváltásnak.
SZP: Így van. Ha valaki látta a Mások élete című Oscar-díjas német filmet, biztosan emlékszik arra, hogy a főszereplő egy újságárus. Gyanítom, hogy ezt Jägerről mintázták, hiszen a fal leomlása után ő is újságot árult, és ma is rendkívül szerény körülmények között él Berlin külvárosában. Ő maga sem titkolja, hogy a Stasi ügynöke volt – egyébként nem is lehetett volna határőr alezredes –, ám ezzel megbélyegzetté vált. Hőstette ellenére ellentmondásos a megítélése, még ez sem volt elég ahhoz, hogy rehabilitálják. A forgatáson azonban nem keltette csalódott, gyanakvó ember benyomását, s kitartóan a segítségünkre volt. Amikor megkérdeztem tőle, hogy honnan ez a bizalom, elmondta, hogy többször forgattak már róla, de mindig az ő részvétele nélkül, és azért bízik bennünk, mert mi, kelet-európaiak hasonlóan gondolkodunk. Minden bizonnyal ezért találta meg Bella Árpáddal is a közös hangot.
MN: Emlékszik arra, hogy kamaszként hogyan élte meg mindazt, amiről a filmje szól: a határnyitást, a berlini fal lebontását?
SZP: Korábban többször voltam táborozni az NDK-ban, de itthon is barátkoztam keletnémet fiatalokkal, könnyen szót értettem velük. Nagy rockrajongó voltam, de nem csak én mutattam nekik zenéket, ők is nekem. Így ismertem meg olyan együttesekkel, mint a Puhdys, a Silly vagy a Karat, amelyek az NDK-s könnyűzenének az „undergroundabb” vonalához tartoztak, és nekem bejött. A konkrét eseményeket illetően arra emlékszem csak, hogy sokkal több keletnémet volt a kempingekben, mint korábban. Akkor érettségiztem, de akkor halt meg az apám is. Az csak 2004 után jutott az eszembe, miután egyre inkább beleástam magam a témába, hogy 1989-ben kezdődött a felnőttkorom.
MN: Szándékosan kerülte, hogy politikusok vagy történészek kifejtsék véleményüket?
SZP: Igen. A filmet hosszú kutatás előzte meg, sok szakértőt megkerestünk. Legfőképp a tavasszal elhunyt Oplatka András, illetve Slachta Krisztina történészek voltak a segítségünkre, de sok német forrást is felhasználtunk. A korábbi filmekből rengeteg tesztvetítést tartottunk, amelyek megerősítettek abban, hogy a nézők elsősorban nem a történészekre kíváncsiak. Filmemben a politikai vonatkozások is csak háttér-információként kerülnek elő, meggyőződésem ugyanis, hogy a személyesen átélhető történelem tudja igazán közel hozni a régmúlt eseményeit. Ezért mellőztük azokat a riportokat, beszélgetéseket, amelyeket a szakértőkkel folytattunk.
MN: A film egyik legerősebb pillanata a Kurt-Werner Schulzot lelövő határőr kiskatona nyilatkozata 2006-ból. Nem gondolt arra, hogy újra megkeresse?
SZP: Szándékosan kerültem az ilyen helyzeteket. Úgy gondolom, hogy ő csak áldozata ennek az egésznek, és nem lett volna szerencsés, ha ismét szembesítjük a tettével. A film összes szereplőjével, így vele is tartom a kapcsolatot, de annak semmi értelme nem volt, hogy azt a drámai beszélgetést, amit akkor folytattunk, csak azért ismételjük meg, mert közben eltelt tizenvalahány év. Ugyanezt gondolom az áldozat családjáról is. Gundula Schafitel azóta több helyen is elmesélte a történetét, de azt a katartikus pillanatot, amelyet akkor élt át, amikor elsőként nekünk mondta el, bizonyosan nem lehet megismételni. Ahogy már mondtam, ez a film fölvállaltan a korábban elkészült szegmentumokból áll, mondhatnám úgy is, hogy afféle „remake”. De sokkal fontosabb, hogy az európai átalakulásnak olyan eseményeit mutassuk be, amelyek kimondottan pozitívak Magyarországra nézve. Az új formára pedig azért volt szükség, mert abban bízunk, hogy így talán könnyebben sikerül megszólítani azokat a korosztályokat is, amelyek a rendszerváltás után születtek.
