Kinek is szól az Oscar-díj? – a vita főleg a dél-koreai Élősködők 2020-as diadala után lángolt fel, hiszen hiába fordult elő korábban is, hogy az Egyesült Államokon kívülről érkező film győzött (az Élősködőkön kívül összesen kilenc ilyen van, melyből nyolc részben vagy egészben az Egyesült Királyságban, angol nyelven készült – a francia A némafilmes pedig némafilm volt), idegennyelvű mozi korábban még soha nem vitte el a fődíjat. Hiába osztogatja tehát az aranyszobrocskát az amerikai filmakadémia, az a jelek szerint nem csak az Egyesült Államokat, hanem a teljes filmvilágot szeretné képviselni. Ezt bizonyítja az is, hogy az elmúlt években főképp külföldiekkel, nőkkel és különböző etnikumok képviselőivel duzzasztották fel az akadémiai tagok névsorát. Mindezt ebben a cikkünkben mutattuk be.
Az Oscar identitásáról szóló vita meglepő módon idén (amikor az Egy zuhanás anatómiája révén ismét ott egy idegennyelvű film a legjobb film jelöltjei között) meglepő témáról szól: a dokumentumfilmekről. Minderről a Slate Itt a mostani Oscar-szezon eddigi legostobább vitája című cikkében számolt be. Mint írják, hiába vezeti az idei Oscar-versenyt egy fehér férfi géniuszára fókuszáló film – azaz az Oppenheimer –, az Akadémia vaskalapos szárnya arra panaszkodik, hogy nincs egyetlen amerikai jelölt sem a legjobb dokumentumfilm kategóriában. Helyette akad azonban Ukrajnából, Chiléből és Ugandából is. „A rendszer elromlott” – fogalmazott egy korábbi Oscar-jelölt filmes, amiért az Akadémia 680 tagú dokumentumfilmes ága figyelmen kívül hagyta a kategória idei nagyágyúit – amelyek persze amerikaiak voltak. Egy másik, Oscar-győztes doku producere ennél is keserűbben nyilatkozott: „Sokan keményen dolgoztunk hogy remek filmeket készítsünk, olyanokat, amelyek végre kitörnek abból a kis dokumentumfilmes gettóból, ahol olyan sokáig tartottak minket. Bár többet is nagyon szeretek a jelölt filmek közül, egy kaptafaként nézve őket éppen visszaraknak minket ebbe a bizonyos gettóba.”
Előzetesen a legfőbb esélyesnek Matthew Heineman Amerikai szimfóniáját, valamint David Guggenheim Still: Michael J. Fox élete című filmjét tartották. Előbbi Jon Batiste Oscar-, Golden Globe, BAFTA-, és ötszörös Grammy-díjas amerikai zenészről szól, aki többek között a Lelki ismeretek című Pixar-film zeneszerzőjeként, valamint a The Late Show with Stephen Colbert talkshow zenei vezetőjeként ismert. A film azt örökíti meg, miképpen próbál rendhagyó zenedarabot komponálni, miközben felesége, Suleika Jaouad író épp a rákkal küzd. A Guggenheim-film pedig hasonlóan intim portré a Vissza a jövőben-filmek sztárjáról, amelyben többek között betegségéről is nyíltan beszél.
A legjobb dokumentumfilm mindig is trükkös műfaj volt abban az értelemben, hogy az igazi verseny általában még a jelölések kihirdetése előtt zajlik. A Batiste- és Fox-filmhez hasonlóan számtalan alkalommal fordult elő az elmúlt években, hogy épp az előzetesen legnagyobb esélyesnek kikiáltott doku nem kerül be a jelöltek közé. A megoldás sokak szerint az lenne, ha a legjobb film kategóriához hasonlóan itt is az Akadémia teljes, több ezres tagsága szavazna a jelöltekre.
