Kedves Olvasónk!
Ez a cikk a Magyar Narancs 2024. június 6-i számában jelent meg. Most ezt az írást ebből a lapszámunkból széles körben, ingyenesen is hozzáférhetővé tesszük.
Részben azért, mert fontosnak tartjuk, hogy minél többen megismerkedjenek a tartalmával, részben pedig azért, hogy megmutassuk, érdemes a Narancsot megvásárolni is, hiszen minden számban hasonlóan érdekes cikkeket találhatnak – és a lap immár digitálisan is előfizethető, cikkei számítógépen, okostelefonon és tableten is olvashatóak.
A magyarnarancs.hu-n emellett a továbbiakban sem csak fizetőfal mögötti tartalmakat találnak, így mindig érdemes benézni hozzánk.
Visszavárjuk!
A szerk.
Magyar Narancs: Ismert arról, hogy minden egyes szerepe előtt teljes körű kutatómunkát végez, igyekszik a szerepe mélyére ásni. Hogyan készült fel a Becoming Karl Lagerfeld főszerepére?
Daniel Brühl: Először mindig igyekszem képbe kerülni a figurával, ami elsősorban rengeteg olvasást igényel. Három, Karl Lagerfeldről szóló életrajzi könyvet is kaptam, amelyek sokszor tökéletesen ellentmondtak egymásnak. Persze ez nem csoda, maga Lagerfeld még életében számtalanszor változtatott az élettörténetén, kiszínezve az igazságot. Ez egyszerre érdekes és szórakoztató; gyerekként én is ugyanígy tettem, csak hogy színesebbnek tűnjön az életem. De voltak a felkészülésnek praktikus részei is: fel kellett javítanom például a francia tudásomat, hiszen beszélem ugyan a nyelvet, de közel sem elég magabiztosan.
MN: Honnan tudta, mikor áll már készen a feladatra?
DB: Ez mindig hosszú folyamat, amely során egy nap egyszer csak minden összeáll, a tükörbe nézel, és azt gondolod, oké, kezdek odaérni. A felkészülés elején tele voltam frusztrációval, magam sem hittem el, hogy illik hozzám a szerep. De túl kell lépni ezeken a bizonytalanságokon, és folytatni kell a munkát, tovább kell boncolgatni a figurát. Ez nem megy varázsütésre. Szerencsére volt lehetőségem hosszabb időt Párizsban tölteni. Találkoztam olyanokkal, akik jól ismerték Lagerfeldet, és én is megpróbáltam a bőrébe bújni. Ugyanabban a kerületben laktam, mint ő, ugyanazokra a helyekre jártam, ugyanazokba a kávézókba, mozikba, könyvtárakba és múzeumokba. Annyi információt akartam magamba szívni, amennyi csak lehetséges.
A fordulópontot talán az hozta el, amikor először próbáltam fel a ruháit, amikor tehettem pár lépést a cipőjében. Ezután támadt az a felismerésem, hogy matadorként képzeljem el Karl Lagerfeldet. Félig spanyol vagyok, nagyapám hatalmas bikaviadal-rajongó volt, újságíróként több cikket is írt a témában. Gyerekként engem is lenyűgöztek a bikaviadalok, hiszen a matadorok egyrészt táncukkal, mozgásukkal, eleganciájukkal nagyon femininek, másrészt nagyon is macsók és maszkulinok. Ugyanez igaz Lagerfeldre is.
MN: Személyesen is találkozott vele, hiszen egy alkalommal a kamerája elé állt. Hogyan emlékszik vissza erre?
DB: Nem volt hosszú találkozás, de annál viccesebb. Egy német magazin fotózásán történt még a 2000-es években, amikor én is elég fiatal voltam. Egy rakás német színész gyűlt össze a stúdióban, ahol Lagerfeld művészi, fekete-fehér képeket készített rólunk. Amikor eljött a csoportkép ideje, minden színész tolakodni kezdett, hogy minél kiemeltebb helyet kapjon a kamera előtt, hiszen tudtuk, ez lesz majd a címlapon. Ahogy egymás mellé préselték magukat, olyanok voltak, mint a heringek – a jelenet egyszerre volt nevetséges és kijózanító.
Úgy gondoltam, én nem akarok részt venni ebben a vetélkedésben, az sem érdekelt, ha lemaradok a címlapról. Szóval arrébb lépdeltem és megálltam valahol a sarokban. Lagerfeld észrevette ezt, és csak finoman bólintott felém – jelezte, tetszik neki, hogy nem töröm magam. Ezután következtek a portréfotók. Nagyon szimpatikus és aranyos volt, még viccelődött is velem. Érezte, hogy kissé ideges vagyok, ezért megnyugtatott. Már nem emlékszem rá pontosan, hogy mit mondott, de célt ért vele. Emlékeim szerint végül még rólam is jó képek születtek. Bárcsak megtalálnám ezeket valahol! Huszonéves fejjel eszembe sem jutott, hogy egyszer lehetőségem lesz eljátszani őt – csak remélni tudom, hogy a végeredménnyel ő is elégedett lenne.
