Magyar Narancs: Magyari Péter 444-en megjelent cikke „S.”-ről hat éve jelent meg, és a régi szendrőieknek könnyen be lehetett azonosítani benne az ott elképzelt országot, Epipót és a táborvezetőt, Sipos Pált. Milyen hatással volt önre a cikk?
Oláh Judit: Előtte nem is gondolkoztam sem Epipón, sem Siposon. Bonyolult és összetett hatással van a személyiségre egy ilyen meghatározó élmény, mint a szendrői nyaraltatás, és én biztosan nem hoztam ebből semmit felszínre a cikk megjelenéséig. Utána elkezdett összeállni, hogy bizonyos félelmeim és komplexusaim oda vezethetők vissza, például ezzel magyarázható, hogy milyen rettenetesen féltettem a gyerekemet. De egyszerűen nem akartam emlékezni. Azt persze láttam, hogy mások ereklyeként őrzik az epipói kitüntetéseiket, a „leppeket”, a legvagányabb táborozóknak járó „medvesapkát”, vagy magát az epipói útlevelet. Ha néha találkoztam régi epipóival, akkor inkább kerültük a tábor témáját, én legalábbis biztosan. A cikk után azonnal elkezdődött a párbeszéd a volt táborozók között egy zárt Facebook-csoportban, ott gyorsan kibuktak addig eltemetett sérelmek. Akkor láttam, hogy sokaknak súlyos traumákat okozott a tábor, ezek a beszámolók felnyitották a szememet, és elkezdtem látni a saját sérelmeimet is. Én nem voltam Sipos áldozatai között, de például az epipói nevem, a „Közepes” meg ahogy kezeltek engem a táborban, sok önbizalom-problémát ébresztett bennem. Szóval hamar jött a gondolat, hogy dokumentumfilmben dolgozzam fel azt, mi történt Epipóban, mit tett Sipos. Nem tudtam, ez hová fog vezetni, de semmiképpen nem akartam, hogy ez a szembesítés- és feltárástörténet a cikk megjelenése után lezáruljon, és az egészet eltegyük a fiókba. Láttam a csoportban azt is, hogy mennyire felkavar többeket ez a leleplezés, és úgy gondoltam, ezt nem szabad elengedni, meg kell próbálnunk közösen feldolgozni. Nem nagyon készült még olyan magyar dokumentumfilm, amely ilyen formában dolgoz fel egy ennyire érzékeny és sokrétű témát, ez is motivált. Meg akartam mutatni, hogy a dokumentumfilmes forma erre alkalmas. A munka azzal kezdődött, hogy kevés szakmai tapasztalattal a hátam mögött becsöngettem a Campfilm irodájába, akik azonnal bizalmat szavaztak nekem és a témának. Rengeteg szöveget írtunk Epipóról, elkezdtünk interjúzni, sokat vitáztunk egymással, hisz’ annyira sokrétű a téma. Aztán az adott nagy lökést a munkának, hogy egy dokumentumfilmes workshop végén a csoport vezetője, egy francia producer azt mondta, szeretne beszállni a filmbe. Ő végül „kikopott” a munkából, viszont beszállt az HBO, ami nemcsak anyagi, hanem kreatív inputot is jelentett. Így nagyjából négy évig készült a film.
MN: A pszichodrámacsoportban szereplő epipóiak a film szerint nem voltak szexuális visszaélés áldozatai, de megszégyenítést és kiszolgáltatottságot átéltek a tábor sajátos rítusai során, és a filmben a pszichodráma eszközeivel keresik a feldolgozás útjait. Egyértelmű volt, hogy ezeknek a pszichodráma-foglalkozásoknak ön is résztvevője lesz?