Elviszik a pénzt a hírességek a hétköznapi történetek elől a dokumentumfilmek piacán – írtuk korábbi cikkünkben, amelyben azt mutattuk be, hogy manapság egyre több, hírességet bemutató életrajzi doku készül, közben azonban a fontos témákat bemutató, szociálisan érzékeny filmek a háttérbe szorulnak. Az Akadémia az Oscar-jelölésekkel mintha pont ennek a trendnek akarna hadat üzenni. Az Oscar szabályai eleve kizárják az olyan, zenés koncertfilmeket a kategóriából, mint Taylor Swift vagy Beyoncé mozija, de az Akadémia a jelek szerint nem kért a legnézettebb, legnagyobb sikerű dokukból sem. Persze a stúdiókat is meg lehet érteni: a dokumentumfilm nem tartozik a legjövedelmezőbb műfajok közé, így azokat pénzelik, és főleg azok mögé raknak méregdrága Oscar-kampányt, amelyek önmagukban is képesek felkelteni a figyelmet. Az említett két dokumentumfilm pedig előzetesen ilyennek tűnt. Az sem mellékes, hogy mindkét film a streamingen ment nagyot. Így azonban a legjövedelmezőbb jelölt meglehetősen szerény, 67 ezer dolláros bevételével a The Eternal Memory lett.
Nem arról van azonban szó, hogy az ismert emberekről szóló dokuk egy az egyben háttérbe szorultak: a The Eternal Memory középpontjában egy ismert chilei újságíró és tévébemondó, Augusto Góngora áll, míg a Bobi Wine: The People’s President Uganda egyik legismertebb arcáról, a zenészből lett politikus Bobi Wine-ról szól. Ők persze közel sem olyan híresek, mint mondjuk Michael J. Fox, de Batiste például hozzájuk hasonlóan elsősorban hazájában ismert. A Négy afro-amerikai lányért 1998-ban Oscarra jelölt dokumentumfilmes, Sam Pollard így foglalta össze a véleményét a Varietynek: „Amikor látom, hogy az Amerikai szimfónia, a Still: Michael J. Fox élete, a Going to Mars, vagy Roger Ross Williams Stamped from the beginning című filmje jelölést sem szerzett, az azt üzeni nekem, hogy a dokumentumfilmes ágazat külföldi tagjai egyszerűen leszarják ezeket az amerikai filmeket.”
Mások azonban kifejezetten éltetik, hogy idén szinte csak független, fontos témákkal foglalkozó filmeket jelöltek Oscarra: ez egyrészt azt is jelentheti, hogy valóban végignézték a rövidlistára jutott filmeket, és nem egyszerűen a legismertebbekre szavaztak, másrészt arra is bizonyíték, hogy továbbra sem lehet egyszerűen „megvenni” egy Oscar-díjat, mindegy milyen drága kampányt teszünk egy-egy film mögé. Mint a Slate megjegyzi, az elmúlt években a kategória hatalmas fejlődésen ment keresztül, többek között Michael Moore-nak köszönhetően, aki amellett lobbizott, hogy tegyék nyíltabbá a jelölési folyamatot. Rengeteg legendás filmkészítőt nem, vagy alig jelöltek díjra, az elmúlt években azonban számtalan olyan remek film szerzett jelölést a kategóriában, amelynek korábban valószínűleg esélye sem lett volna. Ilyen volt Joshua Oppenheimer Az ölés aktusa című megrázó alkotása, vagy olyan személyes jellegű visszaemlékezések, mint Yance Ford Strong Island, Garrett Bradley Idő, vagy Bing Liu Minding the gap című filmje. Csekély vigasz, hogy az amerikai dokumentumfilmesek a legjobb rövid dokumentumfilmek között taroltak: az ottani öt jelöltből három is kifejezetten amerikai témát vagy helyi problémát mutat be.
Ezek után lássuk, idén melyik öt film jutott be végül a legjobb dokumentumfilm kategóriába!