MN: A sorozat bemutatja Karl Lagerfeld és Yves Saint Laurent ellentmondásos viszonyát és rivalizálását is. Előbbi a prêt-à-porter (készruha, azaz tömegek számára készült, elérhető viselet), utóbbi az haute couture (egyedi luxusruha) mellett foglalt állást. Mit gondol, a filmművészet terén is van értelme az ilyen megkülönböztetésnek?
DB: A lényeg, hogy mindenki megtalálja a saját számítását, azt, ami neki tetszik. Karl Lagerfeld víziója az volt, hogy egy gyönyörű ruhának, egy szép öltönynek mindenki számára elérhetőnek kellene lennie. Ezzel szemben az haute couture lényege, hogy a termékek csak egy bizonyos rétegnek szólnak – ahogy a művészmozikért vagy niche filmekért is csak a közönség nagyon lelkes és érdeklődő része rajong. Engem a filmezés mindkét fajtája érdekel, szeretek oda-vissza mozogni a két térfélen. A lényeg, hogy valóban érdekeljen a projekt, mozgasson meg, keltsen bennem izgalmat, érezzem azt, hogy értékelnek és elismerik a munkámat. Ha ez megvan, nem igazán érdekel a produkció mérete, lehet egy hatalmas blockbuster vagy egy kisebb, intimebb film is. A Becoming Karl Lagerfeld azért keltette fel az érdeklődésemet, mert a produkció minden résztvevőjén látszott, mennyire fontos számukra a sorozat.
MN: Mi volt a vonzó Lagerfeld figurájában?
DB: Egy igazi nyitott, nemzetközi személyiség volt. Egy észak-németországi tartományból sikerült kitörnie, először Hamburgba, majd Párizsba költözött – a sorozatban is itt találkozunk vele először. Neki köszönhető, hogy az amerikaiak is érdeklődni kezdtek a párizsi divat iránt; miközben ebbe az öntörvényű, vonalas világba is új energiákat és impulzusokat hozott. Lenyűgöznek az olyan személyiségek és történetek, amelyek képesek országhatárokat átívelni: Lagerfeld és a róla szóló műsor például Magyarországon ugyanúgy képes megérinteni az embereket, mint a világ bármelyik más részén. Nincs is annál rosszabb, mint amikor egy produkció senkit nem érdekel, egy évvel a bemutató után már arra sem emlékszik senki, hogy valaha elkészült.
MN: A sorozat azt is bemutatja, hogyan tervezett ruhát Lagerfeld az idős Marlene Dietrichnek. „Sikerült már megtalálnia azt a dicsőséget, amelyet mindenki keres, amikor tizenöt évesen Párizsba érkezik?” – kérdezi egy ponton a színésznő a divattervezőtől. Ön mikor talált rá erre a filmezés terén?
DB: A nagy kérdés az, ki mit ért dicsőség alatt – és még inkább az, ki mikor elégszik meg önmagával. Számomra ez különösen nehéz, ugyanis nagyon önkritikus vagyok. De talán jobb is így, még ha ez nem is túl egészséges magatartás: soha nem vagyok elégedett magammal, néha olyannyira belemerülök a munkába, hogy az már-már önpusztító. Ha pedig nem sikerül száz százalékot teljesítenem, teljesen összetörök. Ha viszont minden tőlem telhetőt megteszek, az sem érdekel, ha a film megbukik vagy rosszul teljesít a kasszáknál. De mindez fordítva is igaz: lehet bármilyen sikeres egy mozi, ha úgy érzem, jobban is játszhattam volna, csak ezen fog járni az agyam.
Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy már fiatalon felfedeztek. Rengeteg színészt ismerek, akik legalább olyan tehetségesek, mint én, sőt, talán még jobbak is, mégsem kapták meg az elismerést. Nekem viszont huszonévesen megadatott mindez a Good Bye Lenin!-nel. Az a film hatalmas változást hozott az életembe, felkerültem a térképre, Németországban és külföldön is lehetőségeket kaptam. A sikerért jó döntéseket kell hoznod, meg kell őrizned az ambícióidat és folyamatosan a túlélésért kell dolgoznod. De legyen szó a filmezésről vagy a divatról, az egyik legfontosabb a jó pályakezdés. Ez az, ami nekem megadatott.
A Becoming Karl Lagerfeld június 7-től nézhető a Disney+-on. Kritikánk a sorozatról itt olvasható:
