Magyar Narancs: Honnan jött a BP Underground ötlete?
Koltay Anna: Eszterrel régóta ismerjük egymást, és amikor három éve beszélgettünk egy koncerten, kiderült, hogy mindketten filmet szeretnénk csinálni a budapesti szubkultúrákról. Az elmúlt években sok dokumentumfilmet néztem a brit és az amerikai szubkultúrákról, elsősorban Don Lettsét, aki a Fred Perry ruhamárkának forgatott egy sorozatot, és eszembe jutott, hogy ezt Magyarországon is meg lehetne csinálni.
Turán Eszter: Hajtott minket az is, hogy míg a magyar underground ’80-as évekbeli aranykoráról sok anyag született, a rendszerváltás utáni korszakkal viszont, ami nekünk személy szerint is fontos, nem foglalkozott senki. Az érdekelt, hogy felfejtsük a szubkultúrák történetét, és közben megnézzük azt is, hogyan formálták a résztvevők személyiségét. Nem egy bennfentes-bratyizós, inkább egy ismeretterjesztő sorozatot akartunk készíteni, amit megértenek a laikusok, de hitelesnek tartják azok is, akik onnan jönnek.
MN: Titeket hogyan formáltak a budapesti szubkultúrák?
Turán Eszter: Fiatal értelmiségi szülők gyerekeként jelen volt az életemben az ún. ellenkultúra, és már 7-8 évesen azt kellett hallgatnom az A. E. Bizottságtól, hogy „Egy lány kéne nekem, aki koszos és büdös”. Akkor még nem értettem, miért jók ezek a zenék, de később akaratlanul is formálták az ízlésemet, és az önkeresésem fontos állomása lett az egy-egy szubkultúrához való tartozás. Aki underground közegben szocializálódik, annak talán erősebb a szubjektív szűrője, és ezt a munkámban is igyekszem kamatoztatni rendezőként és kreatív producerként.
Koltay Anna: Édesapám, Koltay Gábor anno több filmet is készített a beatgenerációról, és engem is az akkori ellenálló zenék irányába terelgetett. A saját közegemet végül a punk/hardcore-ban találtam meg, ebből felnőttként azt vittem tovább, hogy a mai napig járok koncertekre, amikből az élet más területein is tudok töltekezni, és nyitottabb lettem más társadalmi csoportok hangjaira. A BP Undergroundban emiatt is fontos volt, hogy megértsük és bemutassuk a szubkultúrák szociológiai vetületeit és az emberek gondjait, amit kireppelnek vagy kiüvöltenek magukból.
MN: Hogyan választottátok ki az underground előadókat?
Koltay Anna: Annak alapján, hogy kinek van saját üzenete, ki az, aki nem csak az amerikai elődöket koppintja. Elsősorban azokat az arcokat akartuk bemutatni, akik évek óta űzik a hiphopot, és a mai napig megmaradtak az undergroundban, mint, mondjuk, a Nem Közölt Sáv, másrészt igyekeztünk beemelni azokat az előadókat, akik nekünk valamiért fontosak voltak.
Turán Eszter: A hiphopközegben különösen éles az underground és a mainstream ellentéte. Én kedvelem a Punnany Massif korai dolgait, amik abszolút az underground hiphopban gyökereznek, Anna meg bírja a Hősöket, akiket semmiképp nem akartunk kihagyni, mert rajtuk keresztül fontos kérdéseket feszegethettünk ebben a témakörben. A Hősök ráadásul veszprémi, a Punnany pedig pécsi, így beszélhettünk arról is, mit jelentett a vidéki előadóknak Budapest, és kellett-e a fővárosi jelenlét a befutáshoz. Mára az egész műfaj befutott: ahogy a filmben is elhangzik, a hiphop 25 éve nem underground! Mi arra akartuk ráirányítani a figyelmet, hogy nem feltétlenül fikázni kell, hanem lehet örülni a sikernek, mert vannak zenekarok, amelyek a mainstreamben is megőrzik az önazonosságukat. A Hősök példájából jól látszik az is, hogy természetes, ha más zenét játszik valaki negyven-, mint húszévesen, hiszen ennyi idő alatt a zenészek is sokat változhatnak.
MN: A magyar zenei élet amúgy is túlzottan Budapest-központú, nem pakoltok rá erre még egy lapáttal, hogy csak a budapesti színtérrel foglalkoztok?
