Film

I Am Mother

Mikrofilm

A Netflix a 2019-es Sundance-premier után tette rá a kezét az ausztrál Grant Sputore első filmjére. Mondhatjuk, hogy a rendező biztosra ment az I Am Mother műfaji toposzainak megalapozásában: olyan prominens (és kicsit kevésbé prominens) elődök idéztetnek meg, mint a 2001: Űrodüsszeia, a Terminátor 2, a Hold vagy az Ex Machina. A film olyan egészen filozofikus (bár a sci-fi műfajában megszokott) problémák megvillantásával hergeli nézőit, mint a mesterséges intelligenciák lehetőségei és korlátai, a genetika és a nevelés elsődlegessége vagy robot és ember kapcsolata – Sputore mégis elengedi ezeket, és inkább a feszültség és fordulatok adagolására irányítja figyelmét.

A névtelen Lányt a nagy, meg nem nevezett világégés után az Anya nevű robot választja ki 63 ezer elraktározott embrió közül egy hermetikusan elzárt komplexumban. Ő neveli, táplálja és tanítja – ember és gép harmóniában él együtt, egészen addig, míg egy sebesült idegen be nem téved az erődbe. Sputore hangsúlyozottan nőközpontú cselekményében a Lány a két „nő” narratívája között reked: a higgadt, hűvös Anya azt állítja, hogy minden ember halott a Földön, ráadásul az emberiség saját bűne folytán, míg az impulzív, heves betolakodó Nő arról győzködi, hogy az öntudatra ébredt gonosz droidok törölték el az életet. Ez a pszichológiai játszma eleinte izgalmasnak bizonyul, különösen a három színész játéka folytán, ám ahogy fáradnak a cselekmény fordulatai, úgy válik egyértelművé, hogy az alkotók és a nézők is jobban jártak volna a Lány és Anya kapcsolatának alaposabb felépítésével.

Elérhető a Netflixen

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.