OJ: Ezeken a foglalkozásokon nemcsak beszélgettünk, de újra is játszottunk sok traumatikus pillanatot, mint a táborban általános retorzióként alkalmazott seggbe rúgást, vagy mondjuk olyan jelenetet, amelyben a nyilvános etetés vált büntetéssé. Elválasztottuk viszont egymástól azokat, akik „csak” megalázásnak és egyéb, kisebb traumáknak voltak kitéve, és azokat, akik áldozatként súlyosabb sebeket hordozhatnak. Ugyanis ezek a tapasztalatok nem tehetők egymás mellé, nem dolgozhatunk rajtuk ugyanazokkal az eszközökkel. Azon sokat gondolkoztam, hogy a film készítőjeként beüljek a pszichodrámacsoportba, vagy maradjak kívül, és úgy rögzítsem a foglalkozásokat. Végül beültem, hiszen ebben a történetben sorstársak vagyunk, nem lett volna fair, ha kívülről csinálom végig ezt a szembenézési folyamatot. És ilyenkor kikapcsoltam magamban a rendezőt, az operatőrök és hangmérnökök végezték a dolgukat, mindig a lehető legalaposabban készültünk fel előre.
MN: A hetvenes évektől kezdődően tíz évig évente kétszer vitt el mintegy 40 gyereket Sipos Epipóba, a filmben két olyan férfi beszél, akiket Sipos anno szexuálisan zaklatott a lakásán. Voltak olyan exszendrőiek, akik nem vállalták a beszélgetést, emlékezést?
OJ: Sokan, és nem mind mondták el, hogy miért döntöttek így. Én úgy láttam, van olyan, aki attól fél, hogy áldozatnak fogják hinni, miközben nem az. Van olyan, akinek nincs annyi önbizalma, hogy beleálljon és beszéljen a rossz élményeiről. Nagy számban vannak olyanok, akik szerint nem lenne szabad Epipo emlékét meggyalázni, nem kellene a negatívumokat így hangsúlyozni, és nem kellene a visszaéléseket feszegetni, mert jobb volna pontot tenni az egész végére.
MN: A filmben nincs róla szó, de az a fajta nyaraltatás, amit Sipos Szendrőn megvalósított, a négy évtizedig működő, legendás Leveleki Eszter-féle bánki játéktábor, vagyis Pipecland első utódtábora volt, és ilyen utódtáborok azóta is voltak és ma is vannak. Nem tartott attól, hogy így az a benyomás keletkezik a nézőben, hogy ez a sajátos szerepjátékos táboroztatás Sipos találmánya?
OJ: Úgy gondoltuk, hogy a bánki tábor egy teljesen másik történet, nincs helye a filmben. Persze sok régi bánkival készítettem interjút, de ezek nem kerültek be végül a filmbe. Sipos valóban Pipeclandban nevelkedett, és Leveleki Eszter tulajdonképpen felkente őt: folytassa a hagyományt máshol, más néven. De Sipos aztán a saját képére formálta Epipót, ezért én úgy gondolom, hogy Epipo igenis Sipos találmánya, egy olyan világ, amit ő teremtett. Az utódtáborokról pedig nem sokat tudok, nem szerencsés ide keverni ezt.
MN: Mit gondol arról a felvetésről, hogy ez a fajta reformpedagógiákban gyökerező játékos táboroztatási hagyomány különösen jó terep lehet a hatalmi és szexuális visszaéléseknek?
OJ: Akkor alkalmas egy közösség a visszaélésekre, ha zárt. Véleményem szerint maga a bánki eredetű keretrendszer nem alkalmasabb szexuális visszaélésre, mint bármi más. De ha nincsenek kontrollok egy közösségben, ha minden hatalom egy kézben összpontosul, és nincs élő kapcsolat a szülők és a táboroztatók között, a gyerekeket pedig arra biztatják, hogy ne mondjanak el semmit a táborban történtekről másoknak, az minimum veszélyes. Persze még ezek után is kell egy beteg elme, aki ennek a tetejébe becsücsül, és kihasználja a rendszert és a gyerekeket. Hangsúlyoznám, hogy semmiképpen sem szabad összemosni a reformpedagógiai törekvéseket vagy a mai alternatív iskolákat azokkal a visszaélésekkel, amelyek Szendrőn történtek. Az persze lehet, hogy azokban a rendszerekben, ahol egyenrangúbb a tanár-diák vagy vezető-diák viszony, és személyiségközpontúbb a hozzáállás, még világosabbá kell tenni a határokat, amelyek a pedagógus és a diák között húzódnak. Az, hogy jóban vagyunk, az, hogy tegeződünk, nem jelenti azt, hogy este együtt megyünk a kocsmába vagy órákat chatelünk egymással intim témákban.
