Film

I Am Mother

Mikrofilm

A Netflix a 2019-es Sundance-premier után tette rá a kezét az ausztrál Grant Sputore első filmjére. Mondhatjuk, hogy a rendező biztosra ment az I Am Mother műfaji toposzainak megalapozásában: olyan prominens (és kicsit kevésbé prominens) elődök idéztetnek meg, mint a 2001: Űrodüsszeia, a Terminátor 2, a Hold vagy az Ex Machina. A film olyan egészen filozofikus (bár a sci-fi műfajában megszokott) problémák megvillantásával hergeli nézőit, mint a mesterséges intelligenciák lehetőségei és korlátai, a genetika és a nevelés elsődlegessége vagy robot és ember kapcsolata – Sputore mégis elengedi ezeket, és inkább a feszültség és fordulatok adagolására irányítja figyelmét.

A névtelen Lányt a nagy, meg nem nevezett világégés után az Anya nevű robot választja ki 63 ezer elraktározott embrió közül egy hermetikusan elzárt komplexumban. Ő neveli, táplálja és tanítja – ember és gép harmóniában él együtt, egészen addig, míg egy sebesült idegen be nem téved az erődbe. Sputore hangsúlyozottan nőközpontú cselekményében a Lány a két „nő” narratívája között reked: a higgadt, hűvös Anya azt állítja, hogy minden ember halott a Földön, ráadásul az emberiség saját bűne folytán, míg az impulzív, heves betolakodó Nő arról győzködi, hogy az öntudatra ébredt gonosz droidok törölték el az életet. Ez a pszichológiai játszma eleinte izgalmasnak bizonyul, különösen a három színész játéka folytán, ám ahogy fáradnak a cselekmény fordulatai, úgy válik egyértelművé, hogy az alkotók és a nézők is jobban jártak volna a Lány és Anya kapcsolatának alaposabb felépítésével.

Elérhető a Netflixen

Neked ajánljuk