Van-e különbség a tévés és mozis dokumentumfilmek között? – merengtünk el a kérdésen két évvel ezelőtti cikkünkben. A streaming térhódításával már rég elmosódott a határ tévé és mozi között, de a dokumentumfilmek esetén kicsit összetettebb a helyzet. Ott van például a tízrészes Michael Jordan – Az utolsó bajnokságig, ami hivatalosan minisorozat, így elnyerte a legnagyobb presztízsű tévés díjat, az Emmyt, miközben az O.J.: Egy amerikai hős, hiába hét és fél órás, hivatalosan filmnek számít, ezért el is hozta a Legjobb dokumentumfilm Oscarját, hogy aztán egyórás etapokra lebontva vetítsék a tévében, és így sorozatként nyerjen két Emmyt; de a 2018-as Free Solo – Mászókötél nélkül című doku ugyancsak elnyerte az Oscart és az Emmyt is.
A hasonló furcsaságok kiküszöbölésére az Emmy úgy döntött, hogy kizárja az Oscarért versenyző filmeket a versenyből, két év után idén év elején viszont eltörölték a szabályt, visszaállítva a „double dip”, azaz dupla próbálkozás intézményét: az új határozat szerint immár nem baj, ha egy film felkerül az Akadémia oldalára, sőt, az se ha bejut az Oscar 15-ös rövidlistájára – a lényeg, hogy ne szerezzen jelölést. Azaz a legutóbbi Oscarért versenyző dokuk közül az All the beauty and the bloodshed (HBO), A szerelem tüze (HBO) és a Navalnij (CNN és HBO Max) nem nyerhet Emmyt, a 15-ös listára felkerült, de tovább nem jutó The Territory (Nat. Geo), a Retrograde (Disney+), a Moonage Daydream (HBO) és Az utolsó rabszolgahajó (Netflix) viszont igen.
Ebből a felsorolásból is látható, hogy az elmúlt években egyre inkább a streamingek váltak az dokumentumfilmek lelőhelyeivé. A filmek így sokkal több emberhez jutottak el, aminek persze az alkotók is örültek, a cégek pedig a játékfilmekhez képest alacsonyabb összegért juthattak komoly, nagy presztízst képviselő tartalmakhoz, amellyel a díjszezonba is beszállhattak.
Változó idők
Mindezek ellenére az Indiewire elemző cikke szerint az idei dokumentumfilmes felhozatal meglepően vérszegény. Tavaly ilyenkor már bőven elindult a verseny a következő évi Oscarért, most azonban szinte teljes csend honol, a Sundance-en bemutatkozó dokuk közül pedig alig kelt el valamelyiknek a forgalmazási joga. A 12 amerikai versenyfilmből kettőt (Little Richard: I Am Everything; Nam June Paik: Moon is the Oldest TV) megvettek még a fesztivál előtt, a verseny után azonban a legtöbben hiába várták az ajánlatokat, a nemzetközi dokuk közül is csak néhánynak sikerült forgalmazóhoz jutnia, és mindössze a The Eternal Memory című doku kelt el nagyobb összegért – ez egy 25 éve házasságban élő párról szól, melynek egyik tagját Alzheimerrel diagnosztizálják.
Mindez azért furcsa, mert az eddigi években a Sundance függetlenfilmes fesztivál jelentette a fő ugródeszkát a dokumentumfilmek számára, érthető tehát, ha sokan kétségbeestek az idei érdektelenség miatt. „Eddig egy dologban volt biztos mindenki: hogy a Sundance-en egy rakás dokumentumfilmet sikerül eladni. Mióta az iparban vagyok ez az első alkalom, amikor nem ez történt” – fogalmazott Josh Braun producer.
Roger Ross Williams dokumentumfilmes szerint ez azzal magyarázható, hogy megváltoztak az idők:
„A dokumentumfilmezés régi, független modellje már nem életképes.
Már nem működik az, hogy készítesz egy dokut egy hétköznapi emberről vagy valós szituációról, támogatásokkal és némi saját tőkével pénzt szerzel rá, elviszed egy fesztiválra és reménykedsz, hogy ott sikerül eladnod. Senki sem vette azt, amit a Sundance-en kínáltak. Többé nem így működik. Ez nagyon ijesztő azoknak az alkotóknak, akik még mindig dokumentumfilmeket készítenek” – fogalmazott.
Williams 2010-ben a Szívből jövő zene című rövid dokumentumfilmjével nyerte el az Oscart: ez egy Prudence Mabhena nevű nőről szólt, aki egy fiatal, mozgássérült afrikaiakból álló kórust vezetett. Később, 2017-ben immár a Legjobb dokumentumfilmek között szerzett jelölést a Life, Animated című mozijával, ami azt mutatta be, hogyan segítették a Disney animációs filmjei egy autista férfit a felnőtté válásban. Tipikusan olyan alkotás mind a kettő, ami Williams szerint ma már nem találna vevőre.
A rendező produkciós cége legutóbb Master of Light néven készített filmet: ez a tömeges bebörtönzést mutatta be, rendezője, az elsőfilmes Rosa Ruth Boesten egy holland queer filmkészítő, a gyártási költségeket egy mára becsődölt cég és ösztöndíjak fedezték. A doku elnyerte a zsűri nagydíját a 2022-es SWSX fesztiválon, a legjobb dokumentumfilm díját a San Franciscói Nemzetközi Filmfesztiválon, és a legjobb elsőfilm lett Sheffield-ben is – az HBO csak ezután csapott le rá, de a Master of Light útja mára már inkább csak szabályt erősítő kivételnek számít.