Turán Eszter: Ennek prózai okai vannak. A Hardcore/punkra nem kaptunk semmiféle támogatást, mi finanszíroztuk a filmgyártó cégemmel, és abból a költségvetésből nem tudtunk volna az egész országban forgatni. Egyébként is azt gondoltuk, hogy ahhoz tudunk hitelesen hozzászólni, amit megéltünk, ez pedig a budapesti underground. A főváros gazdag underground élete előtt is akartunk tisztelegni. A Hardcore/punkban a dramaturgia része volt, melyik kerületből származnak a szereplőink, mert így azt is meg tudtuk nézni, hozzájárult-e a szociális háttér és a földrajzi közeg ahhoz, hogy bekerültek a hardcore-punk mozgalomba. A Hip hopból sajnos helyhiány miatt ki kellett vágni, ki honnan jött, de az interjúk helyszínei utalnak erre – például Saiidnál a Café Modern, ahol életében először dj-zett.
| ||
MN: Miért nem kaptatok támogatást egy ilyen hiánypótló dokumentumfilmre?
Turán Eszter: Ha az erdélyi fafaragók életéről akarnánk forgatni a 18. századtól napjainkig, sokkal egyszerűbb lenne finanszírozást találni. A mai helyzetben ki adott volna pénzt egy olyan filmre, amelyben többek közt Uj Péter, Pándi Balázs vagy Jancsics Dávid korrupciókutató nyilatkozik? Az elsőnél még nem tudtunk egy kész terméket felmutatni, de mostanra letettünk az asztalra két egész estés dokumentumfilmet, úgyhogy a következőre, amit a rockzenéről szeretnénk forgatni, már a Filmalapnál pályázunk. Egyelőre önerőből futtatjuk meg a mozikban; a hiphoprészt most a Bem moziban lehet látni, de lesznek vetítések vidéki városokban is.
Koltay Anna: A Hip hopot az előzővel ellentétben nem fogjuk feltölteni a netre, mert nem jött be a közösségi finanszírozás. A magyarok inkább letöltik a filmeket, mint hogy online fizessenek érte. A Hardcore/punkra amúgy azért sem találtunk finanszírozót, mert kevesebb embert érdekelt a téma, de a Hip hop már populárisabb: olyan előadók is megszólalnak benne, akiket rendszeresen látni a tévében. Kaptunk is rá némi támogatást a Filmjustól és a Hangfoglaló Program könnyűzenei örökség pályázatán, ahol utólag abban az elismerésben részesültünk, hogy archiválták a punk/
hardcore filmünket.
Turán Eszter: Akkor jöttünk rá, hogy van ebben valami misszió is, hiszen eddig senki nem örökítette meg ezeknek a szubkultúráknak az életét.
MN: Okozott nehézséget, hogy nőként kifejezetten maszkulin közegekben forgattatok?
Koltay Anna: Az első filmünk előtt több helyről megkaptuk, hogy mit akar ez a két lány, de amikor megnézték a filmet, elpárolgott a szkepticizmusuk.
Turán Eszter: Alapvetően mindkét zenei közegben jelen van a hímsovinizmus, csakúgy, mint a magyar társadalomban, elvégre ez a vak komondorok országa. A Hip hopnál volt, aki kérés nélkül rám írt, hogy jönne társrendezőnek, mert mi biztos nem tudjuk jól megrendezni a filmet, de azért is kritizáltak, hogy megszólaltatjuk az Animal Cannibalst egy underground hiphopról szóló filmben, pedig nekik fontos szerepük volt a színtér megszervezésében. Ha férfiak lennénk, talán kevésbé kérdőjelezték volna meg a hitelességünket vagy a rendezői kompetenciánkat.
MN: Ezért is vettetek be több női előadót a hiphopfilmbe?
Turán Eszter: Ez műfaji sajátosság is, a hiphopszcénában több a nő. A Hardcore/punknál hiányérzetünk volt, hogy szinte csak férfiakat szólaltattunk meg, de ott nem is tudtunk volna nagyon mást. Ezzel együtt sem véletlen, hogy a Hip hopban a breakről például egy lány beszél. Így is alul vannak reprezentálva a lányok, mert 24 férfi mellett 4 nő szólal meg, de szerettük volna felvillantani azt is, hogy a lányoknak mit jelent a budapesti hiphopközeg.