1. 20 nap Mariupolban
Msztyiszlav Csernov tudósító képei bejárták az egész világot – neki, és a hozzá hasonló újságíróknak köszönhetően derült fény arra, hogy mi történt az orosz-ukrán háború egyik legtragikusabb sorsú városában. Az Associated Press újságírója egészen az utolsó órákig ott volt az ostromlott városban, a városba beguruló tankokról, az ostrom alá vett kórházról szóló felvételek pedig vérfagyasztóbbak, mintha egy horrorfilmet néznénk. Valóban nehéz még egy olyan filmet találni, amely ennél hatásosabban és megrázóbban mutatja be napjaink talán legfontosabb eseményét és az elmúlt évtizedek legvéresebb háborúját. A film győzött a BAFTA-n, a Rendezők Céhénél és a Pulitzer-díjat is elnyerte, így egyértelműen a legnagyobb esélyesnek számít.
2. Négy nővér
A 20 nap Mariupolban legfőbb kihívója a tunéziai Kaouther Ben Hania filmje, aki 2021-ben még a legjobb idegennyelvű filmek között versenyzett The man who sold his skin című drámájával. A Négy nővérben egy tunéziai családot mutat be: egy anyát és négy lányát, akik közül kettőt is az Iszlám Állam kerített hatalmába. A hibrid dokuban a szélsőséges eszmék csapdájába kerülő lányokat színészek személyesítik meg, a legmegrázóbb jelenetek eljátszásában pedig magát az anyát is egy színésznő helyettesíti – ennek köszönhetően egy idő után összekuszálódik fikció és valóság. Ami viszont marad, az megrázó családi dráma. A film a francia César, valamint a függetlenfilmes Gotham és Independent Spirit Awardon is győzni tudott.
3. The Eternal Memory
A szakértők szerint Maite Alberdi filmje lehet a sötét ló a kategóriában. Ennek főhősei Augusto Góngora, Chile egyik legismertebb újságírója és felesége, Paulina Urrutia színésznő. Immár 23 éve alkotnak egy párt, kapcsolatukat azonban a férfi egyre súlyosbodó Alzheimmer-kórja teszi próbára. A szép és érzékeny film ugyan nem adja könnyen magát, kell ugyanis idő, míg a néző ráhangolódik, de remekül teremt párhuzamot főhőse betegsége, valamint a társadalmi és politikai emlékezet között.
4. To kill a tiger
A 2022-es Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon bemutatott dokumentumfilm jogait a Netflix nemrég vásárolta meg. Nisha Pahuja alkotása azt a rendhagyó harcot mutatja be, amit Ranjit, egy indiai földműves indított, miután 13 éves lányát egy csapat fiú megerőszakolta a falujában. Az országban a hasonló bűncselekmények még mindig gyakoriak, a helyi potentát és a többi falubeli azonban annyival akarja elintézni az ügyet, hogy azt tanácsolják Ranjitnak: adja hozzá lányát az egyik erőszakolónak, így annak becsülete és a falu békéje is megmarad.
5. Bobi Wine: The people’s president
Bobi Wine zenészként vált ismertté Ugandában, majd aktivistának állt, nemsokára pedig már a legjelentősebb ellenzéki figura lett, akinek célja, hogy leváltsa az országot 35 éve vezető diktátort, Yoweri Musevenit. A Bobi Wine nem egy jól fésült, tökéletesen fényelt és vágott mozi; kézikamerás és mobilos felvételeivel inkább nyersnek hat, de talán épp azért ilyen hatásos. Előfordul benne, hogy az egyik ellenzéki politikust a filmesek kamerája előtt rohanják le és hurcolják el a rendőrök. A film egyszerre figyelmeztetés a hatalom természetéről az olyan országoknak, mint például Magyarország, eközben pedig végig ott van benne a derűs optimizmus, hogy mindig lesznek, akik felszólalnak az elnyomás ellen.