MN: A film szembenézések sorozata, egyetlen szembenézés marad végül el, Siposé, aki csak a régi tábori felvételeken és a tévéműsorain keresztül van jelen.
OJ: Valóban, a film keretében legalábbis nem nézett szembe a tetteinek következményeivel. Éveken át írtam leveleket neki, ezek nagy részére nem válaszolt, de nem zárkózott el a találkozástól sem. Örültem, hogy végül összejött a találkozó, ugyanakkor attól féltem, hogy haragszik rám amiatt, hogy filmet készítek a témában. De vagy nem haragudott, vagy nem öntötte rám, mindenesetre nem éreztem ilyesmit. A táborról beszélgettünk, annak visszásságairól, ezekkel kapcsolatban maga fogalmazott meg kritikát. Feltette azt a kérdést is, hogy mai fejével táboroztatna-e, tanítana-e, és úgy emlékszem, arra jutott, hogy nem. A film szerintem lehetőség lett volna neki a szembenézésre, és én erre nyitott lettem volna; hogy ez a részéről valóban igazi lehetőség volt-e, nem tudom megítélni. Az megint más kérdés, hogy milyen morális kérdéseket vetett volna fel, ha a szembesülés gesztusa megtörténik a film keretei között. Hogyan lehet ugyanazon filmben bemutatni áldozatot és elkövetőt?
MN: A Magyari Péter cikkében tárgyalt esetek elévülési időn kívül voltak már, a Sipos-ügyben soha nem történt bírósági felelősségre vonás. A filmben egy csoportfoglalkozáson ön azt mondja, Sipos Barcelonában flip-flopban mászkál a tengerparton, Magyarországon pedig egy badacsonyi házban él. Azt is mondja, „benyalta neki”, hogy „sajnálja” és „meg akar halni”, hisz’ nem tesz lépéseket, nem kér bocsánatot. Jól sejtem, hogy ez azt a nagyon nehéz kérdést veti fel, hogy mi számítana „elégtételnek”?
OJ: Nincs tudásom arról, hogy van-e olyan ügy, ami elévülési időn belül van. Az biztos, hogy ha ebben a történetben sor került volna egy büntetőjogi eljárásra, sok minden másképpen alakul. Ugyanakkor ez egy mélyen érzelmi, zsigeri kérdés, és az említett pillanat a filmben arról szól, hogy kinyíljon ez a szelep, kijöjjön az a fajta düh, amire mindenkinek szüksége volt: résztvevőknek és nézőknek egyaránt. Addig a pontig alapvetően intellektuálisan, elemző attitűddel közelítettük meg Sipost és az érzékeny témákat. Ennek egy ponton ki kellett durrannia. Úgy gondolom, mindent megtettem, hogy teret kapjon Sipos álláspontja, nem élt a lehetőséggel, úgyhogy elengedtem azt, hogy bármilyen mértékben lojális legyek hozzá. Barcelona meg elég nagy város, nem lehetetlenül el az ottani élete ettől. Az valóban kérdés, hogy elegendő büntetés-e az önkéntes elvonulás, legalábbis a megszokott közegéből, merthogy nem elvonultan, egy szigeten él magányosan. Én szülőként úgy gondolom, sokak számára nem az. Tény, hogy sokat veszített, mint ahogy az is, hogy sok életet tett tönkre. És nem tudok róla, hogy nekik valaha mondott volna bármit.
