Az idei év kétségtelen Azahriáhé, vagy legalábbis az Azahriah-jelenségé volt: a 22 éves előadó nevével ugyanis egészen biztosan még azok is találkoztak itthon, akik egyébként nem hallgatják a zenéjét. Kérdés persze, vannak-e még ilyenek; legnépszerűbb zenéje, az Introvertált dal klipje ugyanis már 33 milliós nézettség felett jár a Youtube-on.
Az, hogy idén májusban háromszor is megtöltötte a Puskás Arénát (a koncertről szóló kritikánk ide kattintva olvasható), nemcsak rekord, de egyértelműen zenetörténeti mérföldkő is. Nem csoda, ha azóta csak még tovább szaporodtak az Azahriah-jelenségről szóló fejtegetések a hazai sajtóban. Van, aki szerint megszületett az első magyar szupersztár, más szerint pont abban rejlik a titka, hogy „egy közülünk”. A telt házas puskásos koncertek idején pedig úgy tűnt, Azahriah akkorára nőtt, hogy már a kormánypropaganda sem meri megtámadni. Azért csak belemartak – bár jóval e koncertek előtt –, amiért beszédet mondott a februári gyermekvédelmi tüntetésen. A legkisebb királyfi; youtuberből lett self-made multriinstrumentalista zenész – egyesek szerint viszont csak rap és „mit tudom én minek” az egyvelege. Az biztos, hogy mindegy, mit csinál, zenét vagy cipőt ad ki, az emberek megőrülnek érte; másokat pedig az érdekel, mégis mi az elképesztő siker titka.
A Mi vagyunk Azahriah célja látszólag épp az, hogy mindkét célcsoportot megcélozza:
a rajongókat, akiknek az is elég, ha Azahriah megjelenik a vásznon, és az érdeklődő szkeptikusokat, akik szeretnének a külsőségek mögé nézni. Igazából mindkét fél kap is valamit a filmtől, de épp csak annyit, hogy ne maradjon éhes, hatalmas revelációk vagy bombasztikus meglepetések ugyanis nincsenek benne. Hiszen a zenész rajongói pontosan ismerik őt, azt, hogy bár a nyilvánosság már egészen fiatal kora óta része az életének, de alapvetően ódzkodik tőle (lásd a fentebbi Introvertált dalt). Akit csak a rekorddöntögető Puskás-koncertek érdekelnek, azok is bőven találhattak muníciót a filmben, hiszen számtalan beszélgetés készült nemcsak az előadóval, de az őt képviselő Supermanagement vezetőivel is.
Persze az egyáltalán nem baj, ha a poptörténeti mérföldkőről film is megemlékezik, mely nemcsak látványosabb, de több emberhez is eljut, mint egy egyszerű interjú. A legkézenfekvőbb megoldás nyilván egy zenei dokumentumfilm lett volna: az ilyenek manapság hatalmas divatjukat élik, Justin Biebertől Taylor Swiften át Beyoncé-ig rengeteg világsztárról készült hasonló. A legnagyobb baj ezekkel pedig pont az, hogy nem többek látványos, színes-szagos önpromónál. De akad persze ezer másfajta megoldás is: a Wellhello például a #Sohavégetnemérőssel egy romkom-etűdfilmben csempészte be saját slágereit (és saját magát), Antal Nimród pedig egy olyan koncertfilmet rendezett a Metallicáról, amely a fellépés képeit a zenekar roadjának sötét kalandjaival keveri. A Mi vagyunk Azahriah leginkább utóbbira emlékeztet: ebben is van ugyanis fiktív játékfilmes szál, ami mellé a koncertfilmet a klasszikus dokumentumfilm mutatja be.
