Film

Az Aranyhalak

  • 2020. november 5.

Mikrofilm

Van az a filmkomédiatípus, amikor a sármos és felelőtlen alfahím a barátaival és barátnőjével valami nagyobb összeg (esetleg drágakő, szobor) megszerzését célul tűzvén bohó kalandokba bonyolódik, amelyekben megcsillogtathatja fifikáját, ügyességét, merészségét és főleg szívdöglesztő férfibáját. Aztán a végén, ha nincs is meg a suska (kő, műtárgy), azért a karjába omló, bájos hősnő mindenképpen megvan. A francia vígjáték falakon mászkáló, csibészes mosolyú üdvöskéje, Belmondo tudta ezt remekül, meg a pre-PC.

Ez azonban egy kiszámítottabb humorú német film, a poszt-PC korszak terméke. A nem kifejezetten szálfatermetű Tom Schilling (Mű szerző nélkül) benne a belmondó. Ő nem valamiért, hanem a forgalmi dugótól mászik falra, még az expozícióban, s mivel elindul a forgalommal szemben, a továbbiakban egyáltalán nem mászkál, csak gurul, kerekesszékben, mint balesetben frissen lebénult üzletember. Hogy lesz ebből móka, kacagás? Meg karjába omlás? Főleg, hogy a konduktorlánynak kéne omlania a rehabilitációs intézetből, de ő meg nem az az omlós fajta. És mérges is a renitens ápoltra, aki fogyatékkal élők egész csoportját utaztatja Svájcba, hogy míg azok kamu terápián tevegelnek, ő kimenekítse adócsalásból felhalmozott pénzét a nyomozók elől. Viszont a bohó (és politikailag kellemesen inkorrekt tálalásban elő­vezetett) kalandok stimmelnek. A vak autóval száguldozik, a downos lány tesz a lélek szépségére, ő is csillogni akar, mint a szupermodellek, a súlyos autista repülni vágyik. Az ún. normális polgárok letapossák egymást a pénzért.

 

Elérhető az HBO-n

 

Neked ajánljuk