Persze még ma is akadnak fontos témákban készült filmek, amelyeknek sikerül forgalmazóra találnia: ilyen a női orgazmusról úttörő könyvet író Shere Hite-ot bemutató The disappearance of Shere Hite; míg a fekete transszexuális szexmunkásokról szóló Kokomo City, vagy a kórházi lelkészre fókuszáló A still, small voice még keresi gazdáját, de a szakértők szerint ezek előbb-utóbb el fognak kelni.
Az Indiewire cikke szerint pozitív fejlemény viszont, hogy az Oscaron és egyéb seregszemléken egyre nagyobb teret kapnak a nemzetközi dokuk: az elmúlt évek sikerei közül a Minden, ami lélegzik és a Tűzzel írva Indiából, az Oscart elnyerő Tanítóm, a polip Ausztráliából, a Menekülés Dániából, a Méz – királynő Macedóniából, a Kedves kém Chiléből érkezett. Az idei felhozatalban pedig ott van az ukrán 20 days in Mariupol, az Észak-Koreáról szóló Beyond Utopia, a Szajnán úszó kórházat bemutató On the Adamant, Wim Wenders legújabb 3D-s dokuja, az Anselm Kiefer festőre fókuszáló Anselm, vagy a tunéziai családot középpontba állító Four daughters – igaz, ezek nagy része még szintén nem jutott forgalmazóhoz. Az Akadémia dokumentumfilmes tagozatában viszont tovább növekedett a nemzetközi tagok száma, akik a becslések szerint immár a brancs 40 százalékát teszik ki.
Csillagok mindenütt
Van azonban egy szubzsáner, ami még ezekben a szegényes dokumentumfilmes időkben is jól megy: a sztárokra fókuszáló önéletrajzok. Az idei év egyik legnagyobb kritikai- és közönségsikerét például a Still: Michael J. Fox élete aratta, mely elsősorban közvetlen hangnemével, főszereplőjének őszinteségével nyűgözte le a nézőket. A film mögött álló AppleTV+ látva a pozitív fogadtatást és azt, hogy az idei dokumentumfilmes felhozatal szokatlanul gyenge, máris elkezdte a kampányolást – ráadásul a fentebb bemutatott szabálymódosítás értelmében nyugodtan ráhajthat az Oscarra és az Emmy-re is.
Egyik fő kihívója a Little Richard: I am everything lehet, azon kevés, Sundance-en bemutatott filmek egyike, amely máris forgalmazóra talált – igaz, a film mögött álló CNN dokumentumfilmes részlegét alaposan megnyirbálták, miután a csatorna igazgatója, Chris Licht mindössze 13 hónap után távozni kényszerült. A Little Richardról szóló film viszont így is olyan támogatókat mondhat magáénak mint a Rolling Stone magazin alapítója, Jann Wenner, vagy maga Mick Jagger.
Sokan játékfilm helyett ma már inkább minisorozatban gondolkodnak, és a legforróbb téma persze ezen a téren is a híres emberek élete. Ennek van piaca és érdekli is az embereket, nem csoda, ha sok vezető, díjnyertes dokumentumfilmes is inkább ilyen témába vágja a fejszéjét: a korábban Oscar-jelölt Liz Garbus készítette el a Netflixnek a hat epizódból álló Harry & Meghant, de ugyanitt jött ki Lesley Chilcott háromrészes Schwarzenegger-minisorozata, az Arnold, vagy Pamela Anderson dokumentumfilmje, a Pamela közelről, amely mögött a kétszeres Emmy-jelölt Ryan White áll, akinek olyan dokukat köszönhetünk mint A kivégzőosztag. Az elmúlt években saját dokumentumfilmet kapott többek között Val Kilmer, Sidney Poitier, Louis Armstrong, Taylor Swift, Rock Hudson és Stan Lee is. És hol van még a vége: az AppleTV+-ra nemsokára érkezik például kétrészes doku Steve Martinról.
„Szeretek bio-dokukat nézni, de lehet, hogy találni kellene ezeknek valami más címkét a dokumentumfilmen kívül – főleg, mert a sztárok nemcsak részt vesznek az elkészültükben, de sokszor ők maguk a producerek is”
– fogalmazott a Tribeca Film Fesztivál egyik szervezője, rámutatva arra, mi a legnagyobb probléma az ilyen mozikkal: ezek sokszor elsősorban dokumentumfilmes eszközökkel elkészített promófilmek, melyekkel a hírességek saját brandjüket építik. Ezek között is akad persze jó és értékes film, mint például a 2016-ban Oscart nyerő Amy: Az Amy Winehouse-sztori, vagy a már emlegetett Michael Jordan – Az utolsó bajnokságig, mely ugyan Jordan szoros felügyelete alatt készült, mégis több, mint egy hősét polírozó marketingfilm. Taylor Swift (Miss Americana) vagy Billie Eilish (Kicsit homályos a világ) dokuja viszont bármennyire is intim betekintést enged az alanyuk életébe, mégis inkább reklámcéllal bírnak. És persze rengeteg film akad, amely valahova a kettő közé esik: ilyen az Arnold vagy a Pamela közelről.
Az a probléma ezekkel, hogy ugyanúgy a dokumentumfilm címke alatt futnak, mint azok a darabok, amelyek igazi problémákra vagy hétköznapi emberekre és valódi helyzetekre hívják fel a figyelmet. De ahhoz, hogy az utóbbiak el is jussanak az emberekhez erős marketingkampányra és persze sok pénzre van szükség, miközben a vállalatok inkább olyanba öntik a pénzt, amely biztosan sikert hoz. A hírességekre fókuszáló dokuk pedig pont ilyenek: a karácsonyi könyvpiacot elárasztó életrajzi könyvekhez hasonlóan mindig lesz rájuk kereslet.