Mint Mazzag Izabella rendező többször elmondta, a legnagyobb nehézséget az okozta, hogy Azahriah még számára is nehezen nyílt meg. Ezzel mintha a film végig birkózni látszana: úgy kell bemutatnia egy előadót, hogy az alapvetően nem akar megnyílni. Illetve épp arról a titokzatosságról kellene fellebbentenie a fátylat, amely a főhős egyik legnagyobb ismertetőjelének és vonzerejének számít. Mazzag mindezt úgy oldotta meg, hogy vizuálisan is izgalmassá és érdekessé tette az interjúrészleteket, melyek úgy festenek, mintha egy klipet néznénk. Eleinte Azahriah valóban kevés érdekfeszítőt mond, de szép lassan rá kell jönnünk, hogy vele kapcsolatban egyáltalán nem az az érdekes, amit mond, sokkal inkább ahogy mondja, önmagával, az elvárásokkal, saját igazságérzetével viaskodva. Vagy épp az, ahogy egy kávé és cigi mellett megtervezi azt a csodát, amelyet majd több mint 130 ezer néző élvezhet. Vagy – és ezek a film legjobb részei – amikor nem csinál mást, csak azt, amiért a rajongói szeretik: zenél. Láthatjuk, amint spontán koncertet ad egy gyermekotthon lakóinak, ahogy elpróbál vagy bemelegít egy-egy számra, és a film egyik jelenetében valóban el is játssza egyik slágerét. Mindez azért is esik különösen jól a nézőnek, mert mintha az alkotók kifejezetten ügyeltek volna arra, hogy a Mi vagyunk Azahriah még véletlen se legyen koncertfilm. Miközben pereg a Puskás-koncertekig hátralévő napokat jelző számláló, egy kezünkön meg tudjuk számolni azokat az Azahriah-számokat, amiket valóban végighallgathatunk. Márpedig egy ilyen filmtől talán jogosan várják a nézők, hogy legalább a legismertebb dalok elhangozzanak.
A dokuszál másik erős része az, amikor a zenészt képviselő Supermanagement képviselői nyilatkoznak. Ezeket az interjúkat még felturbózni sem kellett, ugyanis önmagában is izgalmas, ahogy arról beszélnek, hogyan kellett nem a 0-ról, de a mínusz 2-ről felhozni Azahriaht a zeneipari dolgokból, ugyanis kívülállóként valóban nem sokat konyított ezekhez. Vagy ahogy arról, amikor a zenész állandó társával, Deshsel először találkoztak, ők maguk is megijedtek. A film persze emléket állít a cég társalapítója, Ferich Balázsnak is, aki idén tavasszal hunyt el.
A Mi vagyunk Azahriah másik felét kitevő fikciós szálról sajnos kevesebb jót lehet elmondani. Pedig a mögötte álló ötlet ígéretes: épp a filmhez castingolják az Azahriah-szereplőket, amikor maga a zenész kimegy rágyújtani, majd az egyik aspiráns bőrében ébred. A felhajtástól irtózó főhős tehát megkapta, amit akart, senki sem ismeri őt, viszont az így feje tetejére állított világban például L.L. Junior nem zenei példakép, hanem polgármester, az utcán pedig az oktatás ellen hergelnek a propagandaplakátok. Emlékezhetünk rá: Danny Boyle Yesterday-je élt hasonló ötlettel, eljátszva azzal a gondolattal, milyen világban élnénk, ha nem létezne a Beatles. Ugyan ebben a fikciós vonalban is vannak jó pillanatok, ám az alkotók szemmel láthatóan nem igazán tudták, hogy hozzák mindezt össze a dokumentarista részekkel – és ezt a faramuci helyzetet az az önreflexív viccelődés sem oldja meg, amikor saját kínjukat is beleírták a filmbe. Az álruhás Azahriah megleli a saját „őrült tündér álomlányát”, majd újra meg kell szeretnie a zenélést, mielőtt ismét önmaga lehet.
Habár a Mi vagyunk Azahriah nem mindegyik ötlete működik,
az már önmagában is dicséretes, hogy Mazzag Izabella rendező, Lévai Balázs producer és persze maga Azahriah nem akarták annyival megúszni a dolgot, hogy egy egyszerű koncert- vagy dokumentumfilmet készítenek.
A siker így is garantált lett volna – elég, ha a Puskásba jegyet váltók egy bizonyos százaléka megnézi a filmet. Ehelyett az alkotók elgondolkodtak azon, hogyan lehet a lehető leginkább önazonos filmet készíteni egy ilyen nehezen bekategorizálható előadóról – ez a próbálkozásuk pedig nagyon is sikerült.
A Mi vagyunk Azahriah november 28-tól látható a mozikban.
