Tévedjünk el együtt! - Mijazaki Hajao mágikus világa

Környezetvédelem, háború- és erőszak-ellenesség, a technológiai fejlődés keltette gyanakvás, erős női hősök, ellentmondásos figurák és lassan folyó történet. Áttekintjük a japán Disney-nek is nevezett alkotó pályáját, hogy lássuk, miért téves ez a titulus.

A fiú és a szürke gém – Mijazaki Hajao leg­újabb filmje – már a bemutatója előtt azzal borzolta a filmes szakma és a közönség idegeit, hogy a stúdió semmilyen reklámanyagot nem hozott nyilvánosságra. Nem közöltek összefoglalót a történetről, nem árulták el a szinkronszínészek nevét, nem mutattak képeket a filmből, sőt még előzetest sem adtak ki. Értékelhetnénk ezt egy csavaros, fordított pszichológiát alkalmazó PR-fogásnak, gondolhatnánk, hogy ezzel a titokzatossággal kívánják fokozni a film iránti érdeklődést, vagy tűnhet szimplán egy önmaga művészi nagyságában fürdő alkotó branderősítő hóbortjának. Esetleg ez a gesztus már önmagában egy állásfoglalás – és önazonos lépés. Mijazaki a lehető legkisebb mértékben sem próbálja befolyásolni a nézőit. Nem határozza meg a film „mondanivalóját”, nem emeli ki hőseinek lényeges tulajdonságait vagy a sztori fontos momentumait. Hagyja, hogy a közönsége szabadon kószáljon a világában és maga fedezze fel azt, találja meg, amit ő és a csapata elrejtett, no meg azt is, amiről nem is álmodtak, hogy ott van. Ugyanebben a szellemben épült a stúdió múzeuma is, ahol nincs ajánlott haladási irány, a hely mottója: „Tévedjünk el együtt!”

A japán alkotó szerint a film intim műfaj. Hiába ülnek a nézők egymás mellett a moziban és néznek ugyanarra a vászonra, mindenkinek személyes, senki máséhoz nem hasonlítható képe, értelmezése van arról, mit is lát. A filmjeiben sem magyarázkodik. Minden alkotása olyan, mintha egy nagyobb történetfolyam közepébe érkeznénk, ahol mindenki más tisztában van a szabályokkal, a világ működési elveivel, és nekünk magunknak kell kitapogatni ezeket, felfedezni azt, hogy mi miért van. Ez grandiózussá és időtlenné teszi alkotásait. A nyugati típusú történetmeséléshez, az eleje-közepe-vége sztorikhoz szokott közönség hiába várja, hogy valaki elmeséli neki, hogy mi miért történik, kiről mit kell gondolni, és a szereplőink hogyan éreznek. Ezt rábízza a fantáziánkra. S Mijazakit nem zavarja, ha nem arra a következtetésre jutunk, mint ő.

A hetvenes–nyolcvanas években bemutatott filmjei már világosan megmutatják fontos témáit és jellegzetes elbeszélésmódját. S az sem véletlen, hogy az általa alapított Studio Ghibli filmjei az utóbbi években lettek ilyen népszerűek: Mijazaki megelőzte a korát.

Erős nők – minden korosztályból

Mijazaki hősnőit megfigyelve rögtön szembetaláljuk magunkat a Disney-párhuzammal, hiszen az amerikai stúdió reneszánszát is a fiatal nőalakok középpontba helyezése hozta el A kis hableánytól kezdve, de már az első egész estés alkotásukban, a Hófehérkében is egy tinit választottak főhősnek. Mijazaki szintén túlnyomóan tizenéves női főszereplőkkel dolgozik, mint Nauszika (A szél harcosai), Kiki (Kiki, a boszorkányfutár), Chihiro (Chihiro szellemországban) vagy Sophie (A vándorló palota). Akiknek viszont nincs szexualizálva a külsejük, hanem épp ehhez az átalakuló korhoz igazodik – lásd Chihirót, akinek a lába már megnőtt, de a végtagjai még vékonyak, vagy a 13 éves Kikit, akinek gyerekessége még szembetűnőbb a felnőtt barátnője mellett.

Még ritkább a filmvásznon, hogy az öregedés is megjelenik. A vándorló palotában Sophie az őt sújtó átok miatt öregasszonnyá változik, később pedig a Puszták Boszorkányát is a valós korához öregíti egy varázslat. Mijazaki filmjeiben rendszeresen megjelennek idős alakok, akiket leheletnyit karikaturisztikusan, de minden esetben szeretettel vázol fel. Nem idealizáltak sem külsejükben, sem jellemvonásaikban, ha mégis, az mindig gyanús, lásd Madam Salimant. Ráncok és bibircsókok az arcukon, falánkok, gyávák, kicsinyesek, hibáznak, de bölcsek és gondoskodók is – vagyis emberien esendők. Erre különösen jó példa A fiú és a szürke gém csapatnyi idős asszonya, akik nyilvánvaló komikus vonásaik ellenére védelmezőként is szolgálnak a fiúnak: szolgálóként ebben a világban, talizmánként a másikban.

Persze nem szorulnak háttérbe a férfialakok sem, hanem egyenrangú félként küzdenek a nőkkel, becsülik a tehetségüket, tudásukat, erejüket. A repülő szerkezeteket építő Tombót lenyűgözi, hogy a boszorkány Kiki tud repülni, a mesterpilóta Porco Rossónak a szerelője lányunokája tervez elmés megoldásokkal teli új repülőgépet, Haku ismeri szellemország szabályait, Chihiro viszont emlékszik a másik világbeli életére, így együtt kijuthatnak a szellemek világából. A cselekményt nem a szerelem megtalálása mozgatja, mindegyikük rendelkezik saját céllal, keresi a boldogulást. Kiki próbálja megalapozni saját vállalkozását egy idegen városban. Chihiro tanulja egy másik világ szabályait, hogy megmentse a szüleit és maga is kijusson, Sophie egy átok miatt kénytelen új alapokra helyezni az életét. A szerelmi kapcsolatok többsége inkább jövőbeli lehetőségként merül fel, a jelenben erős szövetségek vagy barátságok formájában élnek.

Becsülendő ellenségek – áskálódó segítők

A segítők és az ellenségek ábrázolása sem fekete-fehér ezekben a történetekben, ahogy azt a meséktől elvárnánk. A főhősökkel szemben álló erőknek ugyanúgy megvannak a maguk – olykor teljesen méltányolható – indokai, míg a segítők gyakran megbízhatatlanok.

A vadon hercegnőjében a főhősök ellenfele, Eboshi úrnő – Mijazaki egyik kedvenc alakja – az erdő szellemének levágott fejét akarja, hogy ezzel befolyást szerezzen magának az uralkodónál, és nagyobb területet biztosítson az általa vezetett Vasvárosnak a termeléshez. Annak ellenére ragaszkodik a tervéhez, hogy tudja, ennek következtében elpusztul az erdő az összes élőlényével, s az emberek városa is épphogy csak megmenekül. Emellett ő az, aki befogadja és ellátja a leprásokat, a környező városok bordélyaiból megvásárolja az öröm­lányokat, akiknek aztán tisztes megélhetést és szabadságot biztosít a fegyvergyárában és a városában.

A fiú és a szürke gémben a főhős annak ellenére követi a másik világba a furcsa gém-embert, hogy tudja, valószínűleg csapdába sétál be, de ki akarja deríteni, hogy mi lett az édesanyja sorsa. Felméri a kockázatot, szem előtt tartja a veszélyeket és ennek tudatában cselekszik. A fiú nem naiv vagy túl jólelkű. Később kénytelenek segíteni egymásnak a gémmel, aki nem változik, nem javul meg, nem szereti meg a fiút. Mindketten ismerik a másik hibáit, és ezzel együtt fogadják el egymást és a helyzetet is.

Természetvédelem – szinte vallásosan

Az emberi kapcsolatokhoz hasonlóan Mijazaki a természetvédelem komplexitását képes bemutatni, láttatni mindkét oldal igazságát és túlkapásait. Az emberek természetromboló tevékenysége, illetve az emberek és a természet összecsapása már egyik első filmjében, A szél harcosaiban megjelenik, de legplasztikusabban talán A vadon hercegnőjében rajzolódik ki. Az erdő és az emberek harca itt mitikussá válik. Az erdő állatai isteni vezetőiket követve, seregekbe tömörülve vívják harcukat az életben maradásukért küzdő emberekkel.

A közmegegyezés szerint ez Mijazaki legerőszakosabb filmje, levágott fejek repülnek és vaddisznók pusztulnak halomra. Nem véletlen, hogy amikor a Miramax megszerezte az észak-amerikai forgalmazás jogát, alaposan meg akarta rövidíteni a 133 perces játékidőt. A legenda szerint erre válaszul Mijazaki (valójában a producere, Szuzuki Tosio) egy szamurájkardot küldött – az akkor még hatalma teljében lévő – Harvey Weinsteinnek mindössze ennyi szöveggel: „Nincs vágás!”

Mijazaki filmjeinek világát varázslatos lények légiói népesítik be: a vaddisznó és farkas istenségek, kis rezgőfejű kodamák, a fák szellemei, a Chihiro szellemországban fürdőházában gigantikus kacsák és fehér répák wellnesseznek a folyószellemekkel. Ezek egy része többé-kevésbé azonosítható a sintoizmus, a buddhizmus és a taoista vallás bizonyos elemeiként, a többségük azonban nem ilyen egyszerűen megfejthető.

A Ghibli Stúdió emblémájává is váló szörny, Totoro valódi kiléte nem tisztázott (nem kell mindent megfejteni), róla csak annyit árult el az alkotó, hogy mivel korábban nem létezett, bármilyennek megrajzolhatta. A Totoro, a varázserdő titka a környezetvédelem egy békésebb vetületét is felvillantja: a Mijazaki minden filmjét belengő nosztalgiát egy egyszerűbb, természetközelibb élet iránt. Egy teljesen közönséges rét gyomokkal, mezei virágokkal, amely valahogy pont olyan, mint ahol gyerekként lóherét gyűjtöttünk, hiába tudjuk, hogy az eredetije valahol Japánban van. Esetleg egy lakótelepi lakás apró szobája egy kamasz íróasztalával.

Az európai nézők egyebek közt a Kikiben vagy A vándorló palotában is felfedezhetnek otthonos épületeket és helyszíneket, mivel az Európa-mániás rendező rendszeresen használja a történelmi városképeket inspirációforrásnak. Ez pedig egyfajta otthonosságot teremt – egy mágikus világban, amely ugyanakkor olyan, mintha már jártunk volna ott. Az olyan hétköznapi tevékenységek, mint az otthoni tanulás, a metrózás, a takarítás vagy épp a főzés, a séta az iskolába nemcsak az üresjáratok szerepét töltik be, amikor a néző lélegzethez jut, hanem közel is hozzák őt a történethez. Az eredményességét jól mutatja, hogy külön közösségi oldalak foglalkoznak a Ghibli-filmek ételeivel is.

A gyerekek érzelmei

Mijazaki máig kitart amellett, hogy kézzel, papíron rajzol. A számítógépet csak ezek digitalizálására használja. Vagyis a lassulás a film minden vetületét áthatja, részben ez is lehet az oka, hogy a Totorót gyakran éri kritika, hogy nem történik benne semmi. Valójában ennek is van szerepe. A rendező olyan jeleneteket iktat be a filmjeibe, amelyeket senki más nem merne: ahol nem történik semmi. Nézzük, ahogy egy csiga araszol egy fűszálon vagy az eső sötétre festi a sziklákat.

„Japánul létezik erre egy kifejezés: ma. Üresség. Szándékoltan van ott” – válaszolta Mijazaki 2002-ben Roger Ebert filmkritikus kérdésére. Majd tapsolt hármat-négyet: „A tapsok közötti idő a ma. Ha folyamatosan pereg az akció, nincs idő lélegzethez jutni, az csak zsúfoltságot okoz. Ha azonban hagysz egy percnyi időt, akkor a feszültségépítésben egészen más magaslatokat érhetsz el.”

„A gyerekek érzelmeit, érzéseit próbáljuk követni a filmkészítés közben. Ha hű maradsz az örömhöz, a rácsodálkozáshoz és az együtt­érzéshez, akkor nincs szükséged az erőszakra vagy akcióra. Követni fognak. Ez az alapelvünk